Rossellini emlékére

Földim

Bikácsy Gergely

Rossellinivel a Cinecittà könyvtárában. Száz éve született a neorealizmus atyja.

Cinecittà anno zero… – gondoltam kínomban röhögve a Cinecittà pálmafás könyvtár-kertjében. Egy olasz mozifigura rám tört ott a fák alatt. Majdnem sírtam dühömben, végül már nekirontottam volna, a pofájába vertem volna ököllel, pedig gyáva is vagyok, nemcsak északian halovány és gyenge. Álomvilág fogadott: meleg napfényben hullámzott a kék meg a zöld. A világ legjobb helyére érkeztem, ujjongtam: olyan ez nekem, mint muszlimnak a hurikkal teli Paradicsom. Jobb hangulatom támadt, mint Terracina tengeri strandján. Az sem rossz éppen Nápoly felé, de itt pálma és kék ég mellett még könyvek és filmek is vannak, és a meleg tengert itt ugyanúgy közel éreztem.

*

Az első film, amire gyerekkoromból emlékszem, a Róma nyílt város, pár évvel később a Nincs béke az olajfák alatt: mindkettőt az Ugocsa moziban játszották. Az első főszereplője egy jóságos, kövér pap volt, a másiknak, kicsit később egy kövér nagygazda, olasz „kulák”. Tudtam, utálni lehet – de a Róma, nyílt város nagyfejű, gülüszemű papját a filmben nem utálta senki, és a szüleim is azt mondták, szeretni kell, mert a nácik ellen harcolt. „Olaszországban – tették hozzá – sok pap harcolt a német megszállók ellen.” Ezen eltöprengtem egy kicsit. A Tragikus hajszában althangú zsarnoki náci katonanő parancsolt minden férfinak: nem értettem én ezt, de bámultam, koravén kisfiú. A papon is töprengtem, bár kevesebb figyelemmel. Ötven év múltán – mennyi az? – most a Cinecittà melletti könyvtár olvasótermében találom magam, amint három Rossellini-film forgatókönyvére várok. Róma, nyílt város, Paisa (Földim – ezt soha nem játszották gyerekkoromban) és Németország, nulla év.

Ötven év alatt mindenféle történt. Évtizedekig gyáva voltam Rómába indulni, (volt olyan is, hogy nem lehetett), aztán még itt is, tavaly valami ajtónálló küldött el a Cinecittà főkapujából vérlázító fölénnyel. Idén bejutottam. A könyvtár hosszú, körbefutó folyosójáról jól látszott a pálmafás kert, egy kiszögellés után a hosszú folyosó kolostor-kerengő formára nemesedett. Nem igazi kerengő, mert üvegablak választja el a kerttől, de annak utánzata, nekem repesve tetszett – filmkönyvtár kerengővel, mondtam. A kerengő falán filmfotók, mind a Rómában forgatott filmekből, negyven-ötven év termése. Nem a színészekre voltam kíváncsi, hanem az utcákra: ez hol is van, az hol is van…, volt sok utca és tér, miket föl nem ismertem.

Elakadtam, mert nem tudtam, előbb a falra kiakasztott fényképeket járjam sorra, vagy menjek ki a fénylő kert pálmafás közepébe, vagy menjek be, mint valami szokványos olvasó, a könyvtárterembe? Tétováztam; ekkor a sötét semmiből támadva hirtelen egy trappoló, sötétkék kezeslábast viselő alak rohant végig a folyosón, egyenesen felém rohant, kicsit meglökött, ki ez? Mit akar tőlem, tán szitkozódik is, szemében undor és gyűlölet, valami őr, vagy kiféle? Vagy rám se nézve szitoknótát énekelt önmagának; törődött is ő velem, meglökte volna az árnyékos falat, mert nem rám vadászik, de akkor kire?

Iszkoltam az olvasóterembe. A könyvek között szigorú, de igazságos könyvtárosok segítettek eligazodnom. Megértően udvarias, fegyelmezett alkönyvtáros iktatott be az olvasók közé, másik felelős arcú alkönyvtáros cipelte elém a hatalmas albumokat, Rossellini filmtörténet-megszabó remekműveinek szentelt díszes kiadványokat, bennük a forgatókönyvek fénymásolata is, kommentárokkal, tudósi elemzésekkel. Róma, nyílt város… Földim… Németország nulla év. Prózavers-címekként zakatolnak itt a Cinecittà pálmái alatt.

