Takács Ferenc
Jane Austen regényei a jelentéktelenségből varázsolják elő a jelentőst, ez a mikrorealizmus az írónő máig ható világirodalmi jelentőségű felfedezése.
„Egy Jane Austen-regény olyan, mintha szájharmonikán játszanák Mozart valamelyik szimfóniáját” – senki sem tudja, kitől származik ez a tömör kis jellemzés, de nagyon is illik a pártában maradt angol papkisasszony könyveire. Jane Austen 1775-ben született Steventonban (Hampshire grófság), s a vidéki lelkész-lak, a tudós búvárkodásba merülő, gyermekeit művelődésre buzdító apa, az élénk, jó kedélyű és művelt édesanya, a hét testvér (hat fiú és egyetlen lánytestvér, Cassandra, Jane igazi társa és bizalmasa) volt gyermek- és ifjúkora környezete. A vidéki dzsentri életformája volt ez, rendíthetetlennek tűnő anyagi alapjait a földbirtok és a papi javadalmak képezték. Szokásaiban és értékvilágában is kikezdhetetlennek látszó világ, ahol a benne élőket nem kísértették holmi modern „értékválságok” rémképei. Mint ahogy a szociális érzék is hiányzott lakóiból, a maguk jómódja és a mások – az őket szolgálók – szegénysége közötti ellentétet látványa nem töltötte el őket lelkifurdalással; úgy gondolták, ez a világ örök rendje. Azt pedig végképp nem hitték volna el, hogy ennek a tizennyolcadik század végi – tizenkilencedik század eleji angol vidéki életnek a rendjét idővel – s nem is olyan sokára – mélyreható társadalmi-gazdasági változások fogják szétzilálni, sőt felborítani.
Jane Austen felnőtt élete is ebben a biztonságot adó, otthonos és kiszámítható világban telt el. Valamiféle szélesebb „családi körben”: a vidéki udvarházban, a faluban, a szomszédos kisvárosban, a vidéki jótársaság gyülekező helyein, olyasféle „vigalmi központjaiban”, mint a gyógyvízéről és báli szezonjáról híres Bath, s ezt a józanul provinciális életmenetet csupán ritkán legyintette meg a metropolisz szédülete, a Londonba tett, inkább rövidebb, mint hosszabb utak során. Austen szűkebb családi köréből sem lépett ki soha. Tudunk ugyan egy kérőjéről, de a parti huszonnégy órán belül visszament, s utalnak jelek (igen halvány jelek) arra is, hogy volt talán egy titkos, jobbára plátói, s mindenképp rövid szerelmi viszony az életében. De férjhez sohase ment, évei szaporodtán afféle kedves nagynénike vált belőle, aki szívesen foglalkozik a rokongyerekekkel, s remekül el tudja szórakoztatni őket. Apróbb ingadozásoktól, bizonytalanabb időszakoktól eltekintve kiegyensúlyozott anyagi biztonságban élte le (külsődleges értelemben véve) páratlanul eseménytelen életét. 1817-ben, ekkor már neves – bár névtelenül publikáló – íróként hunyt el Winchester városában (Hampshire grófság). Negyvenkét éves volt.
Pedig életének ideje Európa legnagyobb történelmi sorsfordulójával esett egybe: a változások jószerivel kataklizmatikus sorával, a Nagy Francia Forradalommal és a kontinensünket alapjában felforgató és a felismerhetetlenségig újraalkotó napóleoni háborúkkal, egy új kultúra és érzékenység, a romantika, születésével és az új embertípus, a modern individualitás jegyében érzékelt és élt élet, egyetemessé válásával. Jane Austen író-kortársainak a munkái, a skót Walter Scott (aki egyébként lelkesen méltatta és nagyra tartotta írásművészetét) és az ír Maria Edgeworth (a bízvást hozzá mérhető rangú és jelentőségű írónő) regényei, még ha közvetlen formában ritkán foglakoznak is koruk tektonikus rengéseivel, mindenképp a változás tanúsítványai, a régi elmúlásának és az új eljövetelének világos tudata és erős sejtelme hatja át őket.
