Schubert Gusztáv
A magyar film nem unalmas, színei és mélységei vannak, újabb és újabb generációkkal hullámzik tovább.
Minden bulvárosodik. A szakma vesztére a filmkritika is. A kritikusi szemlélet az elmúlt pár évben éppúgy átalakult, akár a sportnyelv: az agresszív gólöröm egyre gyakrabban keríti hatalmába az ítészt és a filmest. Valakinek győznie kell, vagyis inkább vesztenie, mert a közönség vért akar inkább, nem diadalt, érezni akarja a fölényét a vesztes felett, ha így nézem (sokan nézték így): az idei Szemlén „taroltak a fiatalok”. Hihetjük ezt is, de valójában nem ez történt: „csak” épp helyreállt a nemzedékek – hosszú időn át megbontott – természetes egyensúlya. Mostantól lehet végre filmekben gondolkodni, innentől a fiatalság nem érdem, s középkorú filmesnek, netán agg mesternek lenni sem szégyen és reménytelen hendikep. Visszatérni látszik a magyar film életereje is. Ha huszonöt nagyjátékfilmből hat figyelemre méltó opuszt elő lehet sorolni, akkor az idei erős szemle volt. Az én listámon legalábbis ennyi szerepel: Taxidermia, Fehér tenyér, Johanna, A madárszabadító, Csoma legendárium, Herminamező (ez utóbbit is nagyjátékfilmnek tekintem, még ha valami ok folytán, alighanem terjedelme és szokatlan megoldásai miatt a rövidfilmek, sőt a „kísérleti” filmek közé keveredett). Persze, mondhatja bárki, az ő listáján feleennyi vagy éppen egy sincs. Mondhatja, de nem mondana igazat. Csak a néző engedheti meg magának azt a luxust, hogy csakis a vonzalmainak éljen, naphosszat az eukaliptuszfákon rágicsáljon, és ehetetlennek minősítsen minden mást, mi széles e filmvilágban megterem. A kritika mindig szubjektív, de sohasem privát passzió. Hogy mi tetszik, és mi nem tetszik nekem, vagy X-nek, Y-nak, az a legteljesebb magánügy, és normális esetben mindenki más számára tökéletesen érdektelen. A kritikusnak nem az a dolga, hogy lelkendezzen vagy utálkozzon, hogy miféle érzésekkel viseltetik a film iránt, az a kritikának nem a slusszpoénja, legfeljebb a kezdete. Recenziót nem azért érdemes olvasni, hogy megismerjük egy számunkra többnyire vadidegen ember érzelmeit, hanem azért, hogy utána tisztábban, élesebben lássuk a filmet. Ez egykoron evidencia volt, ma már tudjuk, hogy divatjamúlt gondolat: nem elemezni, szurkolni kell. És szurkolunk is a szemlén vértolulásig: „láttad ezt a szart?!” De mielőtt beleélnénk magunkat a gyűlölködésbe, és azt hinnénk, magát a csalhatatlan mennyei hangot hallottuk, elég átülnünk a B-középből egy másik szektorba, ugyanezen opusz rajongói közé, hogy máris a szemét zsűrit gyalázhassuk, mely nem ismerte föl a film tökélyét. Szóval a filmszemle már régóta nem a közös gondolkodás ideje, hanem sűrű gőzű emberhecc. Hangzavarral, bekiabálással, anyázással, gutaütéssel. Hasonló okokból lett végtelenül szomorú az „ügynök-botrány” is, két rossz között lehetett választani, a gusztustalan katasztrófa-turizmus és a könnyes rokonszenvtüntetés között, az jószerivel senkinek sem jutott eszébe, hogy „kritikusan” végiggondolja a Szabó-drámát. Persze ezért is tudott a botrány viszonylag gyorsan elcsendesedni, hamar belesimult a szemlén szokásos gyűlölet-szeretet áradatba. A kritika túl a „jón” és a „rosszon” kezdődik, és a művészet is. Miként a fentebb emlegetett hat film is; első emelésre érződik a súlyuk, első pillantásra látszik, hogy kemény harc dúlt itt teremtő erő és konok anyag között, több megatonnányi energia, gondolat, robbanásveszélyes hangulat, érzés gyűrődött bele ebbe a birkózásba. Ami persze