Hahner Péter
1963. Két fiatal pásztor találkozik a wyomingi hegyekben, a régi machó vadnyugatnak vége, a tabuknak nincs.
Bevallom, mindannak alapján, amit hallottam róla, nem volt kedvem megnézni ezt a filmet. Úgy tudtam, hogy rendhagyó western, amely homoszexuális cowboyokról szól. Jaj nekem, gondoltam, a hollywoodi filmgyárosok megint találtak maguknak egy hátrányos helyzetű kisebbségi csoportot, amellyel együtt kell éreznünk, s amelynek nevében el kell majd ítélnünk a társadalom intoleranciáját. Bejáratott klisék ezek, könnyfacsaró jelenetekben megszemlélhetjük majd, mennyit szenvednek a kisebbség tagjai, és szájbarágós módon tudtunkra adják, milyen aljas módon bánnak velük a többség képviselői. Azt is megtudtam, hogy a forgatókönyv E. Annie Proulx viszonylag rövid novellája alapján készült, s ezért attól tartottam, hogy a cselekmény meglehetősen eseménytelennek és elnyújtottnak tűnik majd. Az sem keltette fel érdeklődésemet, hogy a film bemutatásakor több külföldi lap is felidézte a leghíresebb vadnyugati hősöket, akik barátaik oldalán szálltak szembe a veszedelmekkel, s az újságírók szellemesnek szánt, de meglehetősen alantas megjegyzésekben célozgattak arra, hogy talán Butch Cassidy és Sundance Kid vagy éppen Wyatt Earp és Doc Holliday kapcsolata is több volt puszta barátságnál. (Ilyen alapon természetesen Hamupipőke apró cipője, Csipkerózsika tövisszúrta sebe és Hófehérke almája is értelmezhető szexuális szimbólumként…)
A film megtekintése során azonban igen kellemesen csalódtam. Erőltetett helyzetekben bővelkedő, hatásvadász melodrámát vártam, s ehelyett egy mélységesen megható, őszinte és egyszerű emberi történettel ismerkedhettem meg. Először is ez a film nem western. Igaz, a cselekmény az amerikai Nyugat két államában, Wyomingben és Texasban játszódik, de nem „a Vadnyugat hőskora” idején, hanem a huszadik század második felében. A westernfilmekből ismert, hagyományos konfliktusok is hiányoznak belőle, hősei csak egyszer ragadnak fegyvert, akkor is vadászat céljából. A főszereplők nem cowboyok, hanem birkapásztorok, vagyis az amerikai mezőgazdasági segédmunkások legjobban lenézett, megvetett rétegének a tagjai. Az amerikai Nyugaton, ahol kizárólag a férfiasság hagyományos megnyilvánulásait értékelték nagyra, rengeteg ízléstelen vicc született az elmúlt száz év során a pásztorok és birkáik kapcsolatáról. Ezért az Egyesült Államokban meglehetősen bátor és kihívó gesztus volt e férfiatlannak tekintett csoport képviselőit állítani a film középpontjába. A magyar néző számára mindez ismeretlen, és hazánkban a melegek házassága kapcsán kirobbant amerikai viták sem keltettek különösebb érdeklődést. Annyi azonban a film amerikai hátterével kapcsolatban tájékozatlan, magyar néző számára is nyilvánvaló lesz, hogy Ang Lee, e rendkívül sokoldalú rendező, a Hulk valamint a Tigris és sárkány alkotója ezúttal egy finom eszközökkel bemutatott, megrázó, érzékeny, lélektani drámát készített.
