Vaskó Péter
A magyar mozikban még mindig a ’90-es évek kifutott külhoni vígjátéktípusainak másai futnak a legnagyobb sikerrel.
Hát mégis, mégis győzelemre áll a zsánerfilm ügye! Az elmúlt bő egy évben felizzott a kacajkampf, betáraztak a poénfelelősök, mi több, nem egy közönségfilm meghozta az üdvöt, amiért fáradott: berántotta a nézőt a moziba. A helyzet különössége, hogy jelenleg nem csupán a humorra szomjas nagyérdemű, hanem dedikált támogatásain keresztül a fiskális hivatal, valamint a finnyás kritikusi gárda is egyként műfajiságra buzdít: most kér a nép, gyerünk, adjatok neki! De mire fel történhetett az ízlésnek ilyetén elborzadása? Honnan a támogatott tömegkultúra különös kentaurja? Egyfelől csupán az történt, aminek úgy 8-10 évvel ezelőtt kellett volna megtörténnie, a magyar film lassan levedli a 80-as évek kígyóbőrét, és 2005-2006-ban, mint valami ellógott házi feladatot, a vécében lemásolja a 90-es évek leckéit. Másfelől reakció volt ez a hazai film őszintétlenségére is, mely a rendszerváltás után problémaérzékenység helyett egyre inkább problémakerülésre rendezkedett be, és létrehozta a szerzői giccset, rátanulva a művészet imitációjára. A rossz szobrászok között pedig sokat ér egy jó kőfaragó. A mi filmünk A magukra építő színészrendezők és a régi magyar filmsikerek alacsony kalóriaértékű újrahasznosításai után a reklámfilmes közönségszolgálatban edződött rendezők (Kapitány Iván, Herendi Gábor, Bergendi Péter, Árpa Attila) és jobb-rosszabb filmjeik adtak új lendületet a vígjátéknak. Túllépve a kedélyes fusimunkákon, a cél a mainstreambe illeszkedő darabok gyártása lett, amelynek feltétele a kidolgozottabb forgatókönyv, a pergő dialóg, a változatos plánozás és profi technikahasználat. Mindennek köszönhetően a régi minták helyébe lassan új mérce kerül, ugyanakkor a frissülés nem jelent automatikusan újdonságot is. A szemlén is látható „új típusú” vígjátékok többsége nem az eredetiségre, éppen ellenkezőleg: az ismertségre épít, a közelmúlt mainstream termésének máshol és máskor bevált, embereken tesztelt típusait honosítja. Az idei szemle vígjátékainak legjobbjai ilyen hazai összeszerelésű magyar Suzukik, licenszelt, kis fogyasztású, strapabíró tömegmozik. Fonyó Gergely Tibor vagyok, de hódítani akarok című filmje például nem is másod-, inkább harmadkézől származó utángyártás, leginkább az amerikai pite-filmek német másolatainak adaptációja. Ezzel együtt saját kategóriájában: a bontott, használt alkatrészekből újraszerelt tinikomédiában megállja a helyét, nem kínosabb randifilmnek választani, mint bármelyik német előzményét. Szereplői és helyszínei lehetnének bárhol, a Balaton csak víz és strand, az üdülő ISO-szabványos, a szereplők csak kicsit halványabbak, mint a tucatkomédiák B-közepének átlagstábja, mindenesetre a film tisztes helytállás az internacionális „hogyan veszítsem el” kamaszfilmek mezőnyében, amit itthon akár már értékként is elkönyvelhetünk. (Persze csak akkor, ha a mérce a Hangyák a gatyában és nem – mondjuk – a címben hivatkozott Félénk vagyok, de hódítani akarok.) Gyengén megoldott összetevőként talán csak az összecsapott befejezés említhető, amikor a számító ribancnak bizonyuló „nagy nő” helyett hősünk végre saját korosztályának kitartó és talpraesett képviselője felé fordul, aki slusszpoénként lefekteti kamasz Tiborunkat, mondván: nem kell annyit lírázni, gyerünk, kúrjunk! Irónia? Talán. Vagy még inkább tanácstalanság, hogy hát mi legyen akkor a szerelemmel – lévén az itt nincs, se régimódi romantikázás, happy endként marad a numera, a szerelemmel bíbelődjön más. Az alapvető nagy slágertéma, a szerelem és ábrázolása amúgy is régóta problematikus a magyar filmben, és ez alól az újkeletű vígjátékok sem jelentenek