Horeczky Krisztina
A celluloid-családegyesítést zászlajára tűző, skandináv-álomgyári Lasse Hallström vidéki piknikre hívja százas papírzsebkendővel fölszerelkezett közönségét. A direktor újfent aprólékos gonddal szedegette össze elemózsiás kosárkájába a könnyes-bús melodrámák majd’ összes kliséjét: fiát, majd a nejét elveszítő alkoholista, mogorva farmer. Barnamedve által szétcincált, fájdalmait morfiumszulfát-injekcióval csillapító, egykori – fekete – tehenész, mankókkal. Kislányát egyedül nevelő, élettársa elől menekülő (víg)özvegy. Árva gyermek. Kutyák helyett macskák. A brutális férfi – és az emberevő mackó – visszatér.
Hallström émelyítő alkotásának egyetlen kérdésföltevése: vajon megtalálja-e lelki békéjét kisunokája segítségével a szeretetéhes, ütőerős nagypapa? A főszereppel sújtott, jövőre hetvenéves Robert Redfordnak jelentős önuralomra, szilárd önképre, emberi méltóságra és nem kevés rutinra volt szüksége ahhoz, hogy rendezője ne csináljon belőle idiótát. Az életünkből százhét percet elvevő munka egyetlen erénye, hogy Hollywood legeszesebb aktorának ez maradéktalanul sikerül. Holott tízpercenként motyog egy sírnál, feji a tehenet, búslakodik az ivóban, perlekedik a világgal, veri a blattot, rendezi halomba a szalmát a pajtában (vagy valami ilyesmi).
A meggyötörtre instruált Jennifer Lopez színészi eszköztárát szemlélve biztató részeredménynek értékelem, hogy feneke már kiment a divatból. A lovon még mindig piszokul jól festő, büszke Redfordot nézve szomorú hírrel szolgálok: a hajdanán gyöngyvászonra kerülő, valamirevaló férfiakkal együtt
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/04 62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8587 |
