Simándi Júlia
Az idei filmszemlén a Balázs Béla Stúdió januárban megválasztott új vezetősége a napilapok által drámai hangúnak ítélt sajtótájékoztatót tartott. Lényegében azt mondták: a magyar film jövője függ a BBS lététől, amely anyagi támogatottság híján egyre inkább veszélybe kerül.
Huszonöt évvel ezelőtt – 1970-ben, a BBS működésének tizedik esztendejében! – B. Nagy László kongatta a vészharangot az Élet és Irodalomban. Akkor is pénzről és szervezeti kérdésekről volt szó – s akkor is a magyar film jövőjéről, olyan „öreg”, harminc-negyven éves alapító tagokról, mint Sára Sándor, Huszárik Zoltán, Kósa Ferenc, Elek Judit, Gyarmathy Lívia vagy Simó Sándor, és olyan „tehetséges kezdőkről”, mint Gazdag Gyula, Szomjas György, Grunwalsky Ferenc. A tagság úgy határozott: „a Stúdióban nem lehet többé helye azoknak, akik öt évvel ezelőtt vagy még korábban végezték el a Filmművészeti Főiskolát…, mert… a ház kicsi, nagyon kicsi”. A BBS évi költségkerete ötmillió forint. Kevesebb, mint egyetlen, szerény költségvetésű magyar filmé. S negyvenfelé kellene elosztani! Logikus tehát, hogy azoknak jusson, akik itt és csakis itt tudják az elképzeléseiket megvalósítani.
A BBS akkor úgy oldotta meg ezt a helyzetet, hogy „alapszabályilag” létrehozták a senior tagság intézményét. A senior tag csaknem azonos jogokkal rendelkezik, mint a rendes tag – szögezte le a stúdió évtizedeken át megőrzött, a szakmában páratlan demokráciát deklaráló alkotmánya –, részt vehet a műhelymunkában; filmet készíthet, ha a vezetőség pénzt ítél meg neki; választhat, ha vezetőségválasztás van – csak éppen vezetőségi tagnak nem választható. Ez a gyakorlat többé-kevésbé garantálta, hogy a kezdők, a főiskoláról alig kikerültek legyenek döntési helyzetben: az ő véleményüket, ízlésüket tükrözzék a készülő alkotások, és az ő korosztályuk élvezze elsősorban a stúdió nyújtotta viszonylagos függetlenség, a bemutatási kötelezettség és cenzúranélküliség előnyeit. A mostani vezetőségválasztáson fordulat állt be a stúdió történetében: erre az egy alkalomra megváltoztatták az alapszabályt.
Az új vezetőségben két senior tag van: egyiküket az új vezetőség kuratóriumi elnöknek is megválasztotta, ami egyben a munkáltatói jogok gyakorlását is jelenti. A vezetőségválasztó taggyűlés és a filmszemle közötti időszakban Durst György tizennyolc éve tartó titkári munkaviszonyát megszüntették, ám továbbra is biztosítják számára külső producerként az általa beindított filmtervek és a Bódy-emlékprogram gondozását, valamint a Művészeti dokumentáció címen általa forgatott anyagok folytatásához szükséges összeget és kapacitást. Próbaidőre alkalmazták Bódis Gábor menedzsert, akinek feladata a stúdió gazdasági ügyeinek kezelése, pótlólagos pénzforrások keresése, a pályáztatás.
