Takács Ferenc
Robert De Niro nem árul zsákbamacskát: filmje címével közli, hogy ezúttal mesét mond nekünk, s valóban, filmje népmesék módjára gyűjti egybe mindazokat a cselekmény- és képkliséket, amelyekre adott mesetípus elbeszélése során a mesemondó mindig is támaszkodik; s amelyeken nem változtat, csupán újrakeveri őket. Ez a mesetípus ezúttal az „olasznak lenni Amerikában”-téma, amelyet De Niro a „hogyan lettem egy szép nap kamaszból felnőtté?” történetklisével elegyít. Mindezt retro-keretbe ágyazza: a film gondosan újraalkotja a New York-i Bronx negyedet, annak is olaszok lakta részét, mégpedig abban a formában, ahogyan ez a negyed 1960-ban és 1968-ban (a cselekmény idején) festett. Ebben a retro-díszletben szól azután a mese az amerikai–olasz buszsofőr fiáról és Sonnyról, a helyi maffiafőnökről (amolyan kis cézár egyébként, egy-két utcára terjed ki a hatalma, ott viszont ő az úr). Kettőjük különös viszonyát, lekötelezettségnek, hálának, félelemnek, kamaszos hőskeresésnek és elfojtott szeretethiánynak a keverékét ábrázolja a film, lélektanilag meglehetős közhelyesen, amíg le nem csap a népmesei végzet, s nem végez Sonnyval, aki egyébként még utoljára megmenti a fiú életét.
Ugyanilyen közhelyes, ugyanilyen ismerős a mozinéző számára a film majd minden képkockája és cselekményfordulata. Ahogy az egyik népmese a másikra, úgy hasonlít a Bronxi mese a hasonló témájú amerikai filmmesék közül vagy féltucatra. Kezdve akár a West Side Storyval: De Niro filmjében is szerelem nyiladozik, ezúttal olasz fiú és néger lány között, miközben a fiú barátai a lány rokonai ellen viselnek bandaháborút. S ahogy pereg – na, inkább csak komótosan bandukol – a cselekmény, újabb és újabb filmek derengenek föl az emlékezet mozivásznán: hol a Volt egyszer egy Ameriká-ból ismerős jelenetet látunk, hol a Keresztapa valamelyik folytatására emlékezünk vissza.
Olyannyira ismerős itt minden, hogy idővel gyanút fogunk. Talán szándékosan csinálja De Niro mindezt, kliségyűjteményét igazából afféle rafináltan álnaiv kísérletnek kellene tekintenünk, s nem a kliséken kellene bosszankodnunk, hanem a mesepanelek eresztékeiben meghúzódó kedves, kellemes és színészileg-képileg igen jól kivitelezett kisrealizmust kellene értékelnünk? Gondolom, ez kinek-kinek az ízlésén és kedvén múlik: a film végül is nem tiltja meg ezt az értelmezést, sőt, címe és műfaja – a mese – még alibivel is szolgál hozzá.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/01 62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=86 |
