Reményi József Tamás
Felőlünk a Föld összes madara eltűnhetne, ha nem fenyegetne bennünket is a vész.
A falu határában három döglött hattyút találtak, mondják az egyik tévében. A döglött hattyúkat elszállították, mondják, írják a másikban és az összes többiben. Ha széplélek volnék, „a hattyú halála” s a „hattyúi képzelet” nevében tiltakoznék az otromba fogalmazás ellen, és megjegyezhetném azt is csöndesen, hogy egyébként a hírszerkesztők, műsorvezetők a saját macskájuk halálakor bizonyára valami eufemizmust szipognak, vagy legalábbis az állat elpusztulásáról beszélnek. De nem ez a baj.
Igazából nem érdekel bennünket a másik lény, csak ha kedvünket leljük benne. Azt magyarázza egy interjúban régi jó filmvilágos szerzőnk, Bakács Tibor Settenkedő, hogy „átjárta valami elemi keserűség”, amikor a Megasztár selejtezőjében elébük állt a távoli faluból, nyomorúságból jött, szerencsét hiába próbáló lány. Elhiszem neki ezt a pillanatot, ő viszont hiába szeretné elhitetni magával, hogy a műsor akárcsak a legcsekélyebb mértékben is képviseli a keserűségét. Nem akarja látni, amint személye összenőtt a szereppel, mely egy velejéig hamis darab része. A Megasztár csapdába csalja, kiröhögteti, becsapja alanyait, a szerencsétlenebbek boldogtalanságát nyugtázza, a látszólag szerencsésebbekét hosszú távra legyártja. A publikum ebben kedvét leli, a keserűség senkit sem érdekel.
Nem igazán rokonszenves látvány az értelmiség munkamegosztása a tömegszórakoztatásban: az egyik része abból él, hogy csinálja, a másik abból, hogy cikizi. Jól elvagyunk. Bakács tehát reménytelenül próbálja a kettőt összeegyeztetni, mert nem lehet nemes fajansszá stilizálni az ízléstelen műanyagot. A lelkiismeret lázadása különben is hasztalan egy olyan közegben, amelyik a figyelmet nagyipari módon imitálja.
*
Nézem a hattyút, nézem a récét, a sólymot kiterítve, és átjár valami elemi keserűség, mert noha éjjel-nappal környezetvédünk, naponta ennyi meg ennyi kipusztuló fajról papolunk, lessük az esőerdőt, és a globális felmelegedés már a könyökünkön jön ki – a hattyú az megdöglik, és felőlünk a Föld összes madara eltűnhetne, ha nem fenyegetne bennünket is a vész. Bennünket, embereket, akik máskülönben oly elandalodva bámulunk bravúros felvételeket a szirti sas családi életéről. És szakértő szemmel nézzük az elénk csábított szőke Annikat, akik nyom nélkül eltűnhetnek, távoli falujukat (Magyarországon kétszáz kilométer is irdatlan távolság) még a térképről is lecsodálkozza majd valamelyik tudatlan és nyegle műsorvezető.
*
A baj, az fárasztó, jobb elhessegetni, napi figyelmünket a hírérték szintjére szállítva, a keletkező traumákon majd meg lehet döbbenni. Szintén a hírérték szintjén.
A tévécsatornák tudósítottak a női szeméremtest megcsonkítása ellen szerveződő, úgymond, feminista mozgalomról (ebben az esetben én is feminista vagyok). A világon még ma is lányok százezreinek távolítják el a klitoriszát, nemrég sugárzott szaharai útifilmjében Michael Palin például találkozott ezzel a rituális szokással a dogonoknál. Arról azonban, hogy a megalázó és fájdalmas csonkítás pontosan mitől foszt meg, hogyan működik az az öröm, amely nélkül (mit tesz isten) nemcsak a férfiaknak, hanem a nőknek sem érdemes élniük, ma sem beszélünk a gyerekeinknek, diákjainknak, illetve a ma divatszerűen szajkózott „élethosszig tanulás”-ban a meglett felnőtteknek.
A klitorisz – szép magyar nevén a csikló – rituális formák nélkül is számkivetett, semmibe vett, férfikörökben legföljebb gúnyos szóváltozatokkal emlegetett testrész (ezért beszélhetett még Freud is pénisz-irigységről). A Spektrumon kitűnő, informatív és bátorító film foglalkozott vele. Természetesen az éjféli műsorsávban (nyilván tartani kell attól, hogy az ORTT-hez betelefonál néhány ütődött), és szigorúan tizennyolc éven felülieknek, miközben a film készítői, nagyon helyesen, tizenhat éves lányokat is megszólaltattak tapasztalataikról. Ha „egészségügyi, szexuális felvilágosítás” címén hajlandók lennénk meghaladni (legalább elérni…) az egykori Helga doktorbácsis szintjét, ezt a – francia kezdeményezésre nemzetközi stábbal alkotott – filmet jó szívvel ajánlanám a középiskolai képernyőkre.
A vágy és vágykeltés fiziológiája, lám, különösebb didaktikus buzgóság nélkül is összeköthető nemcsak a szerelmi álmokkal, hanem az életszemlélettel, magatartásformákkal is. Az orvosi gondolkodás például évszázadokon át nem volt több a férfi-gondolkodásnál. Nem kellett ahhoz a dogonok rituáléja, hogy európai doktorok lényegében büntetésből vagy plasztikai megfontolásból tönkretegyenek valakit. Kevésbé (?) drasztikus beavatkozásokról a filmbeli kedves, idős hölgyön kívül sokan beszámolhatnának ma is. Ha a hajdani kisleány, aki bugyijában a zsebkendőjét keresgélte, akkor szót fogad, tisztelendője mindörökre elégedetten nyugtázhatta volna: a bűnös gerjedelem kimúlt. Finoman fogalmazva.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/04 51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8572 |
