Géczi Zoltán
Évente már félszáznál is több film készül Thaiföldön, a populáris műfajokban már öt-hat éve jegyzik őket, és újabban a fesztiválokon is akadnak sikeres thai mozik.
Európában keveset hallani a thaiföldi filmekről, a helyi forgalmazók csak hébe-hóba kockáztatnak meg egy-egy bemutatót, holott a távol-keleti ország mozis ipara nem csupán él és virul, de látványosan növekszik.
Mesés kezdetek
Sanpasatsuphakit herceget, Sziám uralkodóját olyannyira elbűvölte a Lumiere-fivérek találmánya és a mozgókép varázsa, hogy rögvest kamerákat készítetett magának, dokumentálandó a királyi család főbb ünnepeit. Az első thaiföldi filmrendező tehát maga a sziámi herceg volt – egzotikus mese ritkán kezdődik ily szépen. A játékfilmek megjelenése után példás serénységgel forgatták le az első thai produkciót (Dupla mázli – Double Luck, 1927), ugyanebben az évben a King Kong majdani legendás rendezője, Merian C. Cooper is tiszteletét tette Thaiföldön, hogy elkészítse debütáló alkotását (Chang, 1931), néhány hónapra rá pedig vászonra vetült az első thai nyelvű hangosfilm is (Tévúton – Going Astray). A thaiföldi szakemberek mindvégig igyekeztek lépést tartani a nyugattal, a rákövetkező évtizedekben kiépült a stúdiórendszer, szép tempóban gyarapodtak a filmszínházak, és a thai filmipar szárnyalását csak az 1990-es években beütött gazdasági válság törhette csúful derékba. Korábban havonta tíz hazai gyártású filmet tűztek műsorra a mozik, de a krízis hatására ez visszaesett évi húszra, majd a gazdasági helyzet stabilizálódásával az iparág ismét megerősödött. 1997 nem csupán a pénzügyi viszonyok rendeződése, a financiális háttér újrateremtése miatt mutatkozott sorsfordítónak, de művészeti szempontból is jelentős események történtek: ebben az évben mutatkoztak be a Pang-testvérek (Ki rohan? – Who’s running?), került moziba Nonzee Nimibutr első filmje (Dang Bireley és a zöldfülű bűnözők – Dang Bireley and Young Gangsters), illetve debütált Pen-Ek Ratanaruang (Álomszuper karaoke – Fun Bar Karaoke). Ők négyen váltak az újhullámos thai-cinema vezéralakjaivá, producerként, íróként, rendezőként egyaránt támogatták a feltörekvő ifjak munkáját, s kitartó tevékenységüknek hála, a tetszhalálba süllyedt thaiföldi filmgyártás néhány év leforgása alatt újfent önjáróvá vált. E sorok írásakor évente már félszáznál is több film készül Thaiföldön, a produkciók átlagos költségvetése tíz év alatt 5 millió bahtról (40 baht = 1 USD) 50 millióra szökött fel, és a bevételek is hasonló mértékben emelkedtek. A thai produkciók immáron bekerültek a nemzetközi forgalmazásba és a nagy fesztiválok állandó résztvevőivé váltak, esetenként pedig nívós díjakat is sikerült elorozniuk a konkurencia orra elől – felidézve egy friss esetet, az Apichatpong Weerasethakul írt és rendezett Trópusi betegség (Tropical Malady) 2004-ben elnyerte Cannes-ban a zsűri különdíját.
