Bikácsy Gergely
Mi a film?– kérdi a Bolond Pierrot előjátékában Belmondo. Szenvedély. Szerelem. Halál. Gyilkosság – sorolja Fuller. Mintha a Fantômast okítaná hátulgombolósoknak.
„Álmában volt, egy álom félhomályában.”
A Swann szerelme végén olvasható e mondat. Proust hőse utoljára látja méltatlan szerelmét, Odette-et, aki addig nem is remélt kínokhoz és szenvedésekhez juttatta, s akinek révén elvesztette önbecsülését. „Álmában volt, egy álom félhomályában.”
Álomban roppant kínokat élünk át, álmunkban magunkba szívjuk a létezés minden örömét. Ebben az ellentmondásban, kétarcúságában rejlik minden riasztó titka. Az álmot mitológiájuk vezércsillagává szikráztató szürrealisták ezért ünnepelték a filmet, e vásári találmányt, mert a moziképben is álmot véltek felfedezni. Éppen, mert vulgáris, éppen, mert primitív, éppen, mert idétlen, éppen mert másképp tudja elmondani, mint a legszebb vers vagy próza. A Swann fent kétszer is idézett mondatával, vagy egy másikkal, a német romantikából, amelyet Breton citált kedvvel („A híd csonka végében kísértetek várták…”) a film nem tud versenyezni, mert nincsenek rá szavai.
De azért más fegyverei vannak: az álomképeké.
A Fantômas-sorozat olyan, mintha szürrealista képzelet teremtette volna, Breton, Aragon, Éluard, Desnos, Max Jacob együtt, derűs delíriumban.
Valaki gyilkol, valaki sír, valaki a tetőkön röpdösve kúszik fekete lebernyegben: Fantômas. Hol csuklya van a fején, hol bohóc-maszkban szalad a tetőn, hol bankárpózban tetszeleg, hol harangnyelvként függ gyásztoronyban. Máskor meg trombitát fú, néma kísértet-trombitát, melynek hangjaira minden lidérc mókás táncba kezd.
Ünnep a Fantômas, a halálos játék vihogó ünnepe.
Ez a film. Ilyennek szabadna lennie. Ijesztő álomjátéknak.
Abból a moziból, ahol nem az álom félhomálya uralkodik, sürgősen ki kell jönni s beülni késelő részegek kocsmájába, be egy gyönyörű, lehetőleg AIDS-es ringyó ölébe, összeverekedni vad legényekkel vagy álmatagon szelíd és álmatag szelídségükért nők-kedvence szemüveges vidéki fiúkkal, vonat alá ugrani, vonyítani a teliholdra.
A hazatérő láng mint Magritte Fantômas-festményének címe mondja. Kísértetek és bűn. Álom. A film jól teszi, ha makacsul az álomhoz akar hasonlítani: csak ekkor lesz más, mint az irodalom és a színház. „Művészet” szerencsére úgysem lehet, csak kevesebb és több: érdekesebb és ijesztőbb. A művészet alatt tud maradni és a művészet fölött tud elzúgni. Talán el kell repülnie a művészet fölött, miként Kassák nikkel szamovárja tette, mert a művészet terepén veszít, és silányul nevetséges ostobasággá válik.
A film nem művészet, s akkor talál vissza önmagához, ha a mássága lesz megint hódító, ha több és izgalmasabb lesz a művészeteknél. Miként Louis Feuillade tízes évekbeli Fantômasa.
Mi a film? – kérdi a Bolond Pierrot előjátékában Belmondo egy elegáns házibulin mellésodródó fekete szemüveges férfitől, aki állítólag híres amerikai rendező, bizonyos Sam Fuller. „Szenvedély. Szerelem. Halál. Gyilkosság” – sorolja Fuller. Mintha a Fantômast okítaná hátulgombolósoknak.
Belmondo nemsokára otthagyja a házibulit és találkozik a szenvedéllyel, gyilkossággal, üldözéssel és halállal. Susan Sontag érdeme, hogy észrevette a Fantômas-féle lidérces ponyva, a grand-guignol és némely Godard-film mély rokonságát. Breton akkor már meghalt, de még a hitelét vesztett, agg Aragon is felneszelt. A film esztétikuma közelebb áll a ponyva szépségéhez, mint a magas művészethez.
