Molnár Gál Péter
Ó-Hollywood két nagy és népszerű műfaja – a musical comedy és a filmburleszk – a Broadway deszkáiról érkezett a celluloidszalagra. Velük jöttek a Marxok is.
Három Marx-fivér az amerikai szórakoztatóipar és az egyetemes filmművészet halhatatlanja.
A Marxok négyen voltak. Éspedig a következő öt:
1. Leonard (Chico) 1887. március 22. – 1961. október 11.
2. Adolph (Harpo) 1888. november 23. – 1964. szeptember 28.
3. Julius Henry (Groucho) 1890. október 2. – 1977. augusztus 9.
4. Milton (Gummo) 1893. – 1977. augusztus 19.
5. Herbert Marx (Zeppo) 1901. február 25. – 1979. november.
Gummo csupán a kezdeti vaudeville-napokban tartozott bátyjaihoz. Zengerájokban, zenés szórakozóhelyeken fehér ruhában „A három csalogány” – majd „A négy csalogány” néven – zenebohócok.
Hollywood két nagy műfaja – a musical comedy és a filmburleszk – a Broadway deszkáiról érkezett a celluloidszalagra. A musical comedy nagy számai és tánckórusai – beleértve Busby Burkley-t is – mindig a felvevőgéppel párhuzamosan mutatják a betéteket, mintha a kamera színházi nézőtérről rögzítené az előadást. A music hall és a vaudeville logika- és arc-facsarásai, fintorai, eltúlzott mimikája, karikírozott mozdulatai, rikító típusai is bevonultak a felvevőgépek elé.
Minnie Schönberg (18 ?– 1929) a 19. század végén a németországi Dornum kalapgyárából szüleivel, Hannah nővérével, Albert fivérével a többi európai emigráns közt megérkezett New Yorkba. Táncórákat vett Samuel Marxtól – akit Marrixnak hívtak ugyan, de angolosabbnak vélte a Marx nevet. Colmarból származott. Mielőtt művészetre adta fejét: szabóként működött. Heti 18 dollárt keresett mesterségével, de utóbb letette a varrótűt, Frenchie néven játszogatott fiai filmjeiben. 1884-ben feleségül vette Minnie-t. Az egész család összeköltözött egy manhattani lakásba.
New York a múlt századelőn hasonlóan soknyelvű város, mint Budapest. Bábeli nyelvzavart kell előállítani, hogy megteljen estéről-estére egy music hall, és közösséggé nevesse magát a sokfelől bevándorolt munkaerő.
Az 1922-es Ziegfeld Follies csillaga két bohóc – fél évszázadig közkedvelt védjegy-slágerük: „Oh! Mr. Gallagher and Mr. Shean” –, Al Shean a Marx-fiúk nagybátyja, Albert Schönberg (1868–1949). 22 éves korától vaudeville-színész. Hat éven át a Broadway klasszikus párosának erős német akcentussal beszélő és éneklő előtagja. Ő írta unokaöccsei első sikereit, az Újra otthon (1915) című 45 perces musicalt.
A Marx fivérek is makaróni-nyelvvel dolgoztak. Chico szicíliai bevándorlót testesített meg, Groucho orra alá cipőkrémmel festett bajusszal, drótkeretes szemüveggel, szivarral: felkapaszkodott német-zsidó, a hárfázó Harpo pedig néma. Zeppo többnyire szabályos arcú romantikus szerelmesként énekelt. A nyelvi különbségeket áthidaló eszperantó a muzsika volt.
Nyolcvan éve, 1924. május 19-én a New York-i Casino bemutatta Mondom, hogy ő az! (I’ll Say She Is!) című burleszkjét. Ez lett az évad sikere. Egyben a Marx fivérek szárnyrakelése. A színpadi őrület – amit Will B. Johnstone formált cselekménnyé, de mint a továbbiakban mindig: a fivérek átírtak, maguk testéhez igazítottak, telitűzdelték mutatványaikkal és bolond srófra járó logikájú párbeszédeikkel – éjszakába nyúlóan hosszú volt. A közönség és a kritikák nem sokallták a Wagner-opera hosszúságú musical comedy revüt.