Fiatal mesterek klubja
Pen-Ek Ratanaruang író-rendező 1997-ben, 35 évesen forgatta le első filmjét, a kivárás azonban bőséggel kifizetődött, mert a friss és lendületes Álomszuper karaoke rögvest bekerült a Cannes-i Fesztivál hivatalos programjába, majd emberünk kipróbálta magát a krimivígjáték műfajában is. Nem is teljesen sikertelenül: ha Tarantino látta a 6van9 (6ixtynin9, 1999) című mozit, bizton eltökélte, hogy 2022 körül saját belátása szerint újraforgatja, hadd ünnepeljék fennhangon helyzetkomikum iránti érzékenysége és veleszületett coolsága miatt. A történet magában is hajmeresztő: egy, állásából frissen elbocsátott titkárnő este még tisztítószereket lop a szupermarketben, terve szerint rózsaillatú csempefény mértéktelen fogyasztása által kíván véget vetni fiatal életének, ám másnap reggel egy ropogós bankjegyekkel teletömött dobozra lel ajtaja előtt. Persze félreértésből tették oda, a 6-os szobaszám ugyanis folyton lebillen (innen ered a cím), a balfék gangsták összekeverték a lakásokat, ám a gazdasági kényszer által kínzott ifjú hölgy a nyilvánvaló kockázatok ellenére megtartaná a 25 ezer dollárnyi pénzt, amit persze a maffia is szeretne viszontlátni. A lehetetlen események még bolondabb következményeket fiadznak, a konkurens bűnszövetkezet is a doboz keresésére indul, a rendőrség meg utánuk, a huszonöt négyzetméteres garzon lassan megtelik hullákkal, a Tiszta románcot idéző végkifejlet pedig különösen mókás, az élményt legfeljebb az erőltetetten moralizáló befejezés keserítheti meg. A 6van9 stabil és erős film, de mint utóbb is kiderül, nem ez a műfaj Pen-Ek Ratanaruang valódi szakterülete, így a Tranzisztoros szerelem (Monrak Transistor, 2001) már visszatérés az édes-savanyú drámák világába. A tragikus és komikus elemekkel egyaránt felütött, helyenként a szappanoperák eszközeivel is kacérkodó musical egy zenebolond fiatalemberről szól, ki szerelmétől egy tranzisztoros rádiót kap ajándékba esküvőjük napján. Phaen arról álmodik, hogy híres énekes lesz, így a hadseregben jelentkezik egy Ki mit tud?-ra, s miután megnyeri a vetélkedőt, már nem kíván is hazatérni hitveséhez – Bangkok felé viszi lába, a fővárosban próbál szerencsét. A Tranzisztoros szerelem megejtően szép és hamvas mozi a soha be nem teljesülő álmokról és a csalfa ábrándok zsarnoki hatalmáról, de az író-rendezőben szunnyadó művészi potenciál csak a rákövetkező, Utolsó élet az Univerzumban (Last Life in the Universe, 2003) című filmben bomlott ki a maga teljességében. A szénfekete komédia és az éteri finomságú love story keresztezésével egy helyenként meghökkentő, mindenekelőtt pedig melegszívű, giccsmentes és realista film született, melyben olyan színészek brillíroznak, mint Tadanobu Asano (Ichi the Killer, Zatoichi – A szamuráj) és a csodálatos Sinitta Boonyasak kisasszony, mellékszereplőként pedig maga Takashi Miike, a japán film fenegyereke is tiszteletét teszi néhány perc erejéig. S miután a mozit az operatőrzseni Christopher Doyle (Hős) fényképezte, a film képi világa tökéletesen egybevág a direktor koncepciójával – a különösen szerencsés konstelláció az elmúlt évek messze legeredetibb, egyszersmind legszebb romantikus filmjével ajándékozta meg a nézőket.
A 2001-es Gyilkos tetkó (Killer Tattoo, rendező: Yuthlert Sippapak) a 6van9-hez hasonlóan tarantinósan vicces film, kevésbé okos, mintsem inkább vagány bérgyilkosok szereplésével. A pompásan idióta szereplőgárda tagságát az Elvis-imitátor M16, a remegő kezű és folyton spanglizó mesterlövész Ghost Rifle, a sánta Buffalo Gun, a kézigránát-specialista Dog Badbomb, illetve a hangtompítós automatákkal operáló Kit Silencer alkotják, kik elszúrnak egy melót, ezért maguk is célpontokká válnak. Nomen est omen; a síkhülye nevű bűnözők serényen keverik a bajt, lövöldöznek sokat a rivális maffiózókkal, legjavuk pedig szép, gengszterhez méltó halált hal: lelövik, felrobbantják, vízbe fojtják, esetleg agyonverik őket. Kissé sorjás, de nagyon mókás mozi a Gyilkos tetkó, ám Yuthlert Sippapak ez idáig négy tételre rúgó filmográfiájának mégsem ez, hanem a 2003-ban bemutatott Február volna a legnemesebb veretű darabja. A film vezérmotívumát tekintve – csodaszép, ám halálos beteg, életmentő műtét előtt álló fiatal lány külföldön balesetet szenved, amnéziássá és hajléktalanná válik, az óra meg ketyeg – vészesen kileng a giccsmutató, de a sorsszerűségről szóló valóságmese oly finom tapintású, oly mesteri érzékkel kerüli a túlzó gesztusokat, oly kevés szóval mond oly sokat, csendje pedig oly mély és nyugodt, hogy a legkérgesebb szívű ítész is belészeret. Kár, hogy a romantikus dráma műfajához ily magas fokon értő író-direktor utóbb átigazolt a fiatalabb célközönségnek szánt kommersz horrorparódiák világába; a Február után a Buppah Rahtree (2003) című mozit forgatta le Yuthlert Sippapak, tavaly pedig a Rahtree visszatér című folytatás elkészítésével kötötte le kirívó tehetségét.
