Dániel Ferenc
Az író munkáját filmrevenni szinte lehetetlenség, más a helyzet, ha mondjuk épp egy hidegvérrel elkövetett rablógyilkosságról szóló dokuregényhez gyűjt anyagot.
Némely alkalmakkor korommal járó gyanakvásom miatt magamat kéne finoman leköpnöm. Hogy most már jó ideje úgy ülök be kis- és nagyvetítőbe jenki filmet nézni, makacs előítéletekkel, hogy semmi jót, újszerűt nem várok, legföljebb technikai értelemben. Hogy úgynevezett hollywoodi színészetük csakis lármás, tündökletes lehet, mint az „előzetesekben”, megkomponált „werkfilmjeikben”. Nos, néha beüt a gyónás, vezeklés pillanata. A Capote azaz Truman Capote írónak és dokumentumregényének, a Hidegvérrelnek mozgóképi leírása lenyűgöző opusz, azon felül gyökeresen eltér az amerikai modortól, beidegzett emberábrázolásuktól, áttetsző dramaturgiájuktól.
A végefőcím néhány puritán információra hívja fel figyelmünket: 1. a világhíres dokuregény 1965-ben a két főszereplő kivégzése után, szinte „azonnal” jelent meg, 2. Capote soha többé nem írt befejezett prózai művet, 3. ő maga 1984-ben halt meg, alkoholos létproblémák következtében. Nem történik említés Richard Brooks 1967-es adaptációjáról, vagy ama morbid krimiparódiáról (Meghívás egy gyilkos vacsorára), amelyben Capote emblematikus filmszínészek társaságában kölcsönözte hús-vér figuráját egy félnótás intellektuális gyilkos megformálásához. Mintha ezt akarta volna örökül hagyni olvasóinak.
Bennett Millert Capote-ban más, a huszadik századi amerikai prózairodalom alkotáslélektani és referenciális bonyodalma izgatta. Adva van egy fiatalon sikeres, koraérett író. Piás, alkoholista, testi adottságai zűrösek, társasági élet kedvence, „más”, szinte ösztönösen „kámingautolt meleg”. Ennél lényegesebb, hogy grafomán: az írás s a megfigyelés bajnoka. Predesztináltnak kell éreznünk írói énjét és személyiségét arra, hogy egy közönséges vidéki újságban közreadott brutális gyilkosság hírétől léte, lénye megrendüljön és ne is csillapuljon addig, amíg a saját igazság-verzióját ki nem dolgozza. Valósághű változatban, feddhetetlen részletekkel, mintegy az eredeti tettesek által hitelesítve. Monografikus pontossággal. Ez, ha megfontoljuk, istenkísértő munka, mert „hogy jön ahhoz egy teremtmény, hogy a teremtő szárnyas angyalainak szerepét játssza?”
A nagy irodalomban jócskán tudunk analógiás előpéldákról. Marlow-t, Kydet, Shakespeare-t, Ben Jonsont nevezhetjük az angol reneszánsz közélet véres eseményei detektívjeinek, hisz egyikük sem csak krónikás sztorikból, hanem jelen idejű krimikből is dolgozott. Lev Nyikolajevics Tolsztoj Párizsban látott nyilvános kivégzést (naplója tanúsítja), s a látomány egész életén át nem múló nyomot hagyott. S a nyavalyatörős Dosztojevszkij a bitófa alatt? Csehov, a katorga dokumentaristája? S a mieink? Pilinszky, Mészöly, Tersánszky, Örkény, Márai, Ottlik – nem alkatilag, hanem a tomboló világháború szemtanúiként méricskélték az ontológiai derű/ború esélyeit.
Franz Kafkától Borgesig, Ivo Andrictól García Márquezig – a huszadik században több földrész nagy írója küszködött Káin véres hagyatékának, a „ne ölj!” mózesi parancsolatának úgymond problematikájával, abban a reményben, hogy az embert (önmagunkat) többre tarthassuk sivár gyilkológépnél, genetikailag felül determinált cselekvőnél, pszichésen kiszolgáltatott társadalmi és magánlétezőnél. A tét több mint a „szabad akarat”. A tét az önreflektivitás adománya, a magába tekintés magányos tudása s küzdelme. Mindez egy földrésznyi országban, mint Amerika, ahol a lakosok többsége hívő, szorosabban kötődik a „bűn” megtapasztalásához, mint a hitetlen földeken.