Velük szemben Jane Austen az állandóság írója. A föld valahol máshol reng, az ő regényeinek a világát biztonságos távolság választja el a történelmi epicentrumtól; hogy – Vörösmartyval szólván – „háború van most a nagy világban”, ez jószerivel még hír formájában sem hatol el a regényszereplők tudatáig. (A Büszkeség és balítéletben valaki futólag megjegyzi, hogy a regényben szereplő katonatiszteket hamarosan a kontinensre vezénylik, mert hadjárat indul – mindössze ennyit hallunk a dologról, a hírhozó sem tulajdonít különösebb fontosságot az ügynek). A „nagyvilág” helyett a mindennapi „kis világban” mozgunk, ennek a világnak a zárt és az írónő által gondosan őrzött határai között közlekedhetünk csupán, amikor Jane Austen regényeit olvassuk. S – első hallásra talán paradox módon – éppen ez a szűkösség az írónő nagy világirodalmi, sőt kultúrtörténeti felfedezése: annak a felismerésnek az érvényre juttatása az irodalmi ábrázolásban, hogy az emberiség többsége átlagemberekből áll, akiknek átlagélete a maguk társadalmi osztályának, rétegének vagy csoportjának a keretein belül telik el, s az átlagember mozgástere csupán annyi, hogy a keretek megszabta, többnyire hallgatólagosan sugallt értékekhez, magatartás-kívánalmakhoz és illemszabályokhoz intelligensen alkalmazkodik. Aki ehelyett szenvedélyeinek és vágyainak engedve áttöri ezeket a kereteket – azaz romantikus hősként, lázadóként és forradalmárként viselkedik –, arra a megsemmisülés vár, legalábbis társadalmi értelmében (a Büszkeség és balítéletben kis híján ez lesz a megszöktetett, majd cserbenhagyott Lydia sorsa) – de hát az emberek túlnyomó többségében sem bátorság, sem igény nincs arra, hogy másként éljenek, mint „mindenki”, s másként viselkedjenek, mint „ahogy szokás”.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ezek az emberek érdektelenek lennének. Jane Austen regénypoétikájának talapzata éppen az, hogy látszólagos jelentéktelenségük, életük biztonságos egyhangúsága, sorsuk kiszámítható alakulása ezernyi egyéni változatban létezik, s hogy ez az élet – az adott korlátok között való intelligens vagy kevésbé intelligens, merészebb vagy gyávább elboldogulás és, szerencsés esetben, boldogulás – éppen azért lehet, sőt kell, hogy irodalmilag érdekes legyen, mert egyetemesen érvényes minta. (Hiszen a kivételes emberek kivételes életének is ez a hétköznapiság a fundamentuma: az evangélium tanúsága szerint például Jézus Krisztus mindennap rendes időben vacsorázott, még kereszthalálának előestéjén is; ha nem így tesz, ha hősiesen és romantikusan éhen hal, most itt állnánk megváltatlanul.)
Jane Austen regényei ebből a jelentéktelenségből varázsolják elő a jelentőst, a közhelyesben mutatják fel a kivételest, az untig ismertben fedezik fel a korábban sohasem látottat. Arányos szerkezetük, páratlan művészi fegyelmük, előadásmódjuk finoman metsző iróniája mind ezt szolgálja – igen, mozarti szájharmonika-zeneként, józan számítás és örömteli játékosság elegyeként hatnak. Így aztán hősei – hősnői – életük és nemük szűkös és zárt mozgásterében keresik a boldogulást, várják a szerencsés és boldog pillanatot – vagy az illem szabta határok között tesznek is valamit azért, hogy eljöjjön a szerencsés és boldog pillanat –, amikor egyazon férfi képében jön el értük az a két dolog, amely Jane Austen szerint a világot mozgatja és az életnek értelmet ad: a pénz és a szerelem (vagy a szerelem és a pénz, hiszen az írónő sem döntötte el, melyik áll előbb a rangsorban). S ha eljött – mint ahogy Elizabeth Bennet, a Büszkeség és balítélet hősnője életében eljött – ez a pillanat, akkor tulajdonképpen minden rendben is van: ugyan ki remélhet vagy követelhet ennél többet és jobbat az élettől?
Hogy ebben a józanul anti-romantikus szemléletben, s irodalmi foglalatában, a Jane Austen-i regényírás szűkös tökélyében afféle folyvást megújuló energiaforrásra lelt a filmipar, voltaképpen egyáltalán nem magától értetődő dolog. Angliában persze mindig megvolt rá a nyilvánvaló ok: Jane Austen brit házi fétis, kicsit olyan, mint a krikett, aki érteni és élvezni tudja, igazi angol, mások, külföldiek ne is próbálkozzanak, úgyis hiába. Nem csoda, hogy a filmográfiák szerint például a Büszkeség és balítéletből a BBC-nél ötször is készült sorozat (1952, 1958, 1967, 1980, 1995), s hogy öt-tíz évenként ugyanez történik a Meggyőző érvekkel, az Érzelem és értelemmel vagy az Emmával (az utóbbiból 1972-ben készült BBC-sorozatot a Magyar Televízió is játszotta; emlékszem, Hofi Géza köszörülte rajta a nyelvét nagy kéjjel). Az adaptáció gyakoriságában persze nyilván közrejátszott a tévé-sorozat műfajára jellemző terjedelem és tempó, amely végtére is jobban szolgálja a hosszabb elbeszélést, mint a szükségképpen rövidebb és egyetlen befogadói alkalomra szorítkozni kénytelen mozifilm.
