Kriston László
A brit ex-kém John Le Carré realizmust és antihősöket hozott a kémregény egzotikus és kalandos műfajába.
David Cornwell – merthogy ez John Le Carré eredeti neve – anya nélkül nőtt fel, egy szélhámos apa fiaként, aki sikkasztásért a rács mögött kötött ki. Az ő alakját idézte meg a Perfect Spy-ban, legszemélyesebb munkájában. 1961 óta folytat aknamunkát a 007-es ügynök, és írója, Ian Fleming ellen, akinek történeteiben egy titkosügynök mást sem csinál, „mint helikopterekre ugrál, Martinit vedel, és széplányokat visz az ágyába. Ez nem több korlátoltaknak szánt ostobaságnál”, dohog ma is Le Carré. Szerinte a „titkos világ” nem a sármos, James Bond-szerű alakokról szól. Ő már csak tudja. Egykor maga is kém volt.
Az író, aki bejött a hidegről
Az 1931-es születésű, Svájcban, majd Oxfordban tanult (állítólag már itt beszervezett), Etonban tanárkodó, ma négygyermekes (tizenegy unokás) angol úriember 1959-től öt évet töltött a British Foreign Service kötelékében (másodtitkár Bonnban, majd politikai konzul Hamburgban). És kémkedett az akkori MI5-nak. Belülről figyelhette meg a világpolitika szürke zónájának működését. Hogy miért lett kém, azt ma már nem firtatja senki, személyét mindenki kiugrott ügynökként azonosítja. „Azért dolgoztam, hogy megszűnjön a berlini fal”, beszél küldetéséről, megcsillantva azt az elhivatottságot, amit fiatalkori önmaga érezhetett egykor.
Megjelenése valóságos irodalmi hidegzuhanyt hozott a ’60-as években: melankolikus világlátása, könyvei illúziómentes világa felért egy kopernikuszi fordulattal a politikai krimik műfajában. A kém, aki bejött a hidegről volt harmadik írása, mellyel nemzetközi ismertséget szerzett, és kivívta Graham Greene csodálatát. Ez bizonyos részben annak tudható, be hogy márkanevet talált ki magának: a kémregény fogyasztóbarát címkéjét, amelynek segítségével aztán könnyen ment a marketing. E könyvben szándékosan James Bond antitézisét hozta létre. Mert a 007-est mindig karikatúrának tekintette. Ő viszont a valódi kémeket akarta megmutatni. Martin Ritt filmváltozatában kiégett férfiak űzik egymással bonyolult játszmáikat. A csillogó lakosztályok, éttermek, kaszinók és napfényes tengerpartok helyett sokuknak rosszul fűtött irodák jutnak osztályrészül, az izgalmas bevetés helyett szőrszálhasogató aktakukacoskodás, körmönfont kihallgatások és hazudozások emberi játszmái. „Intellektuális bonyodalom az eseménydús akció helyett”, ez volt Le Carré jelszava. „Én is csak egy asztal mögött ültem”, teszi hozzá.
De ő sem tagadja, hogy íróként bizonyos mértékig erőszakot kell tennie a valóságon. „A történetmesélés szabályszerűségéből adódóan feszültséget kell keltenem a lapokon. A kémkedés hétköznapjainak monotóniájából meg kell formálnom egy sztorit, aminek van eleje, közepe és vége. Ez már ütközik a realitásokkal. Intelligenciát és értelmet kell kölcsönöznöm mindkét ellenségnek, hogy legyen tétje a versenyüknek. Morált és kétségeket kell vinnem a szereplőkbe.”
A szuperkémek alkonya
Főszereplői hiába mozognak rejtett identitással és misszióval a világban, ettől nem válnak szuperhősökké, hanem egyszerű figurák a világpolitika sakktábláján, eltüntethetők és felcserélhetők. „Ha háborús időket élnénk, akkor becsukhatnánk magát vagy lelőhetnénk, vagy valami ilyesmi. De nincs háború, legalábbis hivatalosan nincs”, mondja az egyik szereplő az Oroszország házban. „Mit gondolsz, micsodák a kémek: papok, szentek, vértanúk? Szedett-vedett népség, megnyugtathatlak: hiú bolondok, és, igen, sokszor hitvány árulók: buzik, szadisták, alkoholisták – kovbojost-indiánost játszanak, hogy valami fényét is lássák annak a búvalbélelt életüknek”, rántja le az író a leplet egyik könyvében a meztelen valóságról.