nem kell, hogy érdekeljen minket, csak épp jobban járunk, ha kíváncsiak vagyunk rá. Évek óta várjuk a rendszerváltást összegző kortárs magyar filmet, a jelek szerint nagy igény van rá, csak épp kész-ség nincs, ez a film a mostani szemlére sem készült el. Nem a jelen túl közeli, a jövő túlságosan távoli, nincs kész az a képzeletbeli Magyarország, ami felől visszanézve színről színre lehetne látni a mai helyzetet. Vissza kell hátrálni az időben, mondjuk úgy, ahogy Szabó tette a Rokonokkal; a módszernek persze megvannak a maga korlátai, mert 2006 mégse 1932, az áthallás nem elégséges magyarázat mindenre, mert nem lehet kétszer ugyanabba a korrupcióba lépni, kétszer ugyanúgy mindent zsebre vágni. De vissza lehet menni úgy is, ahogy az idei legjobb elsőfilmes, Kocsis Ágnes tette a Friss levegőben, azt filmezve a mában – a jövőtlen, levegőtlen és sivár kisvilágot –, ami az előző rendszerből ránk maradt. Hajdu Szabolcs – aki a Macerás ügyek debreceni tündérmeséje és a Tamara felhőjátéka után realistaként is bizonyította eredetiségét – messzebbre jut, mert a személyiség nevelődéstörténetében nyomozza vissza a múltat: így jöttem, így jöttünk, kötött izomzatunkban, minden gesztusunkban, minden gondolatunkban ott van mindaz a drill és keserves önuralom, amit a kései Kádár-korszakban észrevétlen belénk ivódott. Tornásza nem annyira a torna, a test és a rekordok hőse, nem a vébén győz, hanem az edzőteremben, túl tud jutni a testébe-lelkébe kódolt, belépofozott örökségen: a játék öröme fontosabb lesz számára a győzelemnél. A másik lehetséges távlat: nekifeszülni a gravitációnak, nem törődni a mai, földhözragadtan kicsinyes világ szűkös szempontjaival, és égi ártatlansággal körülnézni odafentről. A madárszabadító és Az élet vendége – Csoma-legendárium, de még a Johanna is az angyali tekintet filmje. A három angyal persze nem szóról szóra ugyanazt az üzenetet hozza, Mundruczó angyala éppenséggel sokkos állapotban, sűrű baszdmegelés közben dühöngi, hogy igenis van csoda, ha nem hisszük is, ha szemétre vetjük is. A madárszabadító „szent embere” szelídebb és tradicionálisabb hírhozója az égi üzenetnek, akkor is, ha személyét a szentek életrajzai közt meg nem találnánk, merthogy pravoszláv hitből, zen-buddhizmusból és természetimádatból egybegyúrt vallását csakis Szaladják apokrifjében gyakorolja. A film nem is annyira miatta szakrális, még csak nem is az izgalmasabb (mert változni képes) figura, a bölcs „otyec” társául szegődött – és végül is megváltott – derék parasztfiú példázata miatt, hanem mindenekfelett attól, amit megmutat. A madárszabadító nem egyszerűen szép és szépen fényképezett film, sokkal több annál – szent kép. Már pusztán attól elemelkedik a realitástól, hogy másfél órán át nem látunk benne mást, mint végtelen arany búzamezőket, ragyogó azúr eget, sehol egy gyárkémény, sehol egy villanypózna, sehol egy autó, sehol egy gondolatainkba berregő mobil. „Minden beszél hozzánk”… – mondja a szent ember; igazából feleslegesen (és ez a bőbeszédűség a film egyetlen – veszedelmesen – gyenge pontja), mert hiszen ezt érezzük első perctől a századikig. A szentség nem az emelkedett mondatokból, nem is a bölcs zen-példázatokból, hanem a tájból és a képekből árad, két percnyi sűrű-lassú hallgatás az utat szegélyező margaréta-sor mentén, minden koannál meggyőzőbb erejű – szent emberek talán nem leszünk – de biztos, hogy nem tartunk többé madarat kalitkában, s nem öntünk fáradt gázolajat a horhosba, még akkor se, ha senki se látja.