A mindenevő Hollywoodon sincs mit csodálkozni: 1940-ben az MGM-nél készült el a Büszkeség és balítélet első nagyfilm-változata, Robert Z. Leonard rendezésében. Több szempontból is adaptációs klasszikus: Aldous Huxley (!) volt az egyik forgatókönyvíró, Darcy-t Laurence Olivier játszotta, Elizabeth és Jane szerepében Greer Garsont és Maureen O’Sullivant láthatjuk.
A Jane Austen iránti érdeklődés kevésbé érthető, ám annál bizarrabb példáival is találkozhatunk, különösen mostanában. Itt van például a 2004-ben készült indiai Bride and Prejudice (azaz – szellemesnek gondolt betűcserével – Menyasszony és előítélet), amely megjelölése szerint „Bollywood musical”, a Bennet-család Bakshi néven szerepel benne, Elizabeth Bingley-t például Lalita Bakshinak hívják, Darcy viszont megmarad Darcy-nak (igaz, itt „Will” a keresztneve, s nem „Fitzwilliam”, mint eredetileg). Hasonlóan különös interkulturális átirat a 2003-ban elkészült tamil nyelvű Kandukondain Kandukondain, ami – ha hihetünk a szaklapoknak – az Értelem és érzelem című Jane Austen-regény megfilmesítése.
Az intrakulturális – azaz ugyanabban a kultúrában update-elő – változatokra is vannak mostanában példák. Ilyen a (menthetetlenül félresikerült) Pride and Prejudice: A Latter Day Comedy (Büszkeség és balítélet: minapi komédia), Andrew Young 2003-as rendezése, mai amerikai ifjúsági (egyetemi, diszkó, stb.) környezetbe áttéve, vagy a korábbi, érdekesebb Clueless (Tanácstalanul) 1995-ből, Amy Heckerling munkája.
Ezek a filmek – az interkulturálisok és az intrakulturálisok egyaránt – egyébként szemlátomást az utóbbi tízegynéhány év Jane Austen-hullámának a sodrában születtek, az Értelem és érzelem (1995, Ang Lee), az Emma (1996, Douglas McGrath), a Büszkeség és balítélet 1995-ös BBC-sorozat-változata (Simon Langton rendezése) és a legújabb, 2005-ös Büszkeség és balítélet-feldolgozás (Joe Wright munkája) holdudvarába tartoznak. Hogy van-e valami közös oka és aktuális – társadalomlélektani vagy filmpoétikai – indoka ennek a hullámnak és ennek az érdeklődésnek, erről csupán némi rossz lelkiismerettel nyilatkozik az ember, hiszen az egyetlen igazán tisztességes válasz az, hogy a jó ég tudja, miért lett hirtelen ilyen dózisokban szüksége a világnak (és a filmnek) a vénkisasszonynak maradt angol lelkészlány produktumaira. De ha túltesszük magunkat a feszengésünkön, akkor a nosztalgiára tudunk hivatkozni: ezeknek a filmeknek a közös retrózó stílusa, az átgondolt törekvés a korabeli élet látványának a gondos rekonstrukciójára is annak a jele, hogy egy mindörökre tovatűnt állandóság és biztonság világa a tárgya visszarévedésüknek.
Mindegyik filmben persze másként történik ugyanez. Az új Büszkeség és balítélet révedezésébe például izgalmasan disszonáns elemek is vegyülnek. A film egyrészt gyakran nyit romantikus ablakot a természeti szépségre, a lélegzetállító tájképi látványra (ez a regény zárt és hangsúlyosan társasági-társadalmi miliőjéből hiányzik). Másrészt folyvást ráirányítja a néző figyelmét egy másfajta, vaskosan anti-romantikus természetiségre is. Mai fogalmaink szerint rendkívül ápolatlan testi állagú embereket, ragyás, himlőhelyes, verítékező és borotválatlan arcokat látunk a filmen, Mr. Bennet (Donald Sutherland bámulatos alakításában) merő toprongy, Darcy haja fésületlen bozont, Lady Catherine de Bourgh (Judy Dench) arcán és nyakán a bőr hegy- és vízrajzi térkép benyomását kelti, és még az Elizabethet játszó Keira Knightley szájába is beszereltek egy félrenőtt fogat. Az elegánsan társalgó késő-tizennyolcadik századi úri nép egyébként is szoros állati közelségben fut a pénz és a szerelem után: a képbe minduntalan sertések, kutyák, libák, csirkék tévednek be, a lelkészlak udvarán méretes trágyadomb gőzölög. (A regényben ennek sincs semmi nyoma.)
Ez persze nem baj: a korrekten és hatásosan megcsinált, egységes és kellemes adaptációs képeskönyvnek csupán jót tesz, hogy nosztalgikus révedésre csábító látványának a fonákjából is fel tud mutatni valamit.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/04 25-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8564 |