„Nálam az áldozat a hős”, szögezi le határozottan Le Carré. Ilyen figura A panamai szabóban a Geoffrey Rush által életre keltett Harry, aki a világ egyik legegzotikusabb adó- és bűnparadicsomában a gazdagok szabójaként próbál tudomást nem venni piszkos üzelmeikről, miközben titkos szenvedély hajtja a dolgok rendbetételére. És ilyen valószínűtlen hős Ralph Fiennes is Az elszánt diplomatában, aki a rendszer engedelmes, dolgokat meg nem kérdőjelező kis csavarjából, kerékkötővé válik. „Egyikük sem kimondottan hőstípus”, mondja Ralph Fiennes. „Nem olyanok, akikről azt feltételeznénk, hogy magukhoz ragadják a kezdeményezést, és helyre teszik a dolgokat. Mindnek megvannak a maga hibái. De az erényeik is: alaposan ismerik a rendszert, amiben dolgoznak, hihetetlenül nagy intelligenciával rendelkeznek, és állhatatosak.”
Le Carré jellemrajzai nélkülöznek minden 007-es romantikát: „Nem volt könnyű hova tenni ezt az embert. Ki lehetett nézni belőle, hogy bajt kever, hogy vigyáz a pénzére és hogy nem teljesen úriember.” Vagy egy másik arcél: „Jó tisztségviselő, de képtelen kordában tartani a felsőbbrendűségét. Néha arra gondolok, hogy ez a különbség az amerikai kémek és a mieink között.” Vagy: „Negyvenéves volt, és pályája felfelé ívelt, de a legrosszabb az ártatlansága volt benne. Túl fiatal volt ahhoz, hogy felnőtt bűnök elkövetésével lehessen vádolni.” Le Carré pedig már túl öreg azokhoz. Azt gondolná róla az ember, bárkivel találkozik a világban, biztosan átlát rajta. Az ilyen férfi csak egy tapasztalt, életunt figura lehet, akinek elege van abból a mocsoktól, amelyben korábban térdig járt. De nem. Cseppet sem hasonlít regényei romlott férfiúihoz. Leginkább pedáns nyugdíjasnak látszik, amint merev testtartással, előrehajolva hallgatja a kérdéseket, és megfontoltan, de nyomatékos hangsúlyokkal fejti ki gondolatait. Nem úgy néz ki, mint egy dörzsölt alak.
Ralph Fiennes, Az elszánt diplomata forgatására készülve többször is találkozott vele. „Nagyon okos ember, és rendkívül mulattató figura. Kiváló mesélő. Hibátlanul működik az intellektusa.” Vajon észrevenni benne a volt kémet? „A jó kém ismertetőjele, hogy könnyen, nagy gyorsasággal asszimilálja az információkat. Figyelmét megragadják a részletek. Jó megfigyelő és hallgató. John Le Carrénál érezni lehet az intellektusnak ezt a heves működését, halkan, a háttérben, ahogy az impresszióiból táplálkozik. Gyakran úgy gondolom, a jó kém kissé olyan, mint egy színész: megfigyeli az embereket, és ő maga is játszik, alakoskodik, másnak adja ki magát, ha küldetése megköveteli. És ebben meggyőzőnek kell lennie, akárcsak nekem, a színésznek.”
Az író hatalma
Népes olvasótábora és sokmilliós eladásai lehetővé tették Le Carrénak, hogy olyan hatalmat gyakoroljon műveinek filmadaptációi felett, ami szinte példa nélkül áll a bestseller-írók között is. „Ő mondja ki a végső szót a rendező és a szereplők személyét illetően, hagyja jóvá a forgatókönyvet és a végső vágást”, mondja Fernando Meirelles, Az elszánt diplomata rendezője. „De udvariasan, és jellegzetesen angol módon használja a befolyását: többször találkoztunk Londonban, és ő mindig készségesen elmagyarázta nekem a cselekmény egyes részeit, a jelenetek értelmét, meg a brit osztályrendszer sajátosságait, amit alig értettem. Amikor megkértem, hogy segítsen a film lerövidítésében, ismét rengeteg ötlettel állt elő. De sosem mondta, hogy valamit így meg úgy kellene csinálnunk. Mindig csak tanácsot adott.” A filmstúdiók 1968 óta vetélkednek könyvei megfilmesítési jogáért (Tükörútvesztő: 800 ezer dollár). Ez azonban nem tette őt a pöffeszkedő újgazdaggá. „Az élet túl rövid ahhoz, hogy kategorizáld a hovatartozásodat”, szerénykedik. A filmjeit viszont annál bőszebben kategorizálja: a Tükörútvesztő szerinte katasztrofálisan sikerült, akárcsak a George Roy Hill által rendezett Kettős szerepben (1984). Ahogy Sidney Lumet mozijáról (Ébresztő a halottaknak, 1966) sincs jó véleménnyel, amely a saját kém-élményein alapuló regényből készült, és először mutatta be a közönségnek George Smiley alakját, akit sokan a kémvilág csehovi figurájaként írnak le. Nagy megelégedésére szolgált viszont a Tinker, Tailor, Soldier, Spy (1979), nem is annyira a színvonala miatt (azt közepesnek ítélte), hanem mert végre Alec Guinness formálta meg benne Smiley-t (a karakter John Bingham ugyancsak ex-kém íróén alapul). Guinness személyében tökéletes megtestesítőjével találkozott a karakter. Ez volt Sir Alec első tévés szerepe, amit megismételt a folytatásban (Smiley's People, 1982).
