Csillag Márton
Woody Allen második filmje egy kétes japán kémfilm ironikus újravágása. Szupergyagyi tigriskörmök közt.
A tizenéves kora óta tévés humoreszkeket író Woody Allen meglehetősen későn, a negyedik ikszbe lépve rendezte első filmjét. A Mi újság, cicamica? (1965) sikamlós forgatókönyvével a filmbizniszben nevet szerzett komikus ugyanebben a vígjátékban színészként is bizonyított, a rendezés azonban nehezebb falatnak bizonyult – olyannyira, hogy egy évvel későbbi direktori bemutatkozásában sem próbálkozott meg vele. A Mi újság, Tiger Lily? (1966) tulajdonképpen nem több egy jól elsült bérhakninál, nem önálló munka ugyanis, csupán a Kokusai himitsu keisatsu: Kagi no kagi (Nemzetközi Titkosrendőrség: A kulcsok kulcsa, 1965) című bondiánus japán mű újravágott és újraszinkronizált változata. A filmet megvásárló amerikai forgalmazó a (rossz helyeken) nevetésbe fulladt tesztvetítések után nem merte eredeti formájában bemutatni Taniguchi Senkichi rendezését, inkább felkérték Allent, hogy a dialógusokat szexista poénokkal feldobva varázsoljon élvezhető vígjátékot a minden eredetiséget nélkülöző, izzadságszagú kémthrillerből. Allen írt pár varázsigét, ahogyan azt a Tonight Show, a Candid Camera és a Sid Caesar Show kötelékében megtanulta, összekavarta az eseményeket, a világbajnok tojássaláta személyében teremtett egy McGuffint a sztorihoz, sőt háromszor is személyesen megjelent a vásznon – némi eredetiséget csempészett tehát a filmbe, az izzadságszag mégis minden korábbinál nagyobb dózisban árasztotta el a történetet. A film rövidsége miatt a producerek beiktattak néhány koncertjelenetet az akkoriban mérsékelten népszerű The Lovin’ Spoonful együttestől, mire Allen perrel fenyegetőzött, és le akarta vetetni a mozik műsoráról a Tiger Lilyt, de a váratlan siker hatására végül elállt szándékától. Hogy miért hagyta műsoron szedett-vedett rendezését, nem nehéz megfejteni, mai szemmel nézve – különösen a mester közel teljes életművének ismeretében – annál nagyobb rejtély viszont a film kezdeti sikerének oka. Ha azonban belegondolunk, hogy húsz évvel a második világháború vége után jó és gonosz japánok brit szuperkémnek és világhatalmi vágytól fűtött rémlénynek adják ki magukat, és mindeközben angolul beszélnek hülyeségeket, már érthető az amerikai mozitermeket megtöltő, enyhén bevérzett szemükkel Woodstock felé kacsingató fiatalok lelkesedése. A Tiger Lily sikere nyilván közrejátszott abban, hogy az elsőfilmes, de lényegében teljesen gyakorlatlan rendező egy évvel később szerepet kapott a filmtörténet eddigi egyetlen hivatalos Bond-paródiájában, a Casino Royalban, és hogy a film forgatókönyvébe is belepiszkálhatott – olyan nagyságok mellett, mint Joseph Heller és Billy Wilder. A hetvenes évek derekára szerencsére kigyógyult a szombat esti tévénézők ízlésének mániákus kiszolgálásából: egy a korábbiakhoz hasonló hangvételű, de jóval mélyebb üzenetű képes szexlexikon (Amit tudni akarsz a szexről…, 1972) után antiutópiát rendezett (Hétalvó, 1973), majd csehovi-tolsztoji magasságú műorosz vígjátékot (Szerelem és halál, 1975), végül 1977-ben eljutott karrierje első csúcspontjáig, a neurotikus nagyvárosi értelmiségi szerelmi életét bemutató Annie Hallig. Megszületett Woody Allen, aki nem azért visel szemüveget, hogy a különböző történelmi korokban és nem létező minidiktatúrák elnöki székében nevetségesnek hasson, hanem mert egyszerűen rosszul lát, és nem mindegy neki, hogy a takarítónőt vagy a bolondos színésznőt viszi ágyba. A Zelig, a Hannah és nővérei, a Férjek és feleségek mind-mind új fejezetet nyitnak Allen életművében, melyek tükrében a Tiger Lily egyre élvezhetetlenebbnek és vállalhatatlanabbnak tűnik, mégsem szabad egyetlen legyintéssel elintéznünk ezt a korai elkapkodott próbálkozást. Mint minden nagy rendező esetében, itt is felismerhetők a későbbi mester kézjegyei: a hatvanas évek politikai közhangulatának keveredése a szexéhséggel és permanens identitásválsággal, az abszurd humor televíziós eredetű ágának szárnypróbálgatása és mindenekelőtt a sikervágy. Igaz, hogy a szemüveges Woody Allen háromszor is feltűnik a vásznon, az igazi énje azonban csak egyszer jelenik meg: amikor a főhős fegyvert szerez, ugrik egyet, és három lövésből négy ellenfelét teríti le – és minderről természetesen élőszóban tudósítja a nézőket.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/05 43. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8600 |