A változtatásokat többek szerint kizárólag a stúdió jövője iránt érzett aggodalom diktálta: az a felismerés, hogy sem a fiatal vezetőségi tagok, sem a stúdióval szinte eggyéforrott, művészeti szervezőként elismert és közkedvelt, ám a gazdálkodásban járatlan titkár nem képes rendet teremteni a stúdió zilált pénzügyeiben – ráadásul a vezetőség és a titkár közötti információáramlás sem működött hibátlanul. A januári vezetőségválasztón még az is felmerült, hogy új tag ne is legyen választható – nyilván tapasztalatlansága miatt. Ezt a javaslatot a tagság nem fogadta el – be is került a vezetőségbe póttagként a frissen felvett, harmadéves főiskolás Mispál Attila. A leköszönt vezetőség szerint a többi stúdióval ellentétben a BBS a filmszakma átszervezése után is ugyanolyan szisztémával működött, mint azelőtt. A pénzek jöttek, a pénzek elköltődtek, s ők görgették maguk előtt az adósságot, anélkül, hogy átlátták volna ennek várható következményeit. A szavazás arról, hogy legyenek-e a seniorok választhatók vagy sem, az ülésen jelenlévők tanúsága szerint egyértelműen arra irányult, hogy megőrizzék a stúdió hagyományait, hogy erősítsék a vezetőséget, amely így afféle „vének tanácsa” lehet, ezért új szavazással azt is azonnal eldöntötték, hogy nem csak egy, de több senior vezetőségi tag is lehet. Heves vitát kavart az is, hogy szabad-e, szükséges-e a választásnál figyelembe venni a jelölőlistára felkerültek egymás közötti vagy az alkalmazott munkatársakkal szembeni személyes ellentéteit, amelyekről a tagság többsége korábban nem is tudott. A választást persze megelőzte egy-két sorsdöntő esemény: amikor az előző vezetőség tavaly rádöbbent, hogy meghaladja az erejét a stúdió gazdasági helyzetének áttekintése, felkért egy független könyvvizsgáló céget, hogy nézze át a stúdió pénzügyeit. Az így elkészült elemzésből derült ki egyértelműen, hogy a BBS teljesen elúszott, eladósodott. Ezután, ebben a hangulatban jött el a választás ideje. Bódis Gábor belépésével folyamatossá vált a vezetőség tájékoztatása a pénzügyekről – kérdés, hogy a pillanatnyi helyzetben számít-e ez még valamit. Ugyanis a BBS a filmre kapott pénzt eddig csak filmkészítésre fordíthatta, most viszont segélyként kaptak erre az évre tizenkét milliót, hogy ebből törleszthessék nyolc és félmilliós tartozásukat. Ennek viszont az az ára, hogy kevesebb film készülhet, és az a fonáksága, hogy a filmre megmaradó pénz nagy részét elviszi Szirtes András és Forgács Péter, a vezetőség két új, senior tagja. A többi vezetőségi tagnak nyilván nehezére esett megszavazni ezt a döntést megválasztásuk után alig néhány héttel, mert végül is csak feltételesen ítélték meg nekik a három és fél millióból a kettő egész hármat. Azzal a feltétellel – és ezt írásban is rögzítették a legutóbbi postában –, hogy ha Szirtes és Forgács egyéb forrásból is szereznek támogatást, akkor azt visszaáramoltatják a stúdió költségvetésébe.
Szirtes András (az új vezetőség tagja, a BBS-Alapítvány kuratóriumának elnöke): „Én vállalom, hogy igenis, az alapszabályt módosítani kellett, mert megváltozott a BBS-nek a filmszakmában elfoglalt helye, és megváltozott az a felnövekvő generáció, amelyik ide jön. Először is már nem csak filmfőiskolások dolgoznak nálunk, a művészi képesség ugyanis nem főiskolai végzettség kérdése. Másrészt nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a BBS funkcióváltáson esett keresztül: megszűnt az a cenzurális viszony, amely korábban önmagában biztosította az itteni viszonylagos függetlenség érdekességét, tehát ki kell alakítani egy saját arculatot, ami az elmúlt három-négy évben nem sikerült. Az alapszabályt azért kellett módosítani, mert a felnövekvő új nemzedékben nem akadt olyan potens vezetőségi tag, aki ezt a funkcióváltással járó új feladatot vállalhatta volna.”