És megint dühbe jövünk
Kritikusai azt hitték, a hidegháború leáldoztával, amikor „kódolt időkben éltünk, árnyékok, szürkeség és álcák között”, lehanyatlik az író csillaga. De ma is sok fonákságot talál a világban, amelyre vészmadárként kell felhívnia a figyelmet, egyelőre csak könyvlapokon, és nem a mozivásznon: drogkereskedelem (The Night Manager, 1993), etnikai tisztogatás a Kaukázusban (Our Game, 1995), orosz posztkommunista maffia (Single & Single, 1999), a ’60-as évek radikális lázadó szellemének folytathatatlansága korunkban (Absolute Friends, 2004). A The Night Managert Sydney Pollack rendezte volna, a Paramount egy rakás pénzt fizetett a jogokért, de Robert Towne (Kínai negyed) forgatókönyve „nem szolgált senki megelégedésére”, így egy idő után ejtették a projektet. Kubrick eljátszott a gondolattal, hogy Le Carré adaptálja a Tágra zárt szemeket, de az író stilizált környezetbe helyezte volna a sztorit, így az együttműködés nem jött létre. A panamai szabó viszont igen, és a sztorit sajnos megismételte a valóság: „Pontosan arról szólt, hogyan hagyatkozik az amerikai hírszerzés a műholdakra, anélkül, hogy bárki kimenne a terepre. Így olyan dolgokat hazudhatnak bele a műholdas felvételekbe, amiket csak akarnak. A film készítésekor ez még csak fikció volt, mára kőkemény valósággá vált: ott áll a képen egy épület, amit kikiáltanak nukleáris fegyvereket előállító gyárnak. De amikor odamennek, kiderül, hogy bevásárlóközpont!”, mondja három évvel a film után John Boorman.
Le Carré nem tagadja, hogy Az elszánt diplomatát, tizenkilencedik regényét, dühből írta. És ő, a cornwalli sziklán magasodó házába, vagy 1830-as évekbeli londoni villájába visszahúzódó irodalmi figura, kiállt a nyilvánosság elé, elment fórumokra, hogy felszólaljon „az ügy” érdekében, a multinacionális nagyvállalatok és az afrikai kormányok korrupt összefonódásai ellen. Korábban sem szívelte a vállalati szféra térnyerését. A ’80-as években visszautasított egy állami kitüntetést Margaret Thachertől, mert nem értett egyet a reaganizmust követő deregulációs (piacokat megnyitó), privatizációs politikájával, amely szerinte csak arra volt jó, hogy utat nyisson az ellenőrizhetetlen harácsolásnak, és minél több állami feladatot toljon az elszámoltathatóság területein túlra.
Vigyázó szemeit ma is a világfolyamatokon tartja. Javíthatatlan idealista, igazából ez táplálja könyvei hűvös, olykor cinikus hangvételét. „Amikor a berlini fal ledőlt, mindenki azt hitte, a politikusok ezentúl az igazat fogják mondani. Nem így történt”, sopánkodik. „Ha valaki annyit élt, mint én, és látta változni a világot, mindössze két választása marad: vagy öngyilkos lesz, vagy nevet az egészen.” Ő amellett döntött, hogy pesszimistán, jó adag malíciával gyakorol kritikát a jelenkor felett. „A titkosszolgálatoknak semmi sem számít. Úgy gondolkodnak: a leggyorsabb út a legjobb út,” ahol minden eszközt szentesít a cél: a gyorsaság. Egyénekre lebontva sem fest jobban a helyzet. „A kémvilág szörnyű alakokkal van tele. A hidegháború után az önérdek és az anyagiasság ütötte fel a fejét. A hajtás azért megy, hogy keress minél több pénzt magadnak, ameddig csak teheted.” Le Carré ebben az önző elvtelenségben, a mindenre rávehető, érdekleső opportunizmust látja a jövő legnagyobb veszélyét, s ezt pellengérezi ki a hidegháború utáni műveiben.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/03 32-34. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8539 |