Legelső Broadway-sikerüket követően is a vidéki utakon és vaudeville-színpadokon kialakult bohóctechnikájuk és eszeveszett filozófiájukat folytatják. A Sun tekintélyes színikritikusa, Alexander Woollcott felesküszik „marxistának”. Beprotezsálja Harpót az Algonquin Hotel Kerekasztalának lovagjai közé. A manhattani szálló Rózsaszín szalonjában ülésezett a humor circulus vitiosusának nevezett értelmiségi humoristabanda: Woollcott, Robert Benchley, George Kaufman, Dorothy Parker, Franklin P. Adams, Ring Lardner, Heywood Broun, Donald Ogden Stewart és Edna Ferber. George S. Kaufman írta akkoriban New York legjobb színpadi párbeszédeit (ő az első szerző, aki Pulitzer-díjat kapott musical comedy-librettóért). Melléjük csapódik az orosz származású Irving Berlin. Ő lesz A kókuszdió komponistája. Bemutató a Casino Színházban a Broadway-n (1925. december 8.). 375 előadás után kétéves turnéra mennek a produkcióval. 1929-ben a Paramount megvásárolja a színdarabot. Januárban forgatni kezdenek a Long Island-i Astoria stúdióban. A kókuszdiót forgatják reggel, délben, délután. Este visszamennek New Yorkba játszani a Gyanús dolog színpadi változatát a 44-ik utcai Színházban. Öt hónapig tart a forgatás. A próbabemutatón 2 óra 20 perces volt a film. Megvágva bemutatták 1 óra 36 perces változatát. Ezzel kezdetét veszi Marxék filmes karrierje. Mintha egyazon filmet forgatnának ötletek ezreivel megtűzdelten.
Ha kíváncsi valaki az olasz komédiákra, hogy milyen lehetett a commedia dell’arte: nézze meg a Marxokat. Ők voltak továbbéltetői a családi, céhbeli komédiának.
Történeteik egyetlen sémára épülnek. Szerelmesek bajba kerülnek. Segítségükre sietnek a fivérek. Mindhárom Marx a társadalmon kívülről tolakszik bele nihilista módon az abnormálisan normális világba. Groucho kispolgárnak álcázott nagyképű szélhámos. Henry W. Schlemmer tönkrement szállodatulajdonos A kókuszdióban. Azért visel valószerűtlenül színpadi módon orr alá kent bajuszt, rikító álarcot, amit mindenki valóságosnak fogad el, mert csak felszínén, föstötten illeszkedik bele a társadalomba. Lázadó, cinikus megvetője illemnek, előírásoknak, törvénynek, jognak. Úgy tesz, mintha elfogadott társadalmi előkelőség volna, holott anarchista tiltakozó, aki lázad az írott törvény, polgári erkölcs, minden szabály, paragrafus és tekintély ellen.
A mese csupán alkalom mutatványaik előadására. A mutatványok nem öncélúak. Bennük fejeződik ki bohóci bölcseletük. Ügyességük, rátermettségük, életrevalóságuk megkülönbözteti őket az intrikusok társadalomba beilleszkedett mohó erőszakosságától. Erőszakosak ők is, mint ellenfeleik, de nem a maguk hasznára. Hadban állnak az egész polgári világgal.
Harpo kezében fűnyíró ollóval közlekedik. Vásottan lenyes mindenkiről nyakkendőt, ruhadíszt, hajfürtöt. Az elcsórt tárgyakat menten visszaadja: kedvtelésből zsebtolvajkodik. Harpo a legeszeveszettebb anarchista közülük. Érdek és haszon nélkül szegi meg a szabályokat. Kiszabadítja szerelmesét a börtönből. Nemtörődöm mód nyomban magára zárja a börtönajtót, nem érezvén különbséget, hogy benn van a börtönben vagy odakint. Segítségért ordít – hangtalanul. Magára marad, de segít magán. Úgy menekül ki a börtönből, hogy kitöri a rácsot: a börtön nem tartja fogva azt, aki szabad ember.