Thernesz Vilmos (1989–93 között hallgató a Színház- és Filmművészeti Főiskolán; Tanulmány a fotográfiáról című elsőéves vizsgafilmje Franciaországban több díjat nyert; két éve tagja a BBS-nek): „Amikor bekerültem a BBS körébe – még nem mint tag –, enyhén szólva nem prosperáló intézménynek látszott a stúdió. Valahogy nem volt túltelítve vitalitással és dinamizmussal, aminek, azt hiszem, elsősorban anyagi okai voltak. Elsősorban, de persze nem kizárólag. Régóta nem készültek itt olyan anyagok, amelyek valóban figyelemre méltók. A nagy klasszikusokhoz mérhetőt – mint amilyen a Büntetőexpedíció volt például – én nem láttam. Ami pedig a BBS közéletét illeti, hát az kicsit formálisan működött, bár a kulisszák sok mindenre adottak voltak, és hogy nem laktuk be őket, az a stúdiótól függetlenül generációnk jellegzetességének mondható. Bár azt hiszem, hogy egy ilyen kicsit experimentális, kicsit alternatív alkotó fórumtól nem is nagyon lehet várni a naiv közös nekibuzdulást; sokkal inkább egyes emberek agilitásaira rendezkedett be a stúdió, s úgy is működött, hogy ki-ki próbálta a saját kis dolgait megvalósítani... Mint minden stúdió, a BBS is érdekelt volt abban, hogy minél nagyobb csomagtervekkel pályázzon; fontos volt, mekkora a kalap, és hogy abban hány értékes forgatókönyvet találnak, mert annak megfelelően osztották szét a pénzt… A kuratórium az előző évben is megszavazott bizonyos összeget, ami már akkor is – akkor aztán különösen – nagyon szerény volt... Két könyvet emeltek ki, mint megvalósításra érdemeset, az egyik az enyém volt. Mégsem vágtam bele ebbe a filmbe, mert tényleg mást sem hallottam, mint hogy milyen rendkívül rosszul állnak, milyen borzasztóan pokoli a helyzetük, és valójában nem is jutott eszembe, hogy pénzt kéregessek. De jogosnak éreztem, hogy ha forog egy nagy reprezentatív munka (Szederkényi Júlia Paramichajáról van szó – S. J.), akkor azt be kell fejezni, nem érdemes szétforgácsolni a pénzeket. Azt látom, ebben a szakmában azok az emberek hatékonyak – s nem azokról a csepűrágókról beszélek, akik se istent, se embert nem ismerve mindenen keresztülgázolnak –, akikről, mint Tarkovszkijról is, elmondható: ha őbenne nem lett volna meg az az alkalmazkodni képes alkotni akarás, biztos, hogy az adott körülmények között nem tudta volna megcsinálni a filmjeit. Ezért én nagyon türelmes vagyok ezzel kapcsolatban. Úgy gondolom, hogy ha már a Paramichában benne volt tizenegynéhány millió forint, és kellett még hozzá három vagy négy, akkor nekem meg kell értenem, hogy én most nem csinálhatok filmet – nem érzem magam egy csöppet sem durcásnak emiatt. Amit viszont nagyon sajnálok, az az, hogy a BBS nem tudott még igazán helyet találni magának, mióta a világ megváltozott körülötte. Egyfajta villámhárítóként szolgált abban az érában, amikor még minden központi irányítással vagy áldással működött. Amikor megszűnt ez a szerep, akkor már tényleges szándékoknak kellett volna kifejeződniük, egy nemzedéknek az értékeit kellett volna felrajzolni, belülről alakítva ki saját magát. De sajnálatos módon ez nem sikerült. Szerintem olyan helyzetben, amikor csak emberi konfliktusok árán lehet filmet csinálni, amikor a lehetőségek a rossz és a még rosszabb közötti választásban merülnek ki, akkor az ember úgy érzi, hogy a dolgok már nem olyan elementárisak, nem olyan egyértelműek. A morális érzékenység és a filmkészítési hajlam – pontosabb lenne talán mániának nevezni – lépten-nyomon szembekerül egymással. Olyan alkatnak kell lenni, aki ezen túlteszi magát.
Ördögi kör ez: kevés a pénz, kevés a lehetőség, sok a sírás, ezért ha vannak is tehetséges és nem csak konzumálni kívánó kezdők, nem jut eszükbe itt próbálkozni – sőt, akik bent vannak a stúdióban és már évek óta mindig az ő filmterveiket emeli ki a csomagból az MMA-kuratórium mint megvalósításra feltétlenül érdemeseket, még azok sem fognak bele, mert nem tartják etikusnak, hogy maguknak osszanak-kérjenek pénzt abból a kevésből, ami van. Így aztán ez a BBS. Lehet, hogy ez viccesen hangzik, de ha jól meggondoljuk, milyen változás történt akkor egyáltalán a társadalom szerkezetében, ha ugyanazok a diktatorikus szisztémák működnek, mint eddig? Szeretném, ha a jövőben visszaállna a helyzet, hogy egy magyar játékfilm összegét kapná meg egy évre a stúdió – jelenleg, ahogy a forint értéke romlik, ez ötven és százmillió között van. Ebből a BBS busásan meglenne.