Komoly, tudósi-kutatói ceremónia előzte meg, hogy elébem tegyék. Ajánlólevél bemutatása, annak szemrevételezése után a portás engedélykérő telefonja még a kapuból, majd beérve a hivatalnoki szigor különböző árnyalatait arcukra festő könyvtár-mesterek rubrikái, pecsétei, engedélyei. Előjegyzés, bejegyzés, strigulák kipipálása. Katalógus-ismeretek fürkész, udvarias vizsgáztatása, gyorsteszt az előszobában. Tetszett ez az ügybuzgalom, mégiscsak Európa legnagyobb filmkönyvtárába jöttem. Körfolyosón kellett még végigköröznöm. Már asztalnál ülök. Most végre lapozhatom, jegyzetelhetem a nagy albumot, éles fotók, páratlan dokumentumok, értelmes elemzések: előhívja ötven évnyi múltból a harcosan tehetséges neorealizmust, antifasiszta ellenállást, kommunista mérnök, külvárosi proletárasszony és jóságos pap összefogását… osztályharcokat. Nemsokára végre mindent jobban fogok érteni, ujjongok. Mielőtt majd megértem, előbb mégis a kertbe vágyom, pálmafák alá; történelmi lecke előtt felednem kéne a nekem rohanó, trappoló barbárt.

*

A Cinecittài Filmfőiskolának (az egykori Centro Sperimentale) két kertje is van, a kisebbiket veszi körül az a bizonyos kerengő, a kerengő falain fotókkal a Róma utcáin forgatott filmekből, híresek vagy nem híresek. Pasolini A csóró, kép a Testaccióról. Pedig a film nagyrésze egész máshol, Róma északi külvárosában, a Pigneto negyedben játszódik, csak a legszebb képsor, a vége, a Csóró halála a Testaccio-hídon. Most meglátom Anna Magnanit Rossellini filmjében, amint rohan a német teherautó után, nemsokára lelövik. Kiderül, a Centocelle nevű külvárosban vették fel a híres jelenetet. Mielőtt olajfák helyett pálmafázom egyet a kertben, addig is elsőnek Rosselliniről olvasok, határozom el most, jeles tanuló, tudom ám, hogy vele kezdődik a modern olasz film. Utána Pasolini-könyvekkel folytatnám: tőle és róla is, több tucatnyi van belőlük a szabadpolcon.

Mivel hátralevő életemet úgyis itt töltöm majd, lesz időm olvasásra, gondoltam ekkor: ki most gyorsan a füves kertbe, áprilisnyári napfénybe, erre a kertre a pálmafával, erre is figyelmes idő kell majd... Felkészülök, mintegy próbálgatom a vakító napfényt: szinte hunyt szemmel épp csak átvágok a kerten, be a büfébe, hogy majd onnan sétáljak ki kávé után, akkor persze nem hunyorogva, akkor nyitott szemmel, lassú, éles, bátor figyelemmel. Egyelőre beállok a büfé késő délelőtti sorába. Sorba állok kávéért, mintha minden délelőtt ezt tenném. Miért ne, ha úgy alakul, tanár volnék itt a Centro Sperimentálén, afféle kopott, nem alpakka öltönyös, de sokat tudó docens… már, ha itt születek. És ha itt születek, fel sem tűnne, milyen bikavadítóan erősre főzik a kávét. Róma legerősebb kávéját, úgy látszik, itt főzik. A nap ehhez passzolva sivítóan fénylik fel, és jól szembecsap, amikor kifelé indulok. Erős nap, emelkedő tavasz.