kivételt. Így van ez Lengyel Andor és Schilling Zoltán Fej vagy írása esetében is, amely egyben azt is megmutatja, hogy a mintakövető szándék önmagában még kevés az üdvösséghez. A forgatókönyv itt épp az előző ellentéte, a guba gubához ősbölcsesség helyett itt a „kitartás meghozza gyümölcsét” feliratú sikersztorit követhetjük nyomon. A fotóideál után sóvárgó, minden szempontból szürke és ergya egyetemista hősünk eredetileg csak a véletlennek köszönhetően, illetve a botránypropaganda töltelékeként kerül a reklámdíva mellé, de jelleme és kisugárzása miatt – ebben a szerepben alig haladja meg egy krumplibogárét – a szexbomba később maga könyörgi vissza magát a fiú ágyába. Láttunk már olyat, hogy talpraesett szegénylegény kiérdemli a fele királylányt, olyat is, hogy János vitéz (született Kukorica Jancsi) Iluska miatt visszautasítja a kékvérű francia hercegnőt, de hogy egy fejreejtett, unalmas vizesnyolcas vigye el a jutalomnőt, annak a balfácánnak minimum olyan ellenállhatatlanul hülyének kell lennie, mint az imént hivatkozott magas szőkének felemás cipőben. Hiába a hollywoodi séma, invenció hiányában sajnos a főszereplő párnak a rendezővel egyetemben itt csupán betlizésre futotta. Das Model Tanulságos folyamat, miként lépnek modellek (Cseh Annamária, Görög Zita) és celeb félszínész félmodellek (Gregor Bernadett, Ulmann Mónika) a színészek helyébe mind a szereplők, mind a filmtípusok esetében. A modell akiben/amiben összeforr az ismertség és általános minta, pontos képe a design-központú tömegtermelés társadalmának. Kiszámítható paraméterekkel rendelkezik, sőt immár sebészileg is pontosítható, korrigálható, legyártható, szezonja szabályozott, szavatossága rövid, ízlés és szerződés szerint tölthető fel tartalommal, provokációja médiavezérelt, izgalma és frivolsága szigorúan a közmegegyezés átlagán belül marad. A modell egyik fő tulajdonsága, hogy kifejezéstelen és érzelemmentes, droid jellegének célja, hogy az egyedi és személyes ne vonja el a figyelmet az általánosról, a tökéletes egyben sematikus is. A modell mint a szépségösszeg ízlésátlaga ezáltal sokban a hasonlít a kapitalizmus eszményi emberére, annak reklám-formája. Így, akár az autóknál, egyre csökkennek a különbségek: a társadalmi és szórakoztatóipari szélcsatorna ugyanúgy meghatározza és szűkre szabja a hatékony forma határait. A nagyüzemi szórakoztatóiparban a 70-es 80-as években volt az utolsó nagy design-váltás, azóta tulajdonképpen ezeknek a zsánereknek felújított és tovább simított, egyszerűsített modelljeit láthatjuk. A magyar film esetében azzal a különbséggel, hogy épp úgy, mint az utakon, a mozikban is a 90-es évek külhoni típusai futnak a legnagyobb számban. Mint például a Kútfejek című mozi (Kapitány Iván rendezése), amely a német vígjáték helyett a fura figurák és vicces erőszak angol-amerikai formuláját guberálta ki magának. Ennek a típusnak a hamar kopó tehetségű Guy Ritchie volt az atyamestere – úgy 7-8 évvel ezelőtt. A Kútfejek becsülettel, szorgalommal nyúlja is A ravasz az agy… és a Blöff poénjait, és a sztoriminta mellett természetesen itt is van színészkedő címlaplány (Ulmann Mónika). Hasonlóan, mint a Tibor esetében, a funkcionalitás itt is győz az eredetiség felett. Jó jel azonban, hogy a hazai rendezők egyre inkább ráéreznek arra, mitől lesz közhely a közhely, azaz, mi működteti a tucatpoénokat, egyre jobb a párbeszédek és szituációk időzítése, finomodik a vígjátéki mechanika, bár a nagyobb dramaturgiai egységek tekintetében még sok a bizonytalanság. A Kútfejek esetében például míg a mikroszituációk többé kevésbé működnek, a szereplők motivációi és a történetszálak összekötése már inkább esetleges, mint kidolgozott. A szándékot, hogy a karakterként használt közhelytípusokat és bizonytalan motivációikat majd beizzítja a véletlendramaturgia, csak részben sikerült elérni. A helycserés hatalmi szituációk jobban, míg a seggre esős burleszk-elemek már kevésbé sikerültek, epizódokon túli sztoriszerkezet viszont szinte egyáltalán nem létezik, a főhősök meggazdagodása épp olyan váratlan, mint amennyire idegen minden addigi eseménytől. A legszerencsétlenebb azonban talán mégis a főhős karakterének megválasztása. Népi hősök és kisemberek meséjében a menő marketinges reklámcsávó, mint főszereplő és hős, önellentmondás, fából vaskarika, a plebejus humor éppen fordítva működik. Érthető, ha a készítőknek ez a minta volt a legismerősebb, és szívesen tették be az ábrándozó, tehetsége és pénze mellett (szemmel láthatóan neki megy a legjobban a filmben) művészi (?) karrierre vágyó figurát. Csakhogy a humor nem szereti jutalmazni az amúgy is nyerteseket, ezért éppen hogy ellenszenvessé válik, ahogy hősünk szívatja a csóringer stoppost, (képzeletben) elevenen elégetéssel fenyeget piti keréktolvajokat vagy lúzer szökevényeket oktat ki fegyvervizsgából, hogy pluszban viszi a jó nőt és szerez egy raklap pénzt, már hagyján. Álmodozásai ezért inkább nevetségesek és szánalmasak, lévén ő az egyetlen az egész filmben, akinek amúgy semmi baja az élettel. A Kútfejek számos hibája ellenére mégis a hazai mezőny sikerültebb darabjai közé tartozik, még ha nem is teljes egészében perfekt vígjáték, mint inkább afféle komédiai esettanulmány egy helyszínre és kevés szereplőre. Szabad szappanozni Az elmúlt év legjobban sikerült és egyben egyik legnézettebb vígjátéka kétségkívül Goda Krisztina filmje, a Csak szex és más semmi volt. Az importált alapanyag ezúttal a szingli-téma, és bár Goda Krisztina Londonban kapott továbbképzést, a minta itt nem a sikeres angol proletár- és kisember-sztorik környékén, vagy akár a bumfordi Bridget Jones naplójában, sokkal inkább a Szex és New York csajainak egotripjeiben található. A Csak szex nem partnert, csupán apát kereső értelmiségi harmincas csaja és barátnője (Schell Judit és Dobó Kata), némileg kevesebb magabiztossággal (ámde szerethetőbben), nagyjából a manhattani kvartett gesztusait és attitűdjét hozza. Szerencsére a Csak szex kevésbé az a típusú klónfilm, mint az eddig tárgyaltak, nem a gépies mintakövetés jellemzi, inkább olyan, mint a kalasnyikov – félautomata. Sokat bíz a műfaji panelekre, de jó érzékkel alkalmazza őket, és sokkal inkább kiindulási pontként, mint elérendő célként tekint rájuk. A titok egyik összetevője valószínűleg az érezhetően sokadik verziójú, tisztességesen megírt és kidolgozott forgatókönyv, valamint a sok szemszögből, többször felvett jelenetek gondos megtervezettsége volt, ami nagy szabadságot és változatosságot engedett a vágásnál. A magyar filmek legnagyobb rákfenéjének ugyanis éppen a ritmusprobléma számít, ami az olyan frappírozott műfajoknál, mint a vígjáték fokozottan jelentkezik. A Csak szexnek azonban sikerült végig ütemben és tempóban maradnia, mind a jelenetek hossza, mind a poénok és párbeszédek tekintetében, amit magyar filmben nagyon régóta nem láthattunk. Külön erénye a filmnek a színészválasztás: elkerülte a celebritásokkal való olcsó népszerűségkeresés csapdáját (Dobó Kata mellékszereplőként elfogadható teljesítményével még megbocsátható), ugyanakkor sikerült a már ismerős, de még friss tehetségekkel megtartani a frivol könnyedség érzetét is. Gesztesi Károly épp olyan jó önmaga paródiájaként, amiként Schell Judit is több egyszerű futó szinglinél: az arcát jellegzetessé tevő keserű vonás sokkal hitelesebben ittenivé teszi a filmet, mint akárhány budapesti utcakép. A Csak szex a szorgalom szülte minőség példája: megbízható, vízálló, gojzer varrott vígjáték, amely már eléri a vitaképes szintet, míg műfajtársai sokáig inkább kritikán alulinak számítottak. Tulajdonképpen azt az alapot, szakmai minimumot képviseli, ahonnan egy vígjátéknak indulnia illene, és amelyből évi 5-6 darabnak kellene készülnie ahhoz, hogy 4-5 évente e zsáneren belül megszülethessen egy-egy remekmű. És ha már a vitaképességről volt szó, ha van probléma a Csak szexszel, akkor az olyasvalami, ami túl van technikán, korszerűségen, és ami rokonítja a már említett Szex és New Yorkkal – azaz, hogy kasztfilm. Ahogy a Kútfejekben a stáb nem tudta megállni, hogy ne a ficsúr Tamás legyen a főhős, bármennyire ellentmondjanak ezzel saját választott műfajuk logikájának, úgy a Csak szex is elfelejti felvenni hőse esetében a követési távolságot. A műfaj így sajátos és váratlan szerzői stichet kap (színházi világ, dramaturg főhős), kimarad viszont belőle az önreflexív jelleg. Így nem a szereplők, hanem maga a film lesz sznob, amely a felvonultatott szerepsémákban is ezt a belvárosi belterj konstrukciót és értékrendet tükrözi, mely egyértelmű különbséget tesz a szóba jöhető „osztályok” között. Hófehérke kalandja a proletárok között (füttyögető bunkó útmunkások, donornak kiszemelt kigyúrt török vendégmunkás, Ali) csak olyan szemszögből lehet humorforrás és kontraszt a futtatott zenész és színész sztárménekkel szemben, amely mindezt infernóként, idegen világként éli meg. Vegyigyümi Az ipari importhumor után nézzük, mi az, ami a nyugati módira készült kozmopolita stílű zsánerek és a cosmopolitan szemléletű vígjátékok mellett kifejezetten hazai fejlesztésként került terítékre. Barnóczky Ákos Szőke kóla című filmje afféle átmeneti típus, kacsint a trendekre, de vérbeli lokálpatrióta nyócker mozi is szeretne lenni. Ha a Kútfejek az általánosabb érvényű fabula terén volt hiányos, úgy a Szőke kólát éppen az „ideológia”, a píszi „mondanivaló” túlsúlya jellemzi. Egy társdadalmi reklám retorikáját megszégyenítő eltökéltséggel hirdeti, hogy az előítélet csúnya dolog. Ha a Csak szex megrémült az értelmiségen kívüli létformáktól, úgy az ellenpélda a Szőke kóla, amely a budai nyálas parvenüknek mutatja meg, hol terem az igaz ember. És ez már olyan szép, hogy szinte szájbarágós, ráadásul némileg növelte volna a valóban dicséretes mondandó hitelét, ha a főbb szerepek közül legalább némelyiket tényleg roma játssza, mert Görög Zita és Majka nem biztos, hogy a legmeggyőzőbb választás (képzeljük el Bruce Willist mint feka polgárjogi harcost, amint kiszabadítja tányérajkúvá sminkelt húgát, Milla Jovovichot). A hazai ízekben eggyel továbblépve olyan időutas darabot találunk, mint Bacsó Péter De kik azok a Lumnitzer nővérek? című mozija, amely mintha a 70-es 80-as évek fordulóján került volna dobozba. Kétségtelenül Bacsó is érezte, hogy új idők járnak és és új szelek fúnak, meg is próbált naprakész elemeket alkalmazni, de mindez, ha lehet, csak rontott a helyzeten. A népszabadságos Wittman-fiúk sztorijának átemelése még elmenne, eltökélt étteremkritkusokról, nagy gourmand-okról készült már fogyasztható vígjáték (például A szárnyát vagy a combját? Louis de Funes-szel). A gond éppen az aktualizáló szándéknál és a szimbolikus szereplőket és helyzeteket felvonultató technikánál kezdődik. Ami a Tanú esetében még eleven humorforrás volt, az már a Megint tanú bukásának idejére is nyilvánvalóan elavult: a kódolt beszédre építő szatirikus hangvétel és a jelképes figurák szerepeltetése a régi, változatlan módon immár mit sem ér egy nyílt szembepofázásra (olykor üvöltözésre) berendezkedő társadalomban. Ezek az áttételek (tiszta, hitükért kiálló ételkritikusok kontra cinikus kalóriamaffia – értsd tágabban és társadalmilag) olyan harmatos dünnyögések, amelyek immár senki számára nem jelentenek megrendülést, szemfelnyitást, aki újságot olvas vagy tévét néz. Az ebédblogot író hajlíthatatlan étekkritikusok hihetetlen kalandjai a Félszemű majomban valószínűleg nem fogják lázba hozni a nagyérdeműt, van/volt viszont egy film, amely néhány héten keresztül amerikai filmestül, Harry Potterestül mindent lenyomott nézettségben. Kevés olyan film volt Magyarországon, amelyik elérte volna a klasszicizálódásnak kétségbevonhatatlan bizonyítékát adó 2-es sorszámot. Az Üvegtigris megtette ezt, mégpedig éppen ellentétes programmal, mint a trendi példákat követő, áramvonalasított vígjátékok. Az Üvegtigris 2 a pronyóság mindent lebíró erejére alapoz, és tulajdonképpen egy félreértés eredménye. Az eredeti, Kapitány Iván rendezésében készült változatnak ugyanis még volt belső szerkezete, és éppen ez adta humorának forrását. Az eredeti darabban Lali egy álmodozó, aki Amerikába készül, arra gyűjt, csodálja a bokszolófenomént, vállalkozó alkat, és úgy általában az egyetlen álmokkal és tervekkel bíró ember messze a környező ugaron. Persze tudjuk, hogy Lali nem szabadulhat, hiába a mozgóbüfé, ott marad az mindig, ahol van, oda is van nőve, Lalival és buggyant cimboráival együtt. A lassan kultusszá érett Üvegtigris aztán kikövetelte folytatását, ami Rudolf Péter rendezésében hangot és nézőpontot váltott. Úgy tűnik, a készítők úgy gondolták, hogy a nézőknek alapvetően nem a Sárszegről és a hibbant kisszerűségből elvágyódó figura, hanem a mókás tahóság jött be, és ebben feltehetően igazuk is lehetett. Így hát minden egyebet ki is dobtak, és egyedül a pittoreszk, „igazi” magyar tarka marhák ökörködésére építették a teljes filmidőt (akik közé az immár helyben maradni vágyó Lali is bekerült), sztori és minden egyéb zavaró mellékkörülmény nélkül, gondosan előadva minden az előző részben már beváltnak gondolt poént. Elnézve a nézőszámot, az Üvegtigris nagyszívű műfurkói és műparasztjai valóban megérezhettek valamit az anarchikus ugar-humor iránti vágyból, le a kupakkal azok előtt, akik szívből tudtak a második részen mulatni, nekik köszönhetően valószínűleg nem marad el a harmadik rész sem. Hiánygazdagság Látszólag győzelemre áll hát a zsáner. Bár még kissé dadogósan, de tanulja a szakma az új filmnyelvet, és egyre tűrhetőbben sikerül a stilisztikai munkafüzet kipontozott helyein a gyakorlómondatok kiegészítése. Messze még a világtrendek szinkrontolmácsolása, de egyre megbecsültebb lesz a szakfordításokat készítő ipari humorista. És modellkövetni jó, modellkövetni szép, mert így a magyar filmpiac nem közvetlenül, hanem csupán az eredeti másolatok révén, némi saját színt is megtartva lesz kultúrgyarmat, ugyanakkor esélyt ad arra, hogy az ismert minták másolásának tanulóideje után új, eredeti saját márkák is szülessenek. Hiba lenne azonban, ha az ügyes másolók miatti örömtől nem látnánk a hiányt. A fogyasztói gyorshumor az önfeledésben ugyan segít, de az önismeretben már aligha. Ha hiány van itthon valamiből, akkor az a vesébe látó bátor és szabad nevetés. A fejünkre nőtt pöffeteg tekintélyt, szemforgató álszentséget, hatalmi ostobaságot megsemmisítő kacagás. Azaz mindannak, ami ellen napi szintén morgunk, és aminek nevében egymásra uszíthatók vagyunk önfeledt és önfelszabadító kinevetése (sok év óta talán egyedül a Nyócker árválkodik egymagában ezen a pályán). A megnyugtató konzumhumor jó, ha van, és még jobb, ha végre fogyasztható, de még jobb lenne, ha lenne hozzá némi Monty Python és South Park-féle szellemességgel felfegyverzett provokatív és rebellisen eredeti humor is. Ha nem csupán a közhelyek segítségével, de a közhelyeken is tudnánk nevetni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/04 09-12. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8560 |
