Reményi József Tamás
A tudatlanság és az ex katedra mellett van harmadik út is.
Monty Python-hetek voltak a tévében. A Filmmúzeum csatornája szilveszter óta adagolta a Repülő Cirkusz egykori epizódjait; a Duna tévé előbb a Szaharába, majd a Himalájába utaztatta a nézőt Michael Palinnel, miközben az m1 visszatért vele a sivatagba; a Spektrumon Terry Jones a matematikáról bizonyította be, hogy az nem azonos az iskolai rémülettel (Számsztori). A „pythománia” nálunk mára érett be igazán – az újabb nemzedékek szemében a Cirkusz vagy Az élet értelme nemcsak hogy nem ízlésborzoló, trágár stb., hanem abszurdként realitás, megszólalásában anyanyelv, de a társulás utóbbi évtizede inkább arról szólt, hogyan lehet a humorukat alkalmazott művészetként hasznosítani a szolgáltatóiparban. John Cleese például egyik tulajdonosa és szereplője egy Video Arts nevű vállalkozásnak, amely az élethosszig tartó tanuláshoz gyárt oktatófilmeket, Palin idegenvezetőként virul, Jones hosszú ideje kamatoztatja a művelt emberekre jellemző örök kíváncsiságát, s az ismeretterjesztés egyik európai kulcsfigurája.
Bár minden eredeti tehetség és megújító szemlélet így, ilyen színvonalon érvényesülne a művészet határait átlépve! Ehhez persze kell a BBC is, amely nem az olcsó reggeli locsogás szintjén, hanem a világ szórakoztató meghódításában tart rájuk igényt. Ki gondolná például, hogy a VI. századi indiai tudománytörténet élvezetes performance lehet, amelyben a szakmai hitelesség nem szenved csorbát. A valóban forradalmian új számjegy, a 0 feltalálása alig tíz perc alatt kapcsolódott a néző négyféle fogékonyságához is: elvitt korunk számítógépkultúrájának bölcsőjéhez; a keleti filozófiák divatja közepette érzékeltette, milyen természetességgel kapcsolódott össze egykor a lemondás és megvilágosodás végtelen-képzete a napi praktikummal; néhány kép erejéig turisták lehettünk egy lenyűgöző épületegyüttesben; a 0 első följegyzését rejtő szentélybe korántsem áhítatosra stilizált pillanatban léphettünk be, hanem némi várakozás után előkarikázott biciklin egy pasas, és levette a rozsdás lakatot a bejáratról, a monty pythonos kabarék modorában.
Jonesnak és társainak a produkciója alkalmazott művészetként is arra a közérzetre alapoz, amelyre korábban filmjeik, könyveik épültek. Az új századforduló embere, ha bevallja, ha nem, még mindig magában hordozza a viktoriánus idők hosszan elnyúló hatásait, reflexeit, amelyekre egyszerre reagál a „biztonságos” múlt iránti nosztalgiával és a modernség szarkazmusával. A MP viktoriánus motívumai azért szerepelhettek frenetikus gúny tárgyaiként, mert nagyon erős tétjük volt. S van ma is, némi szokásos történelmi spéttel, nálunk különösen. Az ellentmondásos lelkekre számító bölcs humor kíséri el Palint utazásain. Ha a Himalája szurdokaiban felül a vonatra, s a kilencven éve Nagy-Britanniában készült mozdonnyal eldöcög az egyik gyarmati brit hagyomány, a lovaspóló őshazájába, akkor egyszerre érint meg minden honfitársában valami nehezen elszámolható büszkeséget és hiányérzetet, minden európaiban valami vernei romantikus hajlamot, és minden nézőben a civilizáció-képzet szűkösségének önironikus belátását.
Mindezeken túl persze a legfontosabb mozzanat az, hogy ezekben a munkákban egy-egy erős személyiség kalauzol bennünket. A BBC e tekintetben is példamutató: Jones nem katedra-lény, Palin nem az IlyenolyanTours reklámfigurája. Továbbá David Attenborough-nak sincs szüksége arra, hogy minduntalan pókokat mászasson a füle mögé vagy fejest ugorjon a krokodilokra. Hihetetlen technika (pénz) van mögötte, igen, de ha ő kucorog egy odú előtt, akár ítéletnapig is várnánk vele egy ismeretlen lényre.
Méltó társára bukkantam valamelyik nap a National Geographic műsorában (amely egyébként sajnálatos módon versenyzi magát lefelé a rokon-csatornák cápás-hurrikános-krimis kínálatához). Közép-amerikai esőerdőben jártunk egy Kim Boswick nevű etológusnővel. Segítségére volt a percenként nem-tudom-hány felvételre képes gépe, amely nélkül soha nem tudtuk volna meg, mit művel egy pici pirosfejű madár. A madár hímje ugyanis szabad szemmel követhetetlen sebességgel mutatja be bonyolult násztáncát a nőstény előtt – még a sokszoros lassításban is őrült tempója volt. Kim Boswick a képek láttán kimondta azt, ami a nézőnek a világ minden táján azonnal eszébe juthatott: ez Michael Jackson. A jellegzetes, hátracsúszós koreográfia, amelyről, lám, maga a természet bizonyítja, mennyi elfojtott szexuális energia szabadult fel benne.
De a gyönyörűség nem ezzel volt teljes, a technikán (pénzen) kívül más is kellett hozzá. Kim a tudományos pontosság kedvéért, tovább lassítva a mozdulatokat, maga is illusztrálta a táncot. Kicsit bumfordian, kicsit esetlenül, mégis – nincs jobb szó rá – bájosan lépegetve az aljnövényzetben utánozta megfigyelése objektumát. A piros fejű madár most már valóban megvan nekünk.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 2006/03 50. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8544 |