Muhi Klára
Szentpétervár, 1914-18. Szerelem és fociláz világvége idején.
Revelatív mozgóképsor lenne egymás után vetítve Alekszej German Jr. és az apa, Alekszej German három történelmi tablója a múlt századi orosz tízes, harmincas, és ötvenes évekről, a Nagypályások (Garpastum), a Barátom, Iván Lapsin és a Hrusztaljov, a kocsimat! Az idősebb Germannak a sztálinizmus éveiről készített kaotikus, botrányos, dekomponált „csúnya” filmjei, és German junior szép, dekadens mozija a háborúba sodródó pétervári középosztályról – bár utóbbiban közel sincs annyi gyúanyag – a magas színtű professzionalitás, s főként a megválaszolatlanul hagyott kérdések provokatív hatása okán nagyon is összetartoznak.
Mit csinál két középosztálybeli kamaszfivér 1914 késő nyarán Szentpétervár üres grundjain – egyetlen történelmi másodperccel a tömegtársadalmak háborús-forradalmas darálójának munkába állása előtt? Focizik, önfeledten, minden szabad percében. És szerelmes – nálánál idősebb, deklasszálódó úrikisasszonyokba. A szőke, arisztokratikus vonású Andrej futballtehetség, hózentrágerben, utcai cipőben is berúgja a gólt a Pétervárra látogató angol csapat hálójába. Fivére, a gyógyszerész-segéd Nyikolaj a női test anatómiájával ismerkedik, egyelőre csak könyvekből. Andrej és Nyikolaj félárvák, anyjuk meghalt, apjuk magatehetetlen beteg. (Az apákkal az újabb orosz filmek tanúsága szerint – példa rá a Koktebel és a Visszatérés – úgy látszik, baj van.) Nevelőszüleik szorongva latolgatják a háború esélyeit, a szalagcímek Gavrilo Princip merényletéről harsognak. A polgári életnek még minden díszlete egyben van, az agg Tolsztoj nemrég halt meg, az érzékenyebb orosz intelligencia már Blok verseiért rajong.
A botor néző a hamarosan bekövetkező világégés és a lenini fordulat okait nyomozza a filmben, a Nagypályások kamaszai azonban – miként a cím ígéri, (mely ógörögül annyit tesz: labdajáték) – mindenekelőtt fociznak. Hogyan verekedett meg Jappe és Do Escobar után a világ? – kérdezte Bódy Gábor filmje az I. világháború kataklizmájának tudati, képi forrásainál kutakodva. Tetten érhető-e legönfeledtebb pillanatainkban – egy csatakos focimeccsben vagy ölelésben a történelem, ahogyan épp fenekestül felfordul? – kérdi German.
Filmjében maga Blok – az orosz Baudelaire – is megszemélyesül, s gyönyörű, hisztérikus barátnőjével – aki egyébként Andrej szeretője – azon aggódik, hogy hamarosan mindenestül eltűnnek, senki sem fog rájuk emlékezni, vagy ha igen, rosszul, hamisan. A Nagypályások figyelemreméltó esztétikai minőségének épp e mondat a kulcsa. Mert German junior ambíciója – miként apjáé is – egyáltalán nem a szokványos történelmi analízis, sokkal inkább a helyzetek, az alakok, a történelmi idő pontos rajza, szinte dokumentatív hitelű megidézése. A Garpastumban az események gyakran nélkülözik az oksági logikát, megtörténnek a dolgok, de nem feltétlenül a kamera kedvéért. Elszalasztott csúcspontokat, elsikkadt drámákat érzékelünk, mégis minden szó, mozdulat hangsúlyos, éppen mert egyik sem az. A Nagypályások legjobb szekvenciáiban a polgári orosz kultúra szétesése előtti pillanat furcsa csöndjét éljük át – miként az Iván Lapsinban és a Hrusztaljovban e szétesettség újabb s újabb pokoli stádiumait. German filmjében a felszín sima és nyugodt. Fociügyek, családi civódások, levegőben maradt kérdések, kapkodó szerelmi lobbanások – mindez kifakult századfordulós képeslapokat idéző ködös kompozíciókon, melyeknek harmóniáját csak egyszer szakítja meg váratlanul egy véres és érthetetlen maffia-leszámolás. Ám mire határozott alakot öltene a „honnan? miért? hová?”, hőseink szinte valamennyien meghalnak, vagy elmasíroznak a háborúba.
German saját rendszerváltó generációjának szánja ezt a filmet, azt állítván, hogy a Nagypályások elsősorban az önzésről szól, arról a süket egoizmusról, ahogyan egy nemzedék elszenvedi a korszakváltásokat. Filmjében Andrej és Nyikoláj is túléli a háborút. Ugyanazzal a tétova naivitással mászkálnak a szétdúlt Péterváron, mint 1914 nyarán, pedig a neheze még csak ezután jön. „Azt álmodtam, hogy a feleségem krumpli volt, én hering. Vagy fordítva…” – mondja a titokzatos Blok a romos utcán, élelemre várva. – „Ki ez?” – kérdi Andrej, fivérétől. – „Valami Blev vagy Blok” – válaszolja Nyikoláj.
„Te Óvilág, amíg van erőd,
míg édes gyötrelem remegtet
az ős talányt sugárzó Szfinx előtt,
mint Odipusz, légy bölcs, pihenj meg…”
Blok Szkíták című elhíresült versében a Szfinksz – úgy vélem – a nagybetűs Történelem, a maga kifürkészhetetlen értelmű válaszaival, akit a Garpastumban German sem zaklat fölösleges kérdéseivel.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/04 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8576 |