A kert közepén ifjú, lányos képű hisztrió áll, nyilván a főiskola amorózója. Fölényesen, sokat próbáltan únt arccal egy inasát, famulusát játszó barátját hallgatja. A négy imént kertbe lépett lány körbefonja, a famulus eloldalog: a lányok is játszanak, ők a meglepettet. Meglepődnek, hogy a mindennap itt levő fiú ma is itt van. Ezt nem könnyű eljátszani: köszöntésük túláradó, de inkább nyers, mint nyálas: fiús görög lányok a sós tengerből. Arcon csókolják (az egyik épp csak futtában, mintha véletlenül).

Most a fiúval együtt leheverednek a finom fűbe, szellő fúj és napfény tör be a pálmafák alá. De nem úgy van az, betör más is. A pálmafás finom füvet vastaghangú, kemény csizmájú őr védi, ez bukkan most elő a büféből, mediterrán bilgerlicsizma, ha van ilyen – ott kávézva észre sem vettem, talán ruhatárban tartja. Igen, az őr mintha egyenruhát viselne, legalább félig azt: civil ruha és harci öltözék elegyébe öltözött. Kertvédelmi és főiskolai rendtartás-szabályzatot sorol, unott, sokadszor eldarált bosszankodással, hogy már megint sorolnia kell. Lőfegyvere is van, vagy legalább műbőr pisztolytáska. Ő kelt leginkább színészies hatást: nem teljesen rossz, ahogy adja, bár igazán jónak sem mondható. Forrpont felé, egy jól bevált klasszikus dramaturgia hegyes napja kél? Nem kél: mediterrán, hevült vita helyett lappadt hanyatlás következik: a színészlányok és fiúk ugyanis nem tiltakoznak, morgás sem hallik – lassan feltápászkodva a fűből, odaülnek a beton sétányra. Lanyha, sem tragikai, sem komikai, afféle középfajú drámákban honos engedelmességük nekem furcsára festi a jelenetet. Szürkül, petyhüd a tavasz. A feszültség csak azért nem foszlik semmivé, mert mindez, dühös őrrel és plöttyedt engedelmességgel kissé váratlan.

*

Nap vág rám ostorral, halkan fájdulni kezd a fejem. Hunyorítok erősen, és mire kinyitom a szememet, az őrt alakító közepes színész már lejátszott. Most új figura áll a helyén, ütést érzek, nemcsak egyszerű rossz szívdobbanást: a folyosón trappoló alak az, körülötte saját sötét árnyéka. Ő az, a harsogó fűben ő az a munkazubbonyos alak, mogorva és feszült, mintha ugrásra, büntetésre készen. Senkire nem néz, de mindenkire. Álltában forog, majd színpadiasan toppant, toppanásának a fűben se hangja, se foganatja. Szitkozódik, ennek van már hangja. Harsogó, dühös, római dialektusban előadott monológjára nem reagál senki, őt viszont nem lappasztja a visszhangtalanság, tovább kiabál a kert közepéből. Ha kis szünetet tart, akkor sercintve köp a fűre. Harmincéves lehet, benne már sok mindennek vége, ami a diákokban vagy bennem el sem kezdődött – szép gondolat, bár jobban izgat, hogy vajon rajta is jelmez a munkásruha?

A lányok nem heverhetnek a tavaszi földre, a lányok heverő örömét a gyáva színészfiúk sem védik, de lám, ez dobbanthat és sercinthet a fűre, és a lányok ismét nem szólnak, ilyen gyávák a cinecittás színészlányok? Az a felkent hisztrió is sunyít, akit imént oly tüntetően többször arcon csókoltak: mindenki némán engedelmeskedik. Viselkedésük jellegzetesen magyar-fajta: passzív rezisztencia, szemhunyás, struccpolitika, „észre se vegyük, térjünk ki, elmúlik, majd elmúlik ez is”. Mintha semmi külső kényszer nem telepedne rájuk, bennük magukban születik a meghunyászkodás. Másként képzeltem a római főiskolásokat, én nem így képzeltem a rendetlenséget. A munkaruhás most cigarettát tarhál: mosolytalanul, úgy adnak neki, hogy a válla mellett átnéznek rajta. A fickó ugorva meglódul, felém rohan, kissé meglök, nem azért, mert engem választott ki, hiszen énutánam másokat is egész kicsit meglök trappoló futásában. Nagy fűcsomókat rúg ki a talajból.

