Pápai Zsolt
Két furtonfurt civakodó szomszéd, egy gyári hibás kombájn és egy Kaurismäki ihlette belga minimálkomédia.
A kortárs moziban jó ideje létezik egy búvópatakszerűen rejtőzködő és időnként felszínre jutó, eszköztelensége miatt megkapó filmforma, amelynek művelői az ötvenes-hatvanas évek minimálstílű rendezőinek, Antonioninak, Bressonnak a szellemi leszármazottjai. Ha Antonioni és Bresson minimalista szerző, akkor utódjaikat újminimalistáknak nevezhetnénk munkáik drámai csúcspontokat nélkülöző történetvezetése és az expresszív elemeket következetesen kerülő képei miatt. Az újminimalista film számos ponton, de nem mindenben követi a régit. Kivált abban tér el tőle, hogy híján van az allegorikus vagy metaforikus tartalmaknak, no meg abban, hogy az alkotók látványosan hanyagolják a hozzászólást a világ állapotát firtató, úgynevezett nagy kérdésekhez.
Az újminimalizmus egykori fenoménjei, Jim Jarmusch, Hal Hartley és Aki Kaurismäki mára vagy elvesztek vagy átalakultak, de szerencsére akadnak kései tanítványaik. Mindjárt itt van kettő, a belgiumi illetőségű Benoît Delépine és Gustave de Kervern, akik úgy másfél évtizede humoristaként kezdték karrierjüket a tévében, majd játékfilmek forgatókönyveinek írásába fogtak, végül kikötöttek a rendezésnél. Első direktori munkájuk, az Aaltra című kis gyöngyszem igazi szerzői darab, a rendezés és a forgatókönyv megírása mellett a két főszereplő megformálását is maguk látták el.
Erősen epizodikus felépítésű mozijuk nem izmos és fordulatos cselekményével vonzza a tekintetet. Az Aaltra középpontjában két furtonfurt civakodó szomszéd áll, zsák és a foltja, akik egy tettlegességig fajuló vitájuk alkalmával balesetet szenvednek, és deréktól lefelé megbénulnak. A tragédia aratáskor, a mezőn következik be, okozója pedig egy gyári hibás kombájn. Tolószékbe kényszerült nevenincs hőseink a kórházból szabadulva nem tudnak mit kezdeni magukkal (még öngyilkossági kísérleteik is mellémennek), ezért – egymástól függetlenül – arra az elhatározásra jutnak, hogy felkeresik a kombájnt gyártó, finnországi Aaltra céget, és kártérítést kérnek. Noha külön-külön kelnek útra, a véletlenek és a közös cél lassan összehozza őket.
Az Aaltra bukéját az a közvetlenséggel elegy távolságtartás adja, amellyel az alkotók hőseiket, Stan és Pan távoli rokonait kezelik. Kedvesen faragatlan tahóknak, szerethető taplóknak ábrázolják őket, rendre akadályt gördítve a meg-meginduló azonosulás útjába, és legátolva a nézőt abban, hogy az együttérzés kényelmes pozíciójába kerülhessen. A rendezőpáros a közönség és a figurák közötti távolság megteremtéséhez olyan eszközöket vet be, mint a Kaurismäki módszerét idéző szenvtelen színészvezetés és a szűkebb plánokat végig módszeresen kerülő képkezelés, emellett a poénok zöme is vonzó-taszító erejű. A két tolókocsis szélmalomharcos a rutin kitermelte érzelmekkel szemben vívja küzdelmét, és mindezt oly megejtő esendőséggel, hogy belezsibbad a szív.
A fekete-fehér nyersanyagra forgott Aaltra igazi minimálmozi, formája végtelenül puritán. A statikus plánok monotóniáját csak ritkán töri meg egy-egy kézből vett felvétel vagy autofahrt, továbbá kísérőzene nincs, és ugyan a főhősök útjába sodródó figurák időről-időre lenyomnak kusza mondatokból álló monológokat, a játékidő java részében szó is alig hallatszik. A formai redukcionizmus üde barkácsmegoldásokkal párosul, a film natúr jellegét erősíti és a báját emeli egyes pillanatok célzott amatőrizmusa. A nagyobb statisztériát igénylő jelenetek leforgatásakor nem sokat vacakoltak a rendezők, a környéken bámészkodókra fittyet hányva egyszerűen elindították a felvételt: az Aaltrában több kamerába bambuló embert látni, mint a francia újhullám filmjeiben összesen.
Az Aaltra bizarr pillanatokban és pazar gegekben gazdag road movie, fájdalmas-abszurd kortárs burleszk, amely bár nem formabontóan eredeti, olyan tiszta hangon szól, mint a minimálmozik nagymestereinek, Jarmuschnak, Kaurismäkinak a legjobb munkái. Különösen utóbbi szelleme kísért, sőt nem csupán a szelleme, hiszen Kaurismäki személyesen is megjelenik, az Aaltra üzemvezetőjét játssza a zárlatban. Delépine és Kervern hódolatának jeleként neki még egy szűk szekond is dukál: emlékezetes kép, ritkán hallunk róla mostanában.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/04 55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8575 |
