Kriston László
German az idő megszállottja, lassan múló történeteiben a büntetőszázad drámai pillanatait nagyítja fel.
A nagyapa elismert író. Az apa Kubrick-típusú perfekcionista: jó, ha minden évtizedben forgat egy filmet. Nem is ismerik széles körben. A fiú 2003-ban Velencében tűnt fel Az utolsó vonat című filmmel, amiben láthatóan apja művészetét folytatja. Három évvel később a Garpastummal tért vissza a Lidóra – és a zsűri szavazásán többnyire egy szavazattal maradt le minden egyes díjról.
*
– Első filmjéhez, a jóval komorabb tónusú Az utolsó vonathoz képest új munkája lényegesen lágyabb hangvételű.
– Magától értetődő, hogy eltérnek egymástól. Minden történetnek más a nyelvezete. A második világháborús Az utolsó vonat egy tiszt életének három utolsó napját követi nyomon. Az a halálról és a haldoklásról szólt, következésképp a stílusnak is ezt kellett tükröznie mindenféle kompromisszum nélkül. Ebben a filmben viszont másfajta történetet mesélünk el, ez a boldogságról és a fiatalságról szól, a srácokról, akik a század elején meghonosították a versenyszerű focit Oroszországban, ezért a hangvételnek gyengédebbnek kellett lennie. Ami nem jelenti azt, hogy e vonalak mentén folytatnám a jövőben. Nagyon is lehetséges, hogy következő filmem igen komplex alkotás lesz.
– Mit gondol apja művészetéről?
– Nagyban hatott rám. Szeretem a filmjeit. Szerintem ő egy zseni. A Nagypályások persze nem hasonlít a Hrusztaljov, a kocsimat! című filmjére. Az Ivan Lapsin a kedvencem tőle. Ez a film olyan megoldhatatlan rejtély számomra, ami ritkaság. Hiszen általában képes vagyok átlátni a filmen, és megérteni, hogyan gyártottak le. De ebben az esetben nem tudom felfogni, hogyan érhette el a tökéletesség ilyen fokát. Fellinit nem tudom megmagyarázni. Bergmant sem. De éppen az, amit túl van az én megértésemen, méltó a csodálatomra.
– Időszerűek még a hosszú snittekkel forgatott, Tarkovszkij hagyományát követő, poétikus és kontemplatív filmek?
– A halottak jobban hatottak rám, mint az élők. Nem mintha nosztalgiáznék. De kifejezetten vonz a ’70-es évek, amikor egyszerre harminc rendezőzseni élt és alkotott a világ minden táján. Fellini, Kuroszava, Tarkovszkij, Pasolini, Bergman, Ozu, Muratova, vagy az apám. Miért? Mert akkoriban az ember még mindig misztériumot jelentett a rendezők számára. Eljutottak ugyan bizonyos felismerésekhez, vagy ha tetszik, ítéletekhez, de egyúttal felismerték, hogy az ember, akár egy mozaik, ezernyi apró darabból áll össze. Ma egyre kevesebb a géniusz közöttünk, és a többség megpróbálja szimplifikálni az embert. Ez egyáltalán nem tetszik nekem. Bízom benne, hogy jön egy új korosztály, aki félresöpri a rendezőknek ezt a középgenerációját. Fellini munkásságában az a leginkább figyelemreméltó, hogy minden filmje eltér a többitől. Mindig igyekszik másfajta narratívát és filmnyelvet használni. Ha ma belenézek egy rendező filmjébe, aki hasonlóra törekszik, mint mondjuk Lars von Trier, számomra hamar unalomba fullad, amit csinál. Nem tudom miért, de ki nem állhatom a remegő kézikameráját. Évekkel ezelőtt még érdekes volt, de ma már dögunalom.
– Ön kitart a hosszú snittek mellett.
– Még mindig keresem a hangvételemhez vagy látásmódomhoz a megfelelő stílust, és ez nagyon nehéz folyamat. Van róla elképzelésem, mit akarok, de még mindig nem tudom, hogyan valósítsam meg. Márpedig a mozi számomra nem is annyira a témáról szól, mint inkább a hogyanról és a mikéntről. A legfontosabb dolog számomra az idő. Ez izgat, ezt akarom megragadni. Van egy pillanat, amikor a dolgoknak valami váratlan összejátszása, hang és kép egysége reprodukálja a valóságot, akár egy fénykép. És hirtelen érzed abban a képben az élet teljességét. Itt és most. Ennek a megragadására törekszem filmen. Számomra ez nem egy adott pillanat megragadását jelenti, hanem egy sokkal szervesebb dolgot, a folyamatosság ábrázolását.
– Mit gondol, miért olyan jellemző a kelet-európai filmművészetre az a különleges látásmód, amit a hosszú beállítások jelképeznek? Elegendő Jancsó, Tarkovszkij, Angelopulosz, Tarr, vagy az ön apja példáját említeni.
– Be kell vallanom, hogy az említett alkotók közül többjük munkásságát nem ismerem. Nem mintha műveletlen lennék. Csak a moziról nem tudok sokat. Igyekszem, hogy ne nézzek túl sok filmet. Évekkel ezelőtt megnéztem egy von Trier-filmet: annyira lenyűgözött, amit csinált, hogy három napig nem tudtam elkezdeni a saját filmem forgatását, mert önkéntelenül azt képzeltem el, ő hogyan venné fel ezt a saját stílusában. Ez pedig veszélyes. Nagyon óvatos vagyok az engem érő hatásokkal. Ami a kérdése magvát illeti, úgy hiszem, mi kelet-európaiak nagyban eltérünk az angolszász emberektől. Kevésbé vagyunk szervezettek, rendszerszerűek, logikusak. Ez nem rossz dolog, se nem jó. A gondolkodásmódunk különbözik: nem haladunk olyan célirányosan, mint ők, eljutva egyik pontról a másikra. Máshogy működik az elménk. Minket mindig eltérítenek.
– Filmjeiben megmutatja az eltérítő erőt: a történelmet. Ami szépen csendben keresztülgyalogol az emberek életén. És sokakat eltapos. Nem zajosan teszi ezt. De pontosan ez benne a tragikum.
– Nagyon fontos téma számomra egy tévhit: azt gondoljuk, a dolgok rajtunk múlnak az életben, miközben nem vesszük észre a történelem irdatlan erejét, és a hétmérföldes lépteit. Ezzel foglalkozni kell.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/04 57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8577 |