Például a halál vagy a gyilkosság vagy a szerelmi szenvedély dúló, önpusztító átélése bizonyára nem, vagy csak kis részben esztétikum, de izgalmasabb, gyötrőbb: igazi vér folyik, igazi halál ér. A művészet a szép és a rút életörömének stilizációja, az álom viszont a halálvágy kódolt stilizációja. A film az utóbbinak ikertestvére kell legyen, különben az irodalom vagy a színház szánalmas paródiája marad. A film eddigi száz évének ez a kéménybe írható nagy tanulsága.
Ezt úgy a húszas évek elejére már tudta is a mozi. Onnan kezdve csak hátrál, hátrál. Szégyenteljes, buta futamodásainak nem utolsó példája a későbbi hangosfilm-Fantômas, Jean Marais és Funès ostobáskodásaival. Pocsolya pojácáskodás. A humor halála.
Vereségek, igen. Buñuel tábornok hős kis csapatának utóvédje fedezi a visszavonulást, Buñuel röhög, a valóság sortüzet vezényel. A Fantômas régi rendezője, Feuillade ezredes két elpuhult és gyűrött arcú, sokat éjszakázó civilt öltöztetett az álmok katonaruhájába. Két cinikusan ügyes párizsi ponyvaújságíró, Pierre Souvestre és Marcel Allain. Kinevezte őket hadsegédjének. A két hadsegéd mozi-íróként lelkes álomember lett, haláltmegvető röhögéssel rontottak a valóság páncélcohorsának.
Feuillade ezredes elégedetten szemlélte haditetteiket. Fütyörészve és lovát vihogtatva maga is rohamra indult.
A Fantômas-hadtest a százéves film legmeglepőbb győzelmeit aratta és aratja: azóta is mindig átgázol a valóság védvonalain és betonbunkerein. Hol megkerüli, hol átszáguld a realitás kőfejű Maginot-vonalán. Zászlajára Edgar Poe és Ambrose Bierce neve van aranybetűkkel felrajzolva, s Alfred Jarry robog Übü királyának hátán a vértől, bűntől, hajnali erekcióktól iszamos csataterek süppedős mezein.
Desnos annak idején dalolható verset szerzett a Fantômas-hoz. A film száz évét köszöntő Filmvilág most sem tehetne többet, minthogy újból közölné, miként 1983/7-es számában. Íme egy szakasza.
Temetésre harangoznak,
Temetésre harangoznak,
A harangból hull a vér;
Fentrekedt az alvezér.
A sokaság összeborzad:
Mennyi gyémánt…
Mennyi kincs!
Csak éppen gazdája nincs.
(Robert Desnos: Fantômas baldadája
Fordította: Fáber András)
Mostanában a film temetésére harangoznak, mondhatnánk harsány szellemtelenséggel. Az viszont sajnos nagyon igaz, hogy „mennyi gyémánt, mennyi kincs!”, és a némafilmnek értője nincs. Bár az Örökmozgóban, ahol a Fantômas-ból csak három epizódot vetítettek, mindenki lázas izgalommal tódult ki a végén, sokan csuklyát és fekete álarcot húztak volna.
Pedig a Fantômast azóta a hangosfilm meg a moziipar csúnyán meggyalázta. Az a régi, a Feuillade-féle azonban ronthatatlan.
A győzhetetlen Hitchcock generális nehezebben vívta volna csatáit nélküle. Testvére Buster Keaton, gyermeke Woody Allen, unokája egy másik szemüveges tojásfejű, aki büszkébb álmaira, mint más rendezők a kasszasikereikre: szenvedély-bánatokba buggyant, forradalmakból kiábrándult lelkiforradalmár, bizonyos Jean-Luc Godard, aki csak kétszer halt bele a szerelembe: első felesége, Anna Karina miatt, meg második felesége, Anne Wiazemsky miatt. Félkegyelmű ő is, az álom és a halál boldogan rángatózó zseniális félkegyelműje.
S akinek mindeme Fantômas-hívő nem elég, bukjon orra ijedtében Eizenstein előtt, aki hódolattal írt párizsi Fantômas-élményéről: „A rejtélyes és lázálomszerű bűntettek egyike során, (ahol eltűnik egy csodálatosan szép nő holtteste a fürdőkádban) a falu rendőrőrsére befut a helybéli bolond.”
Már csak folytatni kellene... – de Eizenstein tehetségével. Boldogok, akik Fantômasról álmodnak.
Minden film Fantômas köpenyéből bújt ki, amelyik meg nem, az sürgősen bújjon vissza, ahonnan jött, papírízű és „valósághű” józanok rezzenéstelen antiképzelmének bánatos odújába.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/05 22-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=859 |
