Stőhr Lóránt
Az vagy, amit megeszel, és amit megírsz. Kalóriaszatíra a rettenthetetlen ételkritikusokról.
Mintha a nyúl sietne igazolni a vadászat erkölcsi létjogát – paradox módon az egész életét a kritika célkeresztjében eltöltő népszerű filmrendező lépteti elő a kritikust rosszmájú kekeckedőből a minőség és a szabadság hősi védelmezőjévé. Bacsó Péter a De kik azok a Lumnitzer nővérek? című filmjének főhősei ugyanis étteremkritikusok, akik életük árán is ragaszkodnak az igazság kimondásának, a független értékítéletnek a jogához. Ha a magam részéről óvakodnék is attól, hogy a címszereplők durva sértéseihez és otromba szellemeskedéseihez hasonló minősítéseket vágjak a szerző fejéhez, mivel maga a film követeli meg a kritikustól a minőség melletti elszánt kiállást, bíráló jelzőkben mégsem fukarkodhatom.
Bacsó filmje legelőször is pontatlan. A Lumnitzer nővérek az életmű számos korábbi darabjának nyomdokán haladva a szatíra és a bohózat között ingadozik, hol a kritika követelményének, hol a nagyközönség vélt szórakozási igényének téve eleget. A szatíra élét és hitelét azonban tökéletesen elveszi a társadalmi jelenségek burleszkszerű elviccelése és a jellegzetes magatartástípusok komikus elnagyolása. Bacsó a Népszabadságban Witman fiúk álnéven étteremkritikákat publikáló két kritikus alakjából kiindulva lélektanilag hiteltelen figurákat teremtett. Egyikük az álmodozó pszichológiailag roppant kevéssé motivált típusa, aki a fantáziáit többre becsüli a valóságnál, a képzelt gyönyört a beteljesülésnél. Az Alföldi Róbert által kamaszos pökhendiséggel és elvitathatatlan sármmal játszott figura bosszantóan felszínes: nincs ma Magyarországon újságíró, akinek a heti egy kritika megírása mellett már csak azzal kelljen foglalkoznia, hogy hosszú, vörös sáljában mély áhítattal orgonáljon, és erotikus vágyképekkel mulattassa magát. A másik Lumnitzer – a szembeötlő kontraszt végett – a testi gyönyörökért lelkesedő, nagytermészetű férfi típusát képviseli: egy rendőrnő szerető férje, öt gyereküket liberálisan nevelő családapa. Az idealista értelmiségi e rendszerváltás után kihalt fajtáját Rudolf Péter évtizedes manírjai, szerepről szerepre változatlan gesztusai, mondatról mondatra megjósolható hangsúlyozásai sem keltik új életre. A két kritikus valószerűtlensége elveszi – a konkrét ételkritikánál a film utalásrendszerében nyilvánvalóan messzebbre mutató, a társadalmon az élet minőségét és a társadalmi együttélés szabályait számon kérő – bírálataik élét, nem sejlik fel ugyanis a bohém kívülállók vázlatos körvonalai mögött egy olyan hiteles életmodell, amit példaként mutathatnának fel ellenfeleikkel szemben. Ez utóbbiak, a minőséget semmibe vevő étteremtulajdonosok és a maffiaként beállított érdekvédelmi szervezetük képviselői szintúgy tézisfigurák: hisztériásak, pofátlanok, bunkók és gonoszok, egy-egy jól eltalált kelléken kívül azonban olyannyira kevéssé jellemzettek, hogy még szatirikus típusokká sem válhatnak.
A Lumnitzer nővérek azonban nemcsak pontatlan, de következetlen is, ami a film másik lehetőségét, a vígjátéki befogadást, a felhőtlen nevetést is tönkreteszi. A súlyos logikai bakugrások a visszásságokat célba vevő szatírában azonban kínos tévedéseknek, rendezői bakiknak hatnak. A maffia szerb végrehajtónője (Hegyi Barbara), ez az ellentmondásos vonásokból összefércelt bábfigura teljesen váratlanul tűnik fel és cselekszik minden értelmes motiváció nélkül az elbeszélés legkülönbözőbb pontjain. A vázlatszerű jelenetek nem vezetik sehová a jellemábrázolást, de még a helyzetkomikum kibontakozására sem hagynak elég időt. Sem a közbeszúrt tanviccek pániktársadalmunk túlélési-túlnyerési stratégiáiról, sem a szórványos burleszk-gegek nincsenek se dramaturgiailag, se ritmikailag felépítve – éppolyan váratlanul maradnak abba, ahogy elkezdődtek.
Nincs más magyarázat az elbeszélés esetlegességeire, csak a film egészét jellemző ötlettelenség, amit látszólagos ötlethalmozás próbál elfedni. Ha egy megrögzött álmodozó legerotikusabb fantáziája az almát szedő lányok szoknyája alá kukucskálás, akkor ott már nemcsak egy-egy rossz poént kell a szerző számlájára írnunk, hanem félrevezető karakterjellemzést is. Az eredetinek szánt, ám közhelyesre sikeredett figuráktól kezdve a fantáziadúsnak szánt álomjeleneteken és a szellemesnek vélt szófordulatokon át a régi Bacsó-filmek képi megoldásaiig minden az elfáradó művészi képzeletről árulkodik. A Lumnitzeréktől véve kölcsön hasonlatot: a film sótlan, elborsozott, rágós pecsenye – íme, a „vadorzó könnyű szerencséje”.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/04 54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8574 |
