Vízer Balázs
Anton Corbijn, Mark Romanek, Jonathan Glazer és Stephane Sednaoui. Négy kiváló kliprendező munkái DVD-lemezen.
Hosszan és érzékletesen lehetne fejtegetni, mennyire fontos részévé váltak vizuális kultúránknak a reklámokhoz hasonlóan a videoklipek is, készítőik hogyan használták fel más művészeti ágak vívmányait, hogyan tömörítik magát a filmet átlag három és fél percbe, de nem ez a fontos. Annál, hogy mit kölcsönöztek a klipek a mozitól, sokkal izgalmasabb, hogy mit adnak és adhatnak neki vissza.
*
A kérdés nem költői: egy egész nemzedéknyi klipkészítő vált az elmúlt években saját jogon is nagyjátékfilm-rendezővé, ráadásul a nagy stúdiók kapva kapnak utánuk, hiszen klipjeik már évek óta filmes hivatkozási alapként (is) működnek. A nekik megelőlegzett bizalom pedig – úgy tűnik – többnyire meg is térül. A lista bővül, a gépezet pedig mozgásba lendült: Spike Jonze (A John Malkovich menet, Adaptáció) vagy Garth Jennings (Galaxis útikalauz stopposoknak) és Michel Gondry (Egy makulátlan elme örök ragyogása) már tartósan kivívták a szakma elismerését és egyre újabb nevek csatlakoznak hozzájuk. Egy nemrég a boltokba került DVD-sorozatnak köszönhetően pedig kitűnő helyzetben kerülhetünk annak megítélésére, hogy ez a trend honnan indult és merre halad. A Directors Label szériában már megjelent egy-egy válogatás Spike Jonze, Chris Cunningham és Michel Gondry munkáiból, most pedig újabb négy alkotót ismerhetünk meg, akik között van, aki már túlesett az első filmjén, van, aki csak most dolgozik rajta. Mind régi motorosok, akik a legnagyobb sztárokkal dolgozhattak komoly költségvetéssel és meglehetős művészi szabadsággal, de a holland Anton Corbijn, az amerikai Mark Romanek, az angol Jonathan Glazer és a francia Stephane Sednaoui más-más stílust és megközelítést képvisel. Külön-külön is mind technikai- és stílusbravúrok sorát mutatják be – Glazer Radiohead-klipje, a Street Spirit a szuperlassított felvételre képes kamerával montírozza újra ugyanazokat a szereplőket, Corbijn Russ Meyer autós-csöcsös trash filmjeinek világát idézi meg tökéletesen, Sednaoui a modern festészetet viszi (film)vászonra, Romanek pedig Erwin Wurm egyperces szobrait megelevenítve önmagában is eladható performance-ot ad elő a Red Hot Chili Peppers tagjaival a Don’t Stopban.
*
A négy, többnyire bő lére eresztett válogatás arra is jó, hogy a kezdetektől kapjunk áttekintést a műfaj történetéről. A legmarkánsabb példa a klipkészítés rohamos fejlődésére a Depeche Mode esete, amely a ’80-as évek egyetlen pózba merevedett, kamerába bámulós fekete-fehér klipjeitől jut el az önreflektív és önironikus kisfilmekig – az It’s No Goodban az együttes lerobbant haknizenekar, akik pár dolláron vesznek össze mindenkivel –, de a U2-t, Björköt vagy Madonnát is említhettük volna, nyilván azzal a megjegyzéssel, hogy fejlődésük a saját érdemük is. És ugyanez igaz a rendezőkre. A brit Jonathan Glazer mindössze kilenc klip rendezésével érte el, hogy évek óta az egyik legjobbként emlegessék a műfajon belül – igaz, reklámfilmesként is szerzett érdemeket –, és így is nagy utat járt be. Glazer elsődleges inspirációját Stanley Kubrick munkássága jelentette, konkrét filmeket idéz tőle klipjeiben. A Mechanikus narancs Moloko bárja a Blur The Universal című dalában, a Ragyogás lidérces rémálmai a Massive Attack Karmacomájában, a Tágra zárt szemek szállodai feszengése Richard Ashcroft A Song for the Lovers című számában köszön vissza, rendszerint zseniálisan. Glazernél a szorongás nem csak visszatérő elem, hanem szervezőelv: a menekülés, az acsargó kutyák – és emberek –, vagy a fenyegető fényszórók fogják keretbe történeteit. A félelmeink mentén eltorzuló valóság és a paranoia pedig remek narratív eszköz, amely logikus továbblépési lehetőséget kínál a film világába is. A 2001-es Szexi dög (Sexy Beast) a mozitörténet egyik legjobb nyitójelenetével indul, csak látszólag gengszterfilm, valójában a főhős gyávaságáról szól, akit egy nálánál harmadakkora emberke terrorizál. A Születés (Birth) Nicole Kidman és Lauren Bacall főszereplésével egy fiatal özvegy meséje, aki egy tízéves kisfiúban véli megtalálni halott férjét. Sokat elmond Glazer más irányú szorongásairól, hogy noha egyetlen női előadónak sem készített klipet – sőt, a szereplők között is elvétve bukkan fel női alak –, ez a film rendkívüli érzékenységgel mutat be egy kifejezetten női nézőpontot. De Glazer nem depresszióban és önsanyargatásban utazik, remek humora van, ami tökéletes időzítésével párosulva furcsa könnyedséget kölcsönöznek történeteinek. A DVD-n minden menüponthoz járó intrókból összeálló sorozatból például láthatjuk, hogy Glazer egy mogorva homelesstől kapja az ötleteit – többek közt zokniért cserébe –, a Richard Ashcroft-klipben az énekes egyszer csak fogja magát és távirányítóval kikapcsolja a zenét, a legfeszültebb pillanatot, a fürdőszobai függöny félrerántását pedig nem sokkoló felfedezés, hanem egy megkönnyebbült vizelés követi.