*
Kansas állam. River Valley Farm. 1959. november 14.
A filmrendező és operatőrje, Adam Kimmel néhány végtelen tágasságú totállal utal Capote művének szinte helytörténeti távlatosságú leírásaira, térbeli-időbeli precizitására. Ez az indító dátum egy négyszeres gyilkosság helyszíne, időpontja. Számszerűleg pontosítva, hatszoros gyilkosság (+ két halálos ítélet) kezdeménye. Honnét sejthette volna a poénkodó New York-i divatfi, sikeres tollforgató, hogy a következő öt esztendőben a belegebedésig hajkurássza majd a húsbavágó, elhanyagolható részleteket – Kansas éghajlatától az útmenti autóscsárdák kínálatáig, az üdítőitalok betétdíjaitól a sikeres farmergazdálkodás fortélyáig, fiatalkori szerelmek aprólékos jegyzetelésétől börtön-szertartásokig, a menekülés és üldözés lázas tébolyának szinkronitásáig, a családi mitológiák parallelizmusáig? –, hogy túltéve magát előítéleten, viszolygáson, mint egy mindentudó pók, megszője a Kansas-beli Finney megyei „Clitton-gyilkosság” s más erőszakos sztorik hálóját?
Mitől válnak funkcionálissá a felhalmozott részletek?
Capote-nak fokról-fokra rá kell éreznie, meg kell bizonyosodnia, hogy egy nagyszabásúnak mondott, könyörtelen és borzalmas rablógyilkosság, családirtás több szinten zajlik: 1. már a tervezés szintjén bukásra volt ítélve a véletlenek, az alulinformáltság, a kellő önismeret hiánya miatt. Attól még a terv – a több tízezer dolláros széf markecolása – emberpróbáló műnek ígérkezett. S vált piti, 40 dolláros üggyé. 2. Perry Smith és Dick Hickock, mint kettős elkövetők, bűntársak, nem voltak tökéletes szinkronban, egymás iránti gyanakvásuk s bizalmuk hullámzó állapotban volt, nem úgy, mint az olyan bűnözőké, akik rémtettek elkövetéseiben csiszolódtak össze. Ez manifesztálódott a véres éjszaka aszinkron cselekedeteinél, borzolta minden kansasi polgár bűnüldöző, rokon, idegen, érintett idegeit, 3. eleve eldöntötte a törvényszéki ítészek, orvosszakértők, pszichiáterek fellebbezést nem tűrő szakvéleményeit, 4. magát a kettős halálos ítéletet, amely a bináris gondolkodású, tisztességű Tate bíró, a metodista hitű esküdtszék és a vádlottak pontos vallomásainak közös műve volt, 5. olyannyira, hogy két évvel később a Halál folyosóján fogant kegyelmi kérvény, rafinált vagy emberjogi felvilágosultságú ügyvédek munkája elutasításra talált a kansasi kormányzónál, 6. „...1965. április 4....Richard Eugene Hickockon és cimboráján, Perry Edward Smith-en ma a kora hajnali órákban az állami börtönben végrehajtották a halálos ítéletet azért a bestiális gyilkosságért, amelyhez hasonló kevés van feljegyezve eddig Kansas állam bűnügyi krónikáiban. Elsőnek a harminchárom éves Hickock halt meg az akasztófán 0 óra 41 perckor, utána a harminchat éves Smith 1 óra 19 perckor...” 7. Capote följegyezte, milyen mesterkélt könnyedséggel társalogtak a kivégzés tanúi, de csak Bennett Millerék kamerája rögzítette, hogy Capote (illetve a nagy írót megformáló Philip Seymour Hoffman) milyen végzetesen megrendült egy államilag kivitelezett gyilkosság láttán. Ima, és a szokásos formaságok után „a csapóajtó megnyílt, és Hickock teljes húsz percig lógott mindnyájuk szeme láttára a kötélen, míg a börtönorvos végre megszólalt: „Megállapítom, hogy ez az ember halott.”