Mi lesz itt velem? – hasított belém. Mi lenne? – nyugtattam magam. Szorgosan olvasok, jegyzetelek, elbújva tudósian a könyvtár legtudósibb mélyére, könyvoszlopokkal védem magam, ötven év filmfotóival védem magam, szakállas tudósok és ifjú kutatónők közé telepedek, jól belesüllyedek az olvasóasztalok alá, ha kell – ki figyel másra, bolond, aki másra figyel, én könyvtárba jöttem, nem dulakodni.

Albumok csendes búvárlója… Ekkor óriási csattanás hallatszott: a lator betört az olvasóterembe, átrohant rajta, és lelökött néhány vaskos könyvet a földre, hátra se nézve kirohant, és föl se nézve olvasott tovább mindenki, szakállas tudós, ifjú kutatónő, és asztalánál a teremfelügyelő. Átizzadt ingben remegve ücsörögtem semmitől meg nem védő asztalomnál. Ámok! Ámokfutásának nincs pihenője.

Reménykedőn néztem a főkönyvtárosra, ott ült asztalánál, felkent személy… most látom, nagy, gülüszemű figura, mint Aldo Fabrizi, a Róma nyílt város jóságos papja. Fel sem figyelt a merényletre, nem törődött a merénylővel.

Nincs segítség, úgy látszik.

Üldözőm új felbukkanásáig ismét a büfében bújtam meg, arra spekulálva, hogy oda már csak nem tér vissza. Második kávémat ittam, olyan ereje volt, mint tíz magyar duplának egymásután, csak sokkal jobb ízű. Lüktetett az agyam tőle. A bakancsos természetesen nagyon hamar megjelent, és már az ajtóból szidalmazta a büfében olvasó diákokat. Azok nem néztek fel, mintha nem hallanák.

A római elit-főiskolásoknál annyival bátrabb vagyok, derült ki, hogy én legalább észreveszem, és ötpercenként észreveszem, ha kell. Látom, a presszósférfiú is nézni merészeli. „De hát ki ez az ember” – kérdem tőle. – „Bolond? És egyáltalán, itt sokféle igazolványt kérnek, ő hogy jut be?”

„Itt dolgozik” – felelte a presszógépes férfi semleges, de nem ellenséges hangon. Úgy láttam, egészen enyhén felém húz, engem ért meg. Azon azért elgondolkodtam, hogy „itt dolgozik”. De hát mit? Könyvtárosnak még megkergetve sem hinném. Másik munkást, kőművest vagy betonkeverőt azonban egész nap nem láttam, ezt pedig soha szerszámmal. Az olvasótermeken negyedóránként szerszámok nélkül gyalogolt vagy rohant át, mindig fojtottan szitkozódva. A kapitalizmus vastörvényeiről nekem azt tanították, a munkaadók nem sokat gatyáznak a dolgozókkal, kirúgják őket az első ürüggyel. Lehet, nem értek hozzá, ide nem közgazdaságtant tanulni jöttem. A paradicsomi hely rég átváltozott purgatóriummá, és nekem nem volt itt kedvem semmiféle megtisztulásra, vezeklésre.

