Kárpáti György
Blake Edwards két nagyszerű dráma, az Álom luxuskivitelben és a Míg tart a bor és friss a rózsa után 1963-ban blődli vígjáték készítésére vállalkozott, s filmjéhez megtalálta magának Peter Sellerst. A Rózsaszín párducban Sellers bizonyította vígjátéki tehetségét, s megteremtette Jacques Clouseau felügyelő utánozhatatlan karakterét – utánozhatatlan legalábbis sellersi mivoltában. A főcím rózsaszín párducával és az esetlen Clouseau-val új recept született, majd jó hollywoodi szokás szerint kezdetét vette a sorozatgyártás – előbbi önálló rajzfilmsorozatot kapott, utóbbi pedig összesen hét folytatást élt meg, melyek közül kétségtelenül a legbizarrabb A rózsaszín párduc nyomában, melyben a már két éve halott Sellers archív felvételekből került a moziba, a mélypont pedig az 1993-as A rózsaszín párduc fia, melyben Roberto Benigni ifjabb Clouseau-ként süllyeszti el a történetet – gondoltuk – örökre.
A Csipkerózsika-álom idén ért véget, ám Steve Martin Rózsaszín párduca csupán nyomaiban emlékeztet az eredeti filmekre A Clouseau-film ezúttal is egyszemélyes show, ám a humor helyett színtiszta ripacskodást láthatunk, ostoba és sértő élcelődéssel, azon kellene a legtöbbet nevetnünk, hogy a raccsoló franciák nem tudnak érthetően angolul beszélni. Az eredeti történet csak brandként szolgál, Sellers esetlenségét a forgatókönyvet is jegyző Steve Martin olyan gegekkel váltotta fel, melyek tökéletesen jellemzik a zsáner amerikai mainstream-vonalát: nem vicces, s mint vígjáték sem ér célt. A Rózsaszín párduc könnyed stílusgyakorlatból olyan gyorsan fogyasztható konzumfilmmé változott, amely leginkább a filmben elfogyasztott hamburgerre emlékeztet. Blake Edwards 40 évvel ezelőtti párducáról még nem a junk food jutott eszünkbe.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/04 62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8588 |