A dokuregény, s még inkább a közismert fejleményekből építkező pszeudo dokumentumfilm a vége felől közelítve a részletek szabadságához méri (mérheti végzetes meghatározottságát. Mindez nem cáfolja a sztori iránti egészséges hajlandóságunkat megannyi fordulatával, nem is állítja fejtetőre a cselekményt, csupán a látás szemszögén csavarint. Mintegy plusz felvevőgéppel folyamatosan leplezi le az indiszkrét szerzőt. Egy példa: vizsgálati fogság idején családi fotókkal vigasztalja Perryt, könyvekkel „tölti” Hickockot. A Waldennel, a természeti szabadság amerikai hitvallásával. Fricska? Az ítélet megvonása? Hiszen Hickock már büntetett előéletű pedofil, számára a szabadság el nem idegeníthető a perverz erőszak iránti vonzalmával. Capote-nak tudnia kell, hogy e negatív irányból nem létezhet pozitív fordulat. Mi marad? A hátralévő élet kitöltése.
Perry afféle művészember: zenél, rajzol. De Capote már tudja, hogy a rajzeszköz nem ártatlan szerszám „hőse” kezében, hanem virtuális fegyver, amelyet szívesen fordítana imádott nővére élete ellen is, félvér apja ellen is, akiben félresiklott élete eredőjét okolja. Mintha ő nem lenne egyéb, mint társadalmilag, szociológiailag determinált „termék”. Sőt, kellék. Ahogyan a tettestársak rágóznak, a tehetetlen gúny pofakellékeivel. A bitófa alatti utolsó pillanatokban is. „Talán nekem is volt valami rendeltetésem, valami... Magabiztossága megingott, elbátortalanodott, s annyira elhalkult a hangja, hogy alig lehetett hallani. - Értelmetlenség volna bocsánatot kérni azért, amit tettem. Meg nem is helyénvaló. Mégis… bocsánatot kérek. Lépcsők, hurok, fekete kendő: de mielőtt bekötötték volna a szemét, a fogoly beleköpte a rágógumit a lelkész előre nyújtott tenyerébe.”
Capote megszemélyesítője: Philip Seymour Hoffman s lelkitársnőjének megszemélyesítője: Harper Lee a szó tradicionális értelmében nagyon kevés színészi eszközzel „dolgozik”. Azaz, nem, vagy alig játszanak. Hozzá vannak kötve Perry Smithhez (Clifton Collins Jr.) s Hickockhoz (Chris Cooper), akiket ugyancsak inkább „definiál” filmbeli múltjuk és elkerülhetetlen jövőjük, mint a kamerához való viszonyuk, ez a többszörös szövevény mintha nélkülözné filmesztétikai viszonylatait. Flaherty eszkimóira, Chaplin kutyáira, vagy a Fellini – Róma árnyék-játékaira emlékeztetnek. Nem koloncok, nem is determinánsok, de nélkülük nincs teljes értékű mozgókép.
Borgest is szerfölött izgatta az univerzum irodalmi/művészeti számbavételének bonyodalma (lásd: Alef és egyéb novellák). Ő sem gondolkodott másként az arisztoteliánus sokaságról, mint minden mértéktartó író, mint a Capote szenvedés- és filmrendezője, hogy a végtelent, a sorsok tanúságtételeit tilos/nem ajánlatos agyonleltározni. Hogy egy dolog a determinizmus, másik a véletlen, amelyek játéka nélkül, de számszerűleg korlátozott játéka nélkül semmi nem válhat artikulált történetté. Alvin Dewey, a zsaru csak úgy tudott elbúcsúzni Capote-tól, hogy hitt benne: jobb feltételek közepette Clutter meg tudta volna védeni családja életét, hogy Capote szemével nézve meglátta Perry Smith-ben a sebzetten bolyongó állatot is, a törpe gyerekembert is, „a gyerekhez illő kis lábakat, amint ernyedten himbálóznak a levegőben”. Egy zsarutól hál'istennek nem várhatjuk, hogy munkáján túl még mélyen látó hermeneutistaként a kárhozott író jövőjét is képes legyen átélni. Ez a feladat Bennett Millerre, az utódra várt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/04 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8573 |