Most sincs, és megérteni, megmosolyogni sem tudom. Pasolinit kérném inkább: támadjon fel, támadjon fel egy cinecittai napra, kommentálja nekem ezt a figurát. Csináljon róla filmet, vetítse le nekem. Vagy írjon róla politikai verset, erotikus verset, bármilyen verset, Gramsci hamvait, a Cinecittà hamvait, az olasz film alkonyának paródiáját e kertben, mit bánom én, csak értelmezze valahogy. Ez volna a „posztindusztriális globalizáció”, a legmaibb olasz munkásosztály egyik képviselője? De hát hol van mögüle az osztálya, hisz egyedül fut ámokot, szerszámai sincsenek, csak sercintése és káromlása. Magányosabban gonosz, mint én. Pier Paolo Pasolini, magyarázd el, mit láttam! Olyan eredeti haraggal tudtad szidni az úrigyerek egyetemistákat 1968-ban, és olyan erotikus izgalommal védeni a gumibot-rudas rendőrlegényeket. Bizonyára polgárfiúk és polgárlánykák ezek a rendező- és színészjelöltek is, Pier Paolo, te zsigerileg ellenük volnál, és a Lumpennel éreznél együtt… Jó, nem szólítgatom tovább, nem hívogatom. Csak kíváncsi vagyok, hogyan fogadtatná el új filmjében ezt a figurát. Legszebb filmjének egy túrót zabáló munkanélküli a hőse, aki belehal a zabálásba, és alkalmi statisztaként Krisztus mellett, a kereszten pusztul el, mint a jobb lator. Csakhogy ez a cinecittai könyvtár kékzubbonyosa a Rossz Lumpen. Nálam nem lehet Pasolini hőse. Nehéz ide elképzelni Pasolinit, amint helyesli, hogy ez a kékzubbonyos sercint a kertben, melynek közepén csak ő állhat füvet rugdosva, a diákok meg kiparancsolva. Képzelje el más, ahogy Pasolini bátorító tekintetétől és kamerájától kísérve a lator lökdösődve körbeszalad a kerengőn, ahogy át- meg átsiet az olvasótermeken, lepofozva a könyveket, ott is káromkodva, ott is félénk szeppenést okozva, ott is megsunyítva a puha polgárarcokat. Furcsa Pasolini-film lenne, melynek ez itt a hőse, Olajfák Rossz Lumpene. A Mamma Róma nem az ő édesanyja lehetett. Nem tudom elképzelni Csóróként sem, akit buta rendőrök lepuffantanak a Testaccio-hídon. Csak úgy és annak tudom látni, ahogy és amit itt formál: ordít, káromkodik, sercent, és a fényes kertben sötét támad körülötte, meg rossz érzés. Fura mód Fellinihez illene jobban, ő bolonddá formálná, röhöghetnénk, múlna a rossz érzés, kiabálhatna is, mint az Amarcord hibbantja. Fellini nem helyeselt és nem igazolt semmit, ha mégis, azok rossz pillanatai, Pasolinihez hozzá tartozott az ítéletmondás, legjobb pillanataiban észrevétlenül. Nem akarok én sem ítélkezni, de mondhatom halkan, hogy rohadjon meg?

*

Azt hiszem, déltengerien erős volt a két cinecittai kávé, túl sok nekem. Kivert a víz, és a napfény-dúlta pálmafás kertben az idegességtől, az örömtől vagy az öröm legyilkolásától sírógörcsöm támadt, bele se tudtam olvasni a Rossellini albumokba, az esztétikai elemzésekbe. Már hazafelé utaztam a metrón, Cinecittából kiutált északi vendég, mikor a sínek kattogására talán zakatolni kezdett bennem Rossellini filmjének a címe: „Földim ő… Földim ő…” – igen, persze hogy az… „tőletek féltem, durva emberek”, valami verssor is motoszkált bennem, tőletek féltem, mert nem ismerlek, földim. Kifújtam az orrom. A filmkönyvekről azért sem mondok le, visszajövök még ide, mert kíváncsi vagyok nagyon, mit írnak az olasz tudósok azokról a borostás, rossz arcú lumpenekről, akik sokan kiszolgálták a megszállókat, gazemberek lettek, de akik közül sokan a nácik ellen fordultak, és sokan meghaltak. Kövér, szomorú arcú pap búcsúztatta őket, mint a Róma nyílt város utolsó képsorain látjuk.

Részlet a szerző Saját Róma című, idén megjelenő könyvéből (Budapest, Áron Könyvkiadó)

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2006/05 12-14. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8594

Cikk értékelése:

szavazat: 764 átlag: 5.4

előző 1 következő

új komment

Bolond Pierrot	#1 dátum: 2006-05-29 12:53	Válasz
Nem tudom, hogy ki mit gondol erről a cikkről... mint Roberto Rossellini 100 éves évfordulójára való megemlékezésről... de szerintem hihetetlen, hogy mennyire nincsen semmi köze sem hozzá... egy filmművészeti szaklapban szerintem egy ilyen cikk megengedhetetlen!