A Pang testvérek karrierje nemkülönben gengsztermozikkal indult, hogy később horrorfilmekben teljesedhessen ki. Az ikerpár még Hongkongban veselkedett neki a szakmának, majd a ’90-as évek közepén, ráunva a különböző technikusi munkákra, egyszersmind aggódva a Kínai Népköztársaság túlzóan intim közeledésétől, átköltöztek Bangkokba, hogy ott kamatoztathassák kreativitásukat. Először Oxide aktivizálta magát a Ki rohan? című kísérleti filmmel (1997), majd jött a Veszedelmes Bangkok (Bangkok Dangerous), amelyet már a későbbi sikerdarabokhoz hasonlóan együtt jegyeztek. A süketnéma bérgyilkos és partnere története vígan pereg, a film erős képvilággal bír, csupán vizuális értékek miatt is érdemes megrendelni a néhány dollárért vesztegetett ezüst korongot. Az Oxide Pang által készített Kísértetjárta Bangkok (Bangkok Haunted, 2001) a katalógus első horrorfilmje (a thai horror témája szinte kimeríthetetlen, később még visszatérünk rá), három hölgy rémmeséje összeütközéseikről a fizikai világban bolyongó kísértetekkel. Bár a korai filmek is szépen elkaristolgattak a belföldi piacon, hoztak annyit a konyhára, hogy be lehessen indítani a következő projektet. A thai-hongkongi koprodukcióban készült A szem (Jian Gui, 2002) már nemzetközi áttörést hozott az ikrek számára. A jelentős késéssel bár, de hazánkban is bemutatott filmről anno olyat találtam írni, hogy magasabb minőséget képvisel, mint Shyamalan agyonajnározott Hatodik érzéke, és ezt a mai napig tartom; finomra csiszolt, remek dramaturgia által igazgatott, meggyőző színészi játékkal előadott, megindító erejű darabbal állunk szemben. A kritikusok világszerte méltatták a mozi érdemeit, egymást érték a fesztiválmeghívások, a film bekerült a nemzetközi forgalmazás hálózatába, Tom Cruise cége felvásárolta az amerikai remake jogait; ám amint az lenni szokott, a hirtelen támadt pénzügyi siker nem tett jót a művészi színvonalnak. A rákövetkező projekteket külön-külön készítették el, Oxide Pang Hiperkocka (The Tesseract) címmel rendezett egy fegyverdörgéstől hangos bűnügyi drámát, Danny pedig a Nincs vesztenivalóval (Nothing to Lose) volt elfoglalva (szintén bűnügyi film, komikus elemekkel, inkább a hagyományos thai gengszterfilmekre hajaz, mintsem jövőbe tekint), miközben vágóként dolgozott a Szigorúan piszkos ügyek – egyébiránt nagyszerű – folytatásain. Az imponáló lendület csak 2004-ben torpant meg, mikor leforgatták A szem második epizódját, amely nem igazán volt méltó az előzményhez, így ismét szétváltak egy időre. Az Oxide Pang által jegyzett Ab-normális szépséget (Ab-normal Beauty) a film hátborzongató tematikája, a decens kameramunka, a hidegfrászos hangulat teszi hatásossá (otthon szépen futott, Európában is szerették a népek), de összességében nem ér fel az előző munkákhoz, az ikertestvér Hagyj magamra (Leave Me Alone) című drámája azonban alig több mint kétségbeesett kiútkeresés a horror műfajából. A végeredmény ismeretében nem tűnik valószínűnek, hogy következő közös munkájukat, A szem harmadik epizódját a nagy ötletek miatt készítették el, inkább pőre gazdasági megfontolás miatt vették fel a kamerát, mert A Szem 10 (The Eye 10) minden szempontból pazarlás, egy szépen induló alkotói karrier ronda zökkenése, kár volt beletenni a nyersanyagot. Ekkor már a Pang testvérek is érezhették, hogy baj van, így átbútoroztak Amerikába, hogy elkészítsék első idegenben forgatott, nagyköltségvetésű filmjüket; a Hírnökök (The Messengers) bemutatója 2006-ban várható; bízzunk benne, hogy a kommerciális horror mesterei ismét meglelik azt a kreatív erőt, amely korai filmjeiket működtette, és újfent minőségi munkákkal állnak elő.
