Köves Gábor
Függetlenként közönségkedvenc, közönségkedvencként független maradt. Ang Lee skatulyája az örök változatosság.
Két egyforma Ang Lee-film márpedig nem létezik – tartja a hivatalos vélekedés, és meg kell hagyni, ha végigtekintünk a Tajvanból elszármazott, 1954-es születésű rendező filmográfiáján, imponálóan változatos műfaji kirándulások, térben és időben is távol eső történetek sorozata tárul a szemünk elé. Az elmúlt mintegy másfél évtized alatt Lee nem egyszer ment szembe a rendezőket műfaji skatulyába osztó papírformával, s mindannyiszor becsülettel, ha nem is mindig a teljes győzelem hírével tért meg a csatatérről. Azt mondta egyszer, háromszáz évig szeretne élni, hogy minden műfajt kipróbálhasson, eddig diktált tempója alapján azonban nagy valószínűséggel még életében pipát tehet a főbb filmműfajok rubrikájába. Mindenesetre a kínai wuxia és a kosztümös irodalmi klasszikus, a képregény és a western, a történelmi tabló és a családi dráma versenyszámaiban immár – világra szóló eredménnyel – bizonyított.
Jó időben rossz helyen
A tajvani iskolaigazgató idegenbe szakadt fiának a New York-i filmiskola elvégzése remek lehetőséget jelentett, hogy külföldi létére felvételt nyerjen egy nagyon is amerikai mozgalom, nevezetesen az első forgatókönyvükkel kilincselő éhezőművészek táborába. Kezdetben úgy tűnt, Lee a legjobb helyen, de a legrosszabb időben tanulta ki a filmkészítés nyugati fortélyait, a független filmes megkülönböztetés ugyanis ekkoriban, azaz a nyolcvanas évek közepe táján még vaskos szitokszónak számított a szuperprodukciók Amerikájában. Éppenséggel a sors fintorának is tekinthetjük, hogy Lee-nek Amerikába kellett települnie ahhoz, hogy szülőhazája támogatását élvezhesse. Első, Pushing Hands című filmje tulajdonképpen kényszerűségből született: miután többévnyi folyamatos próbálkozás ellenére sem sikerült támogatókat találnia Az esküvői bankett kínai nyelven íródott, melegekről szóló történetéhez, Lee megelégelte a várakozást, és amikor 1992-ben a tajvani kormány fiatal filmesek támogatására versenyt hirdetett, külön erre az alkalomra írta meg a New York-ban élő fiához és annak amerikai feleségéhez áttelepülő idős Tai-Chi mester történetét. A forgatókönyv beteljesítette a hozzá fűzött reményeket, Lee elnyerte a fődíjat, és az elismeréssel járó, a forgatás megkezdéséhez elegendő pénzösszeget.
Idegen nyelvű filmek
Noha a kelet-nyugati kulturális különbségekre rájátszó tragikomikus történet Tajvanon kívül nem aratott számottevő sikereket, Az esküvői bankett már nemzetközi hírnevet szerzett rendezőjének. Ahhoz azonban, hogy Lee második filmje egyáltalán megszülethessen, a tehetség garanciáján túl egy olyan producerre is szükség volt, aki nemcsak a filmkészítés üzleti részével, de az időközben megváltozott nézői elvárásokkal, a nagyközönségnek is tetsző, független produkciók ismérveivel is tisztában volt. James Schamus személyében Ang Lee igazi alkotótársa talált, s a tajvani filmrendező már az amerikai forgatókönyvíró-producer hathatós közreműködésével készítette el második játékfilmjét. Ezúttal nemcsak az Amerikába szakadt tajvani fiúgyermek és az óhazából látogatóba érkező szülők eltérő szokásaiból és életmódjából erednek a konfliktusok, hanem a felmenők elvárásaitól szabadulni képtelen fiatalember eltitkolt homoszexualitásából is. A történet látszólag úgy fest, mint egy nem túl eredeti bohózat: a hirtelen felbukkanó szülők megnyugtatására mindenáron menyasszonyt kell produkálnia a manhattani otthonukban boldogan élő, tajvani-amerikai meleg-párnak, ám ahogy az már lenni szokott, az e célból szerződtetett leányzó (az ugyancsak tajvani pincérlány a zöldkártya reményében vállalja a névházasságot) a vártnál is nagyobb felfordulást okoz. Az alaphelyzetet – ahogy az Lee-nél a későbbiekben is szokásban marad – mintha csak a nagy nemzetközi műfaj-meghatározóból másolta volna ki a filmrendező, a szabvány vígjátékot sejtető történet azonban, bár nagyon is szabályos vonalat követ, hitelét és érzékenységét tekintve mindvégig túlmutat a műfaji sztenderdeken. Ezt a többletet, amely ráadásul egy nagyon is közérthető dramédia anyagát gazdagította, már nem hagyhatta figyelmen kívül a filmes közélet: a rendező vitrinjében példás gyorsasággal felbukkantak az első fesztivál-elismerések (köztük az Oscar-jelölés oklevele és a Berlinből hazahozott Arany Medve), amelyeket Lee soron következő tajvani története, az Étel, ital, férfi, nő csak tovább szaporított. Ebben a filmjében az egyre ambiciózusabb