*
A holland Anton Corbijn már több mint 25 éve nyomja az ipart, de az ő esetében nem árt felvázolni, honnan is jött. Anton egy isten háta mögötti kis sziget lelkipásztorának fiaként nőtt fel, és a kisgyereknek a zene valami hihetetlenül izgalmas, de másik világból érkező jelenség volt, a közeli nagyvárosokba tett rövid kirándulások pedig túláradó, már-már sokkoló élményt jelentettek. A kitörés lehetőségét a fotográfia kínálta, rendkívül intenzív, karcos fekete-fehér zenészportréival hamar hírnevet szerzett magával, mert meg tudta ragadni a nyolcvanas évek fanyar, eszképista hangulatát és a kommersz, de mégis minőségi popzene gyors felemelkedését. Corbijn nevét sokáig szokás volt a Depeche Mode és U2 mellett emlegetni, hiszen évekig ő fotózta mindkét bandát, és korai klipjeik zömét is ő készítette – tulajdonképpen szívességből, és ha nem nyaggatják, talán sosem lett volna belőle kliprendező. Ezek a klipek a mai napig is hősünk vallásos neveltetésének jegyeit hordozzák, a keresztény szimbólumrendszer kissé naivnak és gyerekesnek tűnő ábrázolásával. Corbijn a vidéki hónapos vásárok passiójátékainak ügyetlenül berendezett, túljátszott világát kreálja újra megannyiszor – beleértve a felszín alatti mocskot és az Újszövetség tragédiáit, árulásait. Vallásos szimbólumokkal telitűzdelt munkái maguk is vagy tragikomikus passiójátékok – mint az Echo and The Bunnyman-től a Seven Seas, Mercury Rev zseniális, kitömött őzikékkel díszített Opus 40-ja –, vagy a Golgota felé vezető utat idézik meg, mint az Enjoy the Silence (Depeche Mode) esetében. Corbijnnél a szerepjátszás a legfontosabb motívum, és ez minden munkájában felbukkan. A U2 tagjai transzvesztitaként pózolnak a The One-ban, a The Killers-klip, az All These Things That I’ve Done, Russ Meyer filmjeinek világát idézi meg, az együttes tagjai pedig ezúttal cowboyok, a Travis-klipben (Re-offender) a zenekar tagjai azt játsszák el, hogy gyűlölik egymást és egy rossz szóra is beverik a másik képét. Henry Rollins száma, a Liar akár összefoglaló darabnak is tekinthető – már csak címe miatt is –, ahol a bikanyakú énekes rendőrként, hittérítőként vagy ügyvédként somolyog ránk, mígnem szép lassan ördöggé változik át. Csakhogy ezek az allegóriák és álarcok nem pózokat takarnak, hanem egy hol játékosan, hol véresen komolyan megélt, de mindenképp valódi hiedelemvilágot, épp ezért Corbijn személyében sejthető a legszemélyesebb történetmesélő. Nem véletlen, hogy készülő nagyjátékfilmes bemutatkozása egyszerre jellemzően tragikus és rendkívül személyes: a Control a Joy Division fiatalon öngyilkosságot elkövető énekeséről, Ian Curtisről szól, aki egyben Corbijn barátja is volt.