A kísérletezés nem kor kérdése. A művészet magatartás. Nyilvánvaló, hogy egy bizonyos pont után az ember szeretne abból megélni, ami a foglalkozása, és ez elég nagy konfliktus ma nemcsak filmesnek, hanem képzőművésznek, zeneszerzőnek, írónak is, ez alapvető kérdés, ez sosem volt társadalmi rendszerektől függő dolog, bármely társadalmi rendszerben a művész helyzete mindig is katasztrofális volt. Nem hiszem, hogy ha valaki a BBS-ben alkotói tevékenységet végez, az utána be fog kerülni a profi filmszakmába az itteni tapasztalatait felhasználva, inkább azt mondom, hogy ha valaki megtalálja a saját formanyelvét egy csomó munka, tevékenység után, akkor elgondolkodhat azon, hogy ha nagyobb összegből kíván csinálni egy művészfilmet, melyik stúdióhoz forduljon a BBS-en kívül. És ilyen értelemben a BBS hagyományos funkciója erősödik. Mindenképpen változtatni kellett, hogy ne adminisztratíve működjön a dolog, vagyis hogy aki a főiskolán végez, az automatikusan a BBS tagjává válik, pusztán azért, mert a Filmművész Szövetség jóváhagyja... Ha megnézed a BBS elmúlt tíz-tizenöt évének a termését, hát bizony elég siralmas, és ennek egyik oka az , hogy a főiskolára járó embereknek a kilencvenkilenc százaléka nem képességei alapján került be, hanem úgy, hogy a pártfunkcionáriusok, a kultúra vezetői, a különböző művészkörökben dolgozó hivatásos filmesek és színházasok a csemetéiket benyomták a főiskolára. Akkoriban a filmrendezői szakra járni státusszimbólum volt. Ma, ha valaki elvégzi a főiskolát, akkor nem jön automatikusan a BBS-be, hanem megpróbál megélni: elmegy a tévékhez, reklámfilmeket gyárt... Az jön a BBS-be, akinek experimentalista ambíciói vannak. De ez körülbelül tíz százaléka a főiskolán végzetteknek. Most azt hiszem, négyen vagy öten jelentkeztek a főiskolások közül tagnak, és föl is vettük őket. Persze, akik azonnal nagyjátékfilm forgatókönyvet adnak be, azoknak azt mondjuk, hogy szerezzenek valahonnan máshonnan pénzt. De maguktól is látják, hogy milyen helyzetben van a stúdió.
Nem lesz könnyű dolguk egymással a BBS új vezetőségi tagjainak: egyikük inkább a filmszakmai jelenlét visszaszerzésében, a nagyjátékfilmes tradíciók folytatásában, másikuk a mindenfajta kísérletezés iránti teljes nyitottságban gondolkodik, s ők még csak két ember a hétből... A beszélgetések során az is kiderült, hogy ellentét feszül a leegyszerűsítve mennyiséginek és minőséginek nevezhető elképzelések között is : az „utcáról jövő” emberek, akik számára a professzionális filmkészítés ismeretlen, bármilyen kevés pénzből, bármilyen elavult technikával örömmel dolgoznak, mert bármi áron filmet akarnak csinálni. És csinálhatnak is: a maradék kevés pénzből sok-sok olcsó film forog a stúdió áldásával. Annak számára viszont, aki megtanulta és gyakorolja is a szakmát, nem mindegy, hogy milyen feltételek között készítheti el saját filmjét, mert nemcsak „tematikát”, hanem képi minőséget is le akar tenni az asztalra, ha már egyszer lapot osztanak neki. A minőség pedig sokba kerül. És veszélyes tendencia erényt kovácsolni a szükségből, veszélyes, ha az olcsóság érdem: lelkes dilettánsok előtt tárhatja tágra a kaput.
Nem lesz könnyű dolguk. Ráadásul március közepétől az új vezetőség létszáma alaposan megcsappant: Forgács Péter külföldön tanít, Szirtes András folytatja a Lumière-t, Gózon Francisco egy időre hazament Paraguayba – a póttagok belépésével folytatódik az operatív munka. Bohók Csaba és Szederkényi Juli a gyakorlott, de fiatal vezetők közül, Mispál Attila, aki még főiskolás és rangidősként Antal István, a képzőművészeti indíttatású videoart teoretikusa – ők négyen próbálják majd az elkövetkező hónapokban navigálni a BBS toldozott-foltozott bárkáját. Anyagi kérdésekben már nemigen kell dönteniük – ha csak nem válnak valóra az álmok, és nem kezd hirtelen dőlni a pénz az MMA kasszájából. Mire ez az írás megjelenik, már nyilvánossá válnak a kuratóriumok döntései, és szinte bizonyos, hogy a megítélt összegek katasztrofálisan kevésnek fognak bizonyulni a várakozók számára. Szinte restellem is a beszélgetések alatt mindvégig bennem motoszkáló rossz érzést: egyesek eleszik a gyerekek elől a kenyeret. Hogy ejnye, meg nahát ilyet! Hiszen egy akármilyen játékfilm költségeihez képest itt fillérekről van szó. És nem elisszák, nem házat építenek, hanem filmet akarnak csinálni belőlük. A legnyomorgóbb alanyi költőnek is van tolla és papírja, de a filmkészítéshez – még ha sikerül is koncepciót faragni a szükségből – kamera és nyersanyag kell... Ráadásul a stúdió „vagyona” is javarészt elavult, lestrapált, legfeljebb muzeális értéke van; a korszerű filmes és elektronikus technikák kipróbálására itt nincs is mód. Rozoga felvevőgépekért, semmire sem elég fillérekért kell szembefordítani egymással alkotó energiákkal teli, jószándékú embereket? „Kísérleti fehér egerek – írta még tavaly ősszel Durst György itt, e lap hasábjain –, akiket az élelem hiánya egymásnak ugraszt.”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/05 18-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=858 |