és szakmai ismereteit is mindjobban gyarapító filmrendező a korábbiakban már sokat emlegetett, de mindeddig csak hallomásból ismert Tajpejt, szülőhazája fővárosát is fellépteti. Lee továbbra is a családi konfliktusokkal, a generációk közti kommunikációképtelenséggel és a hagyományos értékrendek átalakulásával van elfoglalva, melyek ezúttal egy özvegy apa és eladósorba került három lánya életét keserítik meg. Noha továbbra is ugyanannál a családi titkokkal és a régmúlt sérelmeivel megpakolt ebédlőasztalnál ülünk, mint Az esküvői bankett során, mégsem csak a felszolgált kínai ételcsodák különböztetik meg egymástól a manhattani és a tajpeji családi drámákat. Míg Ang Lee előző filmjének férfi főszereplőjén kívül mindenki másról csak gyorsfényképet, igaz, nagyon is árulkodó pillanatokat rögzítő felvételeket kaptunk, ezúttal három női portrét sikerül könnyű kézzel, s magabiztos vonalakkal megrajzolnia a rendezőnek, aki, a desszertről sem feledkezve meg, a Tajpej legjobb séfjének számító agg családfő ételekben gazdag, de érzelmekben szegény történetét is felszolgálja.
Táguló univerzumok
A tajpeji kiruccanást honoráló újabb Oscar-jelölés már egyértelműen jelezte, hogy Hollywood neki tetsző munkavállalóra talált az angolt egyre jobban beszélő tajvaniban, s kész rábízni sztárjait, na meg a büfékocsi kulcsát. A visszautasíthatatlan ajánlat a producerként is tevékeny Sidney Pollack-től érkezett, aki ez idő tájt Jane Austen Értelem és érzelem című regényének filmváltozatához keresett a címben is szereplő erényekkel felvértezett rendezőt. Bár sokan nem értették, miért éppen a tajpeji és manhattani szobabelsőkben otthonos Ang Lee-re esett a producer választása, utólag persze már mi magunk is elég okosak vagyunk ahhoz, hogy belássuk: Pollack nem a 18. századi angol úri murik, a korabeli társasági szokások és a brit jómodor szakértőjét, hanem a női sorsok értő krónikását kereste, s találta meg Lee személyében. Az előkelő származású, ám pénznélküli Dashwood-nővérek párkereséséről és boldogulásáról szóló Értelem és érzelem sikere mindenekelőtt Lee alkalmazkodóképességét (és ebből adódó piacképességét) bizonyította, egyidejűleg azonban jelezte azt is, hogy az idegen külsőségek és egy költséges produkció mindenfajta nyomása ellenére Lee továbbra sem téveszti szem elől az emberi tényezőt.
Az újra meg újra ugyanazokat a csapdahelyzeteket megteremtő emberi viszonyrendszerek és az elvárásoknak mindenkor kitett személyiség alapos ismerete a továbbiakban is biztos fogódzót jelentetett az egyre kalandvágyóbb rendezőnek, aki az Értelem és érzelem 18. századi, romantikus csendéletei után a Nixon-korabeli Amerika fagyos mindennapjait, azaz egy számára megint csak távol eső, testközelből nem ismert világot választott következő filmje kutatási területéül. Ha úgy tetszik, a Jégvihar megint csak kosztümös dráma, a hetvenes évek jellegzetes enteriőrjeit, öltözködési szokásait és hajviseleteit felvonultató, múltidéző produkció, melynek tetszetős korabeli díszleteit a legnagyobb természetességgel lakják be a történet szereplői. Lee családlátogató filmjeiben a szülők nemzetségének eddig sem állt valami jól a szénája, a Jégvihar tehetős középosztálybeli polgárai azonban már végképp nem értenek semmit: sem a körülöttük lévő világot és a benne elfoglalt helyüket, sem vágyaikat, a legkevésbé pedig a felnőttek bénultságát megrettenve tudomásul vevő gyerekeket.
Amerikai történetek
Az eddigi életműben nagyjából félúton elhelyezkedő Jégviharban Lee mintha csak osztálytalálkozóra hívná kedvenc karaktereit; a látszatéletek egyre kiábrándultabb championjait, a hagyományos szerepeket egyre lakhatatlanabbnak találó decens polgárokat. Lee filmjei bizonyos távolságból maguk is úgy festenek, mintha decens polgárok decens otthonaiba lennénk hivatalosak teára és aprósüteményre. A filmes teríték kifogástalan, minden egyes beállítás, képkompozíció a higgadt mestermunka fogódzóját adja a nézőnek, a felszolgált finomságoknak azonban rendszerint kényelmetlen történetek, a Hollywoodi magabiztosságtól és hurráoptimizmustól idegen tétovaság és enyhén keserű szájíz az ára. A jegy árába a megtört vagy éppen megtörő félben lévő, apányi férfiak látványa ugyanúgy be lett építve, mint az ijedtségüket különbözőképpen palástoló anyáké. A helyzet súlyosságát nem a szimbólumként kicsit tán nehézkes, de annál szebben fényképezett éjszakai fagyok szemléltetik igazán, hanem a mindennél hitelesebb kamasztekintetek, amelyekből pontosan kiolvasható a kár mértéke.