*
Az amerikai Mark Romanek a négyes igazi kaméleonja. Ő nem abban profi, hogy saját élmény- és gondolatvilágát „ügyfeleire” applikálja, hanem abban, hogy előadói legelőnyösebb, legizgalmasabb oldalát feltárja, és ezt a legfelsőbb fokon műveli. Klipjei a az élésre csiszolt stílus, a túltengően részletgazdag, már-már barokkos díszletek és a tökélyre emelt világítástechnika diadalát hirdetik, készítőjük a legmerészebb és leggyorsabb vágásokkal operál, ugyanakkor kényszeresen összesűrít mindent – igaz, a műfaj technikai adottságai ezt eleve valószínűsítik –, szereplőit néha szűk díszletek közé szorítva be. Kortársai közt egyetlenként Romanek két klipje még a New York-i Modern Művészetek Múzeumának állandó gyűjteményébe is bekerült, de ő dicsekedhet a világ legdrágább klipjével is, az első nagy Michael Jackson-botrányok idején Michaellal és Janettel készített, rekordköltségvetésű, 7 millió dolláros Screammel – ami mellesleg úgy rossz, ahogy van. Romanek ilyen minőségében sztárcsináló is egyben, egy PR-zseni: az általa rendezett klip, az Are You Gonna Go my Way futtatta be végképp Lenny Kravitz-ot, a ’99 Problems csinált megasztárt Jay Z-ből, és a gyermekpornó világára hajazó Criminal emelte a fellegekbe Fiona Apple-t. Bár Romanek néha nagyon belenyúl a tutiba – a Johnny Cash halála előtt készült Hurt telitalálat, akárcsak a már emlegetett Criminal –, ő a legkevésbé személyes filmkészítő a négyesből, a remek díszletek teljesen eltakarják az embert, akiről nem derül ki, honnan jött és mit akar. Romanek saját perfekcionizmusának rabja, már nem tudja saját túlzsúfolt életművét überelni, így filmrendezőként nagyon helyesen döntve teljesen más irányba, a minimalizmus felé lép tovább – de nem elég határozottan. Bemutatkozása, a Sötétkamra (One Hour Photo) felemásra sikerült, a rossz útra tévedt zavaros lelkű fotólaboros (Robin Williams) története nem volt sem meggyőző, sem elég fantáziadús, de már készül az A Cold Care Tom Hanks-szel, ami a hírek szerint feszült krimi lesz – némi szkepszissel várjuk.
*
Akárcsak Corbijn, a francia Stephane Sednaoui is felkapott fényképészből lett kliprendező, csakhogy ő a divat világából érkezett, és ez ordít is minden munkájáról. A pályája elején Jean-Paul Gaultier vagy William Klein mellett dolgozó Sednaoui klipjei látszólag az öncélú esztétikum díszpéldányai, előszeretettel használ meztelen, félmeztelen testeket, hősei úgy bámulnak a kamerába, mint jól fizetett topmodellek, színei és formái a divatlapokból köszönnek vissza. De ez csak a látszat, pont Sednaoui tud legközelebb kerülni azokhoz, akikkel dolgozik. Björkkel folytatott viszonya nagy publicitást kapott, Tricky, aki utálja a forgatásokat és rühell minden rendezőt, vele szívesen készít újabb és újabb klipeket, és a Garbage énekesnője, Shirley Manson a DVD-n elhomályosuló tekintettel emlékszik vissza a Queer forgatására, ahol meg kellett lovagolnia az őt filmező Sednaouit. Szóval azon túl, hogy ezekben a klipekben rendesen vibrál az erotika – a csupasz testek elektronikus kisülései Mirwais szamurájklipjében a pornográfia határát súrolják –, azért rendkívül tudatos felépített munkákról van szó. Bár Sednaoui életműve nagyon személyes és néha már szentimentális, mégis minden részletre figyel, esetlegesnek tűnő színei és formái pedig elsősorban Francis Bacon festészetét hivatottak felidézni. Az érzelgős játékosság és a profi tudatosság furcsa keveréke Sednaouinál nem meghasonlást hanem egészséges öniróniát szül – legismertebb klipjei között ott szerepel az Ironic is Alanis Morissette-től. Ráadásul tud történetet mesélni, de csakis személyes megközelítésből, amelyre remek példa a nevéhez kapcsolódó két legjobb Red Hot Chili Peppers dal egymásba fűződő története is. A ezüstre festett, a kisülésre váró energiától duzzadó bandatagok diadalmas törzsi tánca a 1992-es Give it Away-ben a legnagyobb sikerek eljövetelét jelzi, a szívhez szóló Scar Tissue tíz évre rá teljesen más sztorit tár elénk. Ugyanabban a sivatagban járunk, amelyet a viharvert, sebekkel és zúzódásokkal elcsúfított srácok egy ütött-kopott csotrogányban szelnek át, maguk mögött hagyva mindent. A képben és a zenében nyomott hagyott az együttes tagjainak a drogokkal folytatott küzdelme, az összes áttombolt, elpocsékolt éjszaka, és persze a gitáros John Frusciante keserédes visszatérése az együttesbe. Nagyon kevéssel nagyon sokat mond el – és nagyon jól. Ha befutóra kéne pénzt tenni, hogy kiből lesz igazán eredeti és sikeres filmrendező, hát Stephane Sednaoui lenne az!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/04 48-50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8571 |