A történet tulajdonképpen a világ bármely más pontján is játszódhatna. Két fiatal ember (történetesen férfiak, de lehetnének különneműek is), véletlenül összekerül egy munka során, s barátságuk váratlanul szerelmi szenvedéllyé forrósodik fel. Mivel egyelőre maguk sem tudják, hogy jelent-e valamit mindaz, ami történt velük, útjaik elválnak egymástól. Mindketten megházasodnak, egyikük módos lesz, a másik szegény marad, látszólag boldog családi életet élnek, gyermekeik születnek – aztán váratlanul hiányozni kezdenek egymásnak, és amikor évek múlva újra találkoznak, kiderül, hogy mindennél fontosabbak egymás számára. De szó sem lehet arról, hogy együtt maradjanak. Ebben természetesen az amerikai Nyugat társadalmának előítéletei és agresszív hagyományai is fontos szerepet játszanak – egyikük még emlékszik arra, hogy gyermekkorában megmutattak neki egy meglincselt farmert, akinek az volt minden bűne, hogy együtt élt egy másik férfival. Ez a fenyegetés mindvégig ott vibrál a filmben, Ang Lee azonban kiváló érzékkel adagolja, és egyáltalán nem hangsúlyozza túl a veszélyt. A történet kevés beszédű főszereplői azonban valószínűleg akkor sem lennének képesek újrakezdeni az életüket egymás oldalán, ha különneműek lennének: az ember nem rúghat fel mindent középkorúan, nem hagyhatja ott családját, tekintettel kell lennie rokonaira, feleségére, gyermekeire. A következmények kiszámíthatóak: hőseink, akik nem élhetnek együtt, de elszakadni sem képesek egymástól, csak annyit tehetnek, hogy nagy ritkán eltöltenek egymással pár napot, bujkálva, megszégyenülve, hazudozva, s arról vitatkozva, van-e kiút e helyzetből. Természetesen nincs. A két feleség is ártatlan áldozata a történteknek – a rendező nem elviselhetetlen és ellenszenves libákat állított hőseink mellé, hanem vonzó és érzékeny asszonyokat. Nagy tragédiák nem történnek, a boldogságot az apró súrlódások is felőrlik. Ami kiderülhet, az kiderül, az egyik feleség a válást választja, a másik azt, hogy nem vesz tudomást a helyzetről. Hőseink őrlődnek, titkolóznak, néha méltatlan helyzetekbe sodródnak, s olykor hisztérikusan reagálnak a férfias magatartással kapcsolatban hangoztatott nyugati előítéletekre. Nem kerül sor semmi különleges fordulatra, a film két főszereplőjével kizárólag annyi történik, mint velünk, a film nézőivel: az idő eltelik, az élet elszáll, a gyermekek felnőnek. Az egyik férfi meghal – baleset vagy bűntény áldozata? Ebben nem lehetünk biztosak. A másik meggyászolja, felkeresi halott barátja szüleit, akik vagy sejtenek valamit, vagy nem – és kér tőlük valami emléktárgyat. Ezután folytatja az életet, napról-napra elvégzi munkáját, és szükség esetén szűkszavú zavartsággal megbeszéli tizenéves gyermekével annak szerelmi problémáit. Ennyi az egész – a film mégis felejthetetlen.
A forgatókönyv kiváló: az amerikai Nyugat egyik legnagyobb modern regényírója, Larry McMurtry készítette el, aki a Hud (1963) és Az utolsó mozielőadás (1971) szövegkönyvével bizonyította be először tehetségét. A rendezőnek sikerült elkerülnie valamennyi klisét és közhelyet: hősei nem különleges személyiségek, semmi rendkívüli igazságtalanság nem történik velük, tulajdonképpen senki sem bántja őket – a film folyamán a feszültség mégis egyre nő. A színészek is kiválóak. Az egyik főszereplő, Heath Ledger, akit A hazafi (2000) című, történelminek álcázott akciófilmben ismerhettünk meg először, eszköztelenül és meggyőzően játssza el a gátlásosabb, egyszerűbb, bizonytalanabb Ennis Del Mar szerepét. Jake Gyllenhaal, a Donnie Darko (2001) címszereplője ugyanilyen kiválóan kelti életre a vidámabb és elszántabb, de sebezhetőbb, és belső tűz által emésztett Jack Twist alakját. Az egyik mellékszerepben a veterán western-színésszel, Randy Quaiddel találkozhatunk, Anne Hathaway és Michelle Williams pedig meggyőzően érzékelteti velünk a két feleség eltérő személyiségét.
Oldalakat lehetne megtölteni mindazon díjak felsorolásával, amelyre a filmet jelölték, és majdnem annyit azokkal, amelyet el is nyertek. Kezdték a sort a velencei Arany Oroszlánnal, aztán megkapták a Brit Filmakadémia legjobb filmért, legjobb mellékszerepért és legjobb forgatókönyvért járó díjait, a rendezésért járó David Lean-díjat, a Bostoni Filmkritikusok Díját, a Tévé- és Rádióközvetítések Filmkritikusai Szövetségének legjobb rendezésért, legjobb filmért és legjobb mellékszereplőért járó díját, az ohiói, chicagói, dallasi, New York-i, Los Angeles-i filmkritikusok díját, a Londoni Kritikusok Körének, valamint az Amerikai Rendezők Céhének díját. Végül a film három (köztük a legjobb rendezésért járó) Oscart is kapott. Igaz, az Oscar nyertesei között olyan filmek is akadtak, amelyek pár év múlva felejthetőnek bizonyultak – aki azonban megnézi Ang Lee filmjét, maga is meggyőződhet róla, hogy ezúttal nem kell ettől tartanunk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/04 38-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8568 |