A Botrány a cirkuszban végén Groucho ki akarja fizetni a fiatal szerelmesek tízezer dolláros adósságát. Az összegért elvállalja egy fényes fogadás megrendezését. Csellel eltávolítja a híres francia impresszáriót. Az estélyre odarendeli a fiatalok elárverezendő cirkuszát. Betoppan a francia. Elvezényelné Beethoven zongoraversenyét. Marxék eltávolítják. Odacsalják a tenger hullámaira épített zenepavilonhoz. Vezényelni kezd a francia. Az előkelőségek vacsoraasztalaik mellett műélveznek. A fivérek elvágják a zenetutajt parthoz rögzítő köteleket. Buzgón játszik a zenekar. Közben lágyan ringatóznak a tengeren, mind messzebb úszva közönségüktől. A 400 személyes fogadás résztvevői gyermeteg örömmel élvezik a cirkuszi mutatványokat. Senkinek nem hiányzik a koncert. Messze úszik a zenekar Beethovennel.
Félreérthetetlenebbül megismétlik a Botrány az operában záró képsorát, ahol eszeveszett élvezettel szétszaggatják nemcsak az operaelőadás lehetőségét, de ízekre zúzzák a díszleteket az épülettel együtt. Szembefordulnak a „magas művészettel”. Mindkét dühöngő tréfájuk a IX. szimfónia visszavételére emlékeztet. A Marxok nem visszaveszik, hanem elutasítják a IX. szimfóniát (üres műélvezőikkel együtt). Elutasítják azt a művészetet, ami csupán társasági dekórum. Hitet tesznek az életképes karneváli vígságok mellett.
Elutasítják az emberi lakhelynek alkalmatlan világot. Az első világháború idejének szürrealistái és az 1968-as értelmiséggel egybevágón az aljaművészetet választják a manipulált grand art helyett.
Samuel Beckett nyíltan bevallotta, mit köszönhet Stan & Pan keménykalapjának a Godot esetében. Film című filmszöveggel tisztelgett az idős Buster Keaton előtt. Beckett tudta, mivel tartozik a néma bohózatoknak, és a gárgyult világot esze-mentnek mutató hollywoodi párbeszédeknek és anarchista testi vicceknek.
„A némafilmkomédia kétségkívül egyike azon forrásoknak, amelyek az abszurd színházra döntő hatást gyakoroltak” – írta a Pereszlényi Mártonból megangolosodott Martin Esslin Az abszurd dráma elmélete című alapvetőjében. „Megvan bennük annak a világnak álomszerű idegensége, amelyet a valóságtól elvágott szemlélő kívülről, értetlen szemmel figyel. Lidércnyomásos jellegű; világa állandó és merőben céltalan mozgásban van; és újra meg újra bizonyságot tesz a néma és cél nélküli cselekvés mély költői ereje mellett (…)
Ionesco Az Alma-i rögtönzés (L’impromptu de l’Alma) – angol címén The Shepherd’s Chameleon (A pásztor kaméleonja) amerikai bemutatója alkalmából elmondotta a közönségnek, hogy őt a francia szürrealisták „táplálták”, de munkásságára a legnagyobb hatást három művész gyakorolta: Groucho, Chico és Harpo Marx.
Marxék a vígjáték-történelem halhatatlanjai. 1970 tavaszán – Chico és Harpo akkor már halott volt – a New York-i Imperialban Minnie fiai címmel életrajzi musical comedyt mutattak be róluk. A darabot Groucho fia – Albert Marx – írta. Papája belesegített. A bohóccsalád ősanyját, Minnie-t – aki Minnie Palmer névvel maga is vaudeville-színésznőként működött – Shelley Winters játszotta. Ha igaz, hogy az emberiség nevetve búcsúzik múltjától – a nevettetés múltjától pityeregve búcsúzkodnak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/04 40-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8569 |