Hadak útján
Már a mozgókép felfedezése óta tudjuk, hogy a hazafias szemszögből bemutatott történelmi drámák remekül működnek a mozivásznon; a sziámi hercegség históriája pedig telve van véres polgárháborúval, elkeseredett védharcokkal, szövevényes intrikákkal, rettenthetetlen hősökkel és nagyformátumú uralkodókkal, egyéb forgatókönyvért kiáltó eseményekkel és figurákkal. A thai eposzok fogazott élű történetek, gyakran azok is csúf véget érnek, kikkel a hollywoodi kézikönyv szerint illetlenség elbánni, s van bennük valami sötét vágy a pusztítás és a káosz iránt, valami megfoghatatlan szorongás, bestialitás, anti-Buddhizmus.
A Tanit Jitnukul által írt és rendezett Bang Rajan (2000) egy régi, 18. századi esetet emelt át mozgóképre, amely a thermopüléi csata és az Egri csillagok elegyét idézi. A legenda szerint a burmai haderő sokadik inváziójakor egy kicsiny sziámi falu maroknyi lakossága nyolc alkalommal verte vissza az elsöprő túlerőt élvező hódítók támadásait, mígnem bekövetkezett az elkerülhetetlen vég, és a település teljes populációja, beleértve a lányokat és asszonyokat, a csatamezőn veszett oda. A Bang Rajan korántsem érdem nélkül való munka, gyomorrengető erejű és torokszorító népzenei szimfónia dobokra, halálhörgésre és csatazajra komponálva, a drámai szál is életerős, így a thaiföldi diadalmenet után a nemzetközi forgalmazás is megtalálta a mozit. A bivalyháton rohamozó, rettenetes méretű gyilkokat forgató harcosok összecsapása látványos és nagyon véres, a test-test elleni akció helyenként döbbenetesen kemény (kíváncsi lennék rá, hány kaszkadőr sérült meg a forgatás során); sorra hullnak el a legkiválóbb harcosok, a hősiesség nyilvánvaló jutalma a könyörtelen halál, a vég elkerülhetetlen, a konklúzió ismert: „Itt fekszünk vándor, vidd hírül a spártaiaknak, megcselekedtük, amit megkövetelt a haza”. S hogy a gazdasági és művészeti vonal metszéspontján is akadjon némi megfontolandó tanulság, a Bang Rajan költségvetése harmadát sem érte el a Hídember című magyar nagyeposz büdzséjének – a thaiföldi filmesek alig 2 millió amerikai dollárból varázsolták elő.
A legdrágább thai mozgókép intrikában és levágott fejekben gazdag, monstre történelmi látványosság. A Chatri Chalerm Yukol által dirigált Suriyothai legendája (2001) költségvetése elérte a 8,8 millió (más forrás szerint 11 millió) amerikai dollárt, de a hollywoodi szinten szerény büdzséből a thaiföldi filmesek Ben Hur szintű mozit rittyentettek, amelyet csak az egyenetlen színészi munka gyengít helyenként. A Suriyothai legendája a thai történelem veszedelmekben gazdag időszakát regéli el: a 16. században belföldön polgárháború dúlt, a határokat idegen csapatok fenyegették, a nemzet sorsa egy mesés szépségű királynő (ő volna a címszereplő) bátorságán, éleselméjűségén és politikai járatosságán állt, avagy bukott. A Francis Ford Coppola produceri közreműködésével készült (Amerikában az „F.F.C presents…” kiegészítéssel forgalmazták) monumentális eposz a legek filmje: a csatajelenetekben nem kevesebb, mint ötezer statiszta és 200 elefánt szerepelt, a rendezői vágás játékideje elérte az 5 órát; s bár a nemzetközi verzió alig 142 perces (maga az international brandként bevetett Coppola vágta szembeszökően problémásra), mégis kötelezően megtekintendő darab.
Harc az idegekkel
Azt a kérdést, hogy miért a horrorfilm bír a legnagyobb tömegbázissal Thaiföldön, szekérderéknyi freudiánus pszichológus sem tudná megválaszolni; talán az ezer kilométernyi tengerpart, a fájdalmasan tisztavizű lagúnák, a csