Turcsányi Sándor
Az év legjobb cseh munkáját csendben mutatták be Prágában, se plakát, se tévé, se vörös szőnyeg. Mindenki tudta, miért.
Munkaidő végi délután a Strossmajerovón. Zsúfolt villamosmegálló, hazaigyekvők, nem jön a 22-es. A szembenső kapualjból piroskabátos bakfis szalad át a Skodák között, a járdaszigeten vihogó társnőihez. Kiabál: Fáuszte, Fáuszte! – a siker majdnem teljes, a várakozók is mosolyognak, amint széles taglejtésekkel körbeugrálja övéit: Fáuszte! Fáuszte. Minden stimmel, a piros kabát és valóban: ez a kapualj játszott Jan ©vankmajer Faust-lecke (Lekce Faust) című 1994-es filmjében.
Mégis, csak a kapualj nem igaz, hitelesebb a csitri, az igazi Faust ház „a Skalkán állott, a marhapiac végében a Szláv Kolostorral szemben”. Szellem lakta, ördög látogatta. Alois Jiráąek írt róla szép szörnyűségeket még a múlt század végén. Elhagyatott, lepusztult volt, kerülték az emberek.
A Faust-lecke elején Petr Čepek az utcán szórólap gyanánt kezébe lökött térkép-xeroxot a postájában is megtalálja. Ennyi még nem lenne elegendő, hogy a vázlaton megjelölt házat fel is keresse. Az ilyeneket kihajítja az ember. De Čepek aranyat akart csinálni. Még ha nem tudta maga sem.
A rémes hely közismert titkait ő is ismerhette. A film első perceiben megmutatott mennyezeti rés sok újat nem mondhatott neki. Ezen keresztül ragadta el az ördög a húzódozó Faustot. Persze a boszorkánymesternek nem volt kedve menni. „Bűvölt, varázsolt, de semmi sem segített rajta. Az ördög nem tágított tőle, megragadta, nem engedte el karmai közül, és mivel Faust még mindig védekezett, kirontott vele a házból, de nem az ajtón, hanem a mennyezeten keresztül. Faust hát úgy aratott, amint vetett: eladta magát az ördögnek, s az ördög elvitte.”
Egyszer egy szegény diákot sodort a sors a ház elé. Ázott, fázott a kivert eb. Szállása, pénze nem lévén, választása sem akadt. A rémes lak szinte szívesen fogadta. Megszárítkozott, kimerült álomba merült. „Tizenegy óráig, éjfélig, éjfél után egy óráig aludt. Reggelig aludt, és semmi, semmi a világon nem zavarta meg álmát.” Másnap a saját bátorságától elbizonytalanodva motozott a pókhálós szobákban, mígnem „az egyik papírcsomó alatt sima, fényes, fekete márványszelencét talált s benne egy ezüsttallért, amely úgy ragyogott, mintha új lett volna.” Rövid tétovázás után elvette. Jóllakott, rendesebb holmit vásárolt a pénzből és este visszatért. Álmát akkor sem zavarta semmi, és reggel ott volt újra az ezüst. Sorsa megváltozott, a minden reggel reá váró tallérból a prágai aranyifjúság élete lett sajátja. Egyre kevesebb univerzitás és véget nem érő tivornyák. A napi apanázs lassan-lassan kevésnek bizonyult. Egy szó, mint száz: több kellett. A házban, ahogy nagy sietve hagyta ott, hevertek az aranycsináló könyvei. A diák egy este nem ment mulatni és soha többet sem.
Ott távozott, ahol szállásadója. Járt utat a járatlanért el ne hagyj: az ördög a mennyezeten át vitte el.
Petr Čepek cseh színész. Az új hullám utáni kor legnagyobb alakja. A helyi színészkirályok, Hruąinský, Somr már ott voltak a kezdeteknél is, meg azelőtt is, derék idős sörisszák megformálóiként tündököltek e halál utáni karneválon, mely forgatagával életszerű tüneteket produkált. Magyarán olyan művek születtek 1969 után, amelyek simán fölvették a versenyt a mélybe hullott gyöngyöcskékkel is. Hóvirágünnep, Sörgyári capriccio, Az én kis falum, hogy csak a Menzeleket említsük, egy sem volt meg Čepek nélkül. Ez volt a nyolcvanas évek. De még kilencvennégyben is, mikor itt járt Vihánová, azt mondta, azért választotta Cserhalmit az Erőd főszerepére, mert a korban megfelelő cseh férfiszínészek, Bartoska és a többiek, mind elkurvultak, müzlit reklámoznak meg maroktelefont. Csak egy valaki jöhetett volna szóba, Čepek, de nem jöhetett.
Gyűjtötte, gyűjtögette ez az ember az ezüstöcskéket, az imént soroltunk belőle párat, nem beszélve azokról, amiket megalapítása óta a Činoherný Club színpadán talált, aztán eljött az aranycsinálás kora, ideje (?). Az ördög későn érkezett, és persze – mint mindig: idejekorán – az aranydukát előttünk hevert, a Faust-lecke főszerepe.
Prágában egy új cseh film bemutatója, ha lehet, még nagyobb társadalmi esemény, mint Budapesten. Ünneplik az első filmeseket, a maguk mögött pár kudarcot tudókat, mindenkit. A legnagyobb a hacacáré, ha egy nevet lehet ünnepelni,; Egy Menzelt, egy Chytilovát, egy ©vankmajert.
Jan ©vankmajer Faust-leckéjét néma csendben, szinte illegalitásban mutatták be 1994 szeptemberében. Az év legjobb cseh, mit cseh, világviszonylatban is csak a spiccen emlegethető munkája éppen csak benne volt a műsorújságban, se plakát, se tévé, se vörös szőnyeg. Mindenki tudta, miért.
Alig egy héttel a kitüntetett, várva várt alkalom előtt Petr Čepek távozott. Nagyon fiatal volt.
Nekünk meg itt maradt hívogatón az a rés a tetőn. Meg az arany. Az ördög gesztusa, e cirkusz megalapítása óta először: a vesztes szánalmas, gyalázatos bosszúja.
Az idézetek Alois Jiráąek Régi cseh mondák című művéből valók. Zádor András fordításai.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/05 16. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=856 |