A Jégvihar gyengén vizsgázó szülői minden tehetetlenségük ellenére legalább jelen vannak, Lee következő, az amerikai polgárháború idején játszódó nagyszabású filmjében azonban már senki nincs, aki a szülők részéről bármilyen segítséget nyújtson a magukra maradt, gerillák módjára élet-halál harcot vívó nagykamaszoknak. Lee korai filmjeinek szereplői legalább tudták, melyek azok a szerepek, melyeknek bár képtelenek, de meg kellene felelniük, a két egymást követő amerikai történet hőseit azonban már csak az orruk és pillanatnyi meggyőződéseik után baktatnak. A rendező minden korábbi filmjénél költségesebb, és minden addigi anyagi kudarcát felülmúló Pokol harcosai Észak és Dél sokszor megénekelt harcát a felnőttek szerepébe kényszerült kamasz gyerekek küzdelmének mutatja, hol a gyerekszobák katonásdijaira hasonlító nagy kalandnak, hol értelmetlen és brutális mészárlásnak festi le, s bár a megközelítés kétségkívül izgalmas, Lee távolságtartása – mely mindeddig jól szolgálta a rendezőt – ezúttal precíz, de unalmas történelmi tablót eredményezett.
Wuxián, képregényen, barátságon túl
Bár sokan arra számítottak, hogy a nagyszabású western-kísérlet fiaskója ismét az intim családi történetek irányába tereli a rendezőt, a kézenfekvőnek tűnő hátrafelé tolatás helyett Ang Lee inkább az előremenekülést választotta, s következő két filmjével újabb látványorientált film-műfajokkal kísérletezett. Biztosra sem a misztikus-akrobatikus kínai wuxiával, sem a Hulk-képregényekkel nem mehetett, hiszen mind a Tigris és sárkány, mind a Hulk-mozi esetében egyszerre kellett kedvére tennie a legenyhébb melléfogás láttán is hangosan felszisszenő, szektás rajongótábornak, valamint a repülő kínai kardforgatókkal és a dühöngő zöld óriással először szembesülő laikus közönségnek. A fogadtatást illetően, mint már nem először Ang Lee pályafutása során, sorra dőltek meg a papírformák: a többnyire csúnyán lebutított képregény-feldolgozások sűrűjében nagykorúságával tüntető, a képregény-olvasás élményének visszaadására törekvő Hulk szerény eredménye ugyanolyan váratlan fejleménynek bizonyult, mint az Ázsiában közkedvelt, a nyugati világban azonban szinte teljesen ismeretlen wuxia kirakatdarabjának számító Tigris és sárkány hatalmas sikere.
A célba vett műfajok, a felhasználható anyagiak és az alkalmazott technikák tekintetében ismét merész kanyaroknak lehettünk tanúi. Ami a know-how-t illeti, Lee mindkét alkalommal pedáns, igazgatói dicséretre méltó tanulónak bizonyult, aki akár gyorstalpalón is hajlandó kitanulni a képregény-filmek digitális szükségleteit vagy a wuxia-mesék drót-balettjét. Úgy tűnik, amióta kiköltöztünk a családi drámáknak otthont adó nagyvárosi nappalikból, egyre nehezebb megjósolni, miféle fordulat is következik a mainstream-mel rendületlenül kacérkodó, függetlenségére azonban mindig is nagyon adó filmrendező pályáján. Ha Brooklyn nem is, Ang Lee horizontja folyamatosan tágul, e látszólagos kiszámíthatatlanság azonban távolról sem üres mutatvány csupán. Bár a külsőségek tekintetében valóban nehéz két egyforma Ang Lee-filmet találni, a felszín alatt azonban mintha minduntalan ugyanazok a feszültségek dolgoznának, s valószínűleg ez az állhatatosság adja meg a műfaji csapongások fedezetét. Lee kísérleteinek tétje nem az, hogy a valaha volt független filmes képes-e megbirkózni a különféle műfajok támasztotta követelményekkel, sokkal inkább az, hogy az adott műfaj – legyen az western, wuxia vagy képregény-film – elbírja-e hősei gyengéit. Lee hősei Tajpejtől Wyoming-ig nagy sietségben vannak, hogy le ne késsék saját életüket, a zűrzavarban azonban rendre rossz szerepeket választanak. Hogy van-e mód az utólagos korrigálásra, Lee legjobb filmjeiben sosem a forgatókönyvi önkényen, hanem a kor szabta lehetőségeken múlik.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/04 35-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8567 |