Ugyanez történik a Csoma legendáriumban is. Csak ott a képek mellé egy tizenhárom nyelvből szövődő bábeli hangszőttes is csatlakozik. Hálaistennek Szemzőéknek nem tellett cinemascope technikára, a szent Himalájából nem lett faltól falig mozitapéta, Szaladják foszlott, karcos, szemcsés szupernyolcasán viszont ott a csoda. A szerzetesi egyszerűségű technika mellett a másik ellensúly, ami a szentséget földközelben tartja, a költött-kiegészített, kukkolós gyerekteátrumba festett-animált, mesebelien mulatságos Csoma-legendárium.
Kellenek az ellensúlyok, mert az égi a földi nélkül nem hiteles többé, ha ugyan az volt valaha is, egy pragmatikus világban a szentségnek is gyakorlatiasnak kell lennie, nem úgy, hogy tele-shopban lehessen szent kenetet venni, hanem hogy ne kelljen a világból kivonulni, kolostorba menni, ahhoz hogy ne legyünk fülig sárosak. Mundruczó drogról leszálló Johannája, Halász Péter nyomorék harcos-szentjei épp attól vehetők komolyan, hogy evilágban elképzelhetőek: ilyet éppenséggel mi is tudhatunk. A Herminamező terepasztalra és gumibabákra komponált mikrodadaista szomorújátékánál nehéz stilizáltabb filmet elgondolni, és mégis pontosabban rajzolja meg azt az erőteret, azokat a lefojtott indulatokat, amelyekből ’56 előlobbant, mint bármely realista történelmi pannó.
Az alantasban megragadni a fenségest, a mit sem sejtő részben, a csonkában meglátni a nagy Egészet, ez a gesztus járja át a Taxidermiát is. Elmesélhetem a Taxidermia történetét úgyis, mint három szörnyszülött – egy erotomán tisztiszolga, egy hájlavina evőbajnok és egy anorexiás preparátor (atya, fiú, unoka) – panoptikumi történetét, de akkor menthetetlenül beleragadunk a bizarrba, márpedig az nem rémdráma volna, csak a rémségek kicsiny boltja, wunderkammer, vásári riogatás. Parti Nagy Lajos és Pálfi György bestiális, véres, zsigeri családtörténetét olvashatjuk éppen gyomorforgatóan alpári történetnek is (visszafojtott lélegzettel figyeltem, hogy maga a rendező ne olvassa annak), de akkor biztosan kihagytunk valamit. Mondjuk azt, hogy szörnyű hősei elfuserált, röpképtelen angyalok, akik harmadíziglen buknak bele abba, hogy a spermában, a nyálban, a vérben – csakis és kizárólag a testiben – találják meg a mindenséget. Az örökös kangörcs gyötörte baka folyton magához nyúl, hogy meg ne vesszen az isten hidegétől, amelytől olyan a farka, „mint a fagyott kutya lába”, a mindenséggel méri magát mikor a csillagok közé lövelli magját, az evőbajnok mindent bekebelezne, akár egy óriás gömböc, de kozmikus gesztus ez is („egyre tágulsz, egyre növekszel, ismeretlen mély kamrák nyílnak, és kitolod a halált”), az unoka,a preparátor is a halált akarja kijátszani, amikor elevenen kitömi magát, elkészítve önmaga legutolsó és örökkévalónak szánt hús-vér pillanatképét, önnön „archaikus torzóját”. A történet bizarr, de nem nevetséges. Ha nevetnénk, tévedésben volnánk, nem a rút, nem a szörnyszülött lepleződik le bennünk, hanem éppenséggel a vágy, az, hogy még a legmélyebbre nyomva, a legszörnyűbb elefánttestben is ott lobog, ficánkol, küzd az ember. Nem túl vidám látvány, ilyen a szelaví: felemelő és lesújtó egyszerre. Ha itt a test harmadíziglen győz is a lélek felett, ha mindenki csúf halált hal is, azért a Herminamező végső, villoni gyászverse a Taxidermia szörnyszülöttjeiért is szól: „Uram ki lébolsz fönn a mennyben, kameld e bús vakert kicsit…”
Bús vaker, szent és profán, vagy épp véresen groteszk. A magyar filmben újra van spiritusz.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/04 04-06. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8558 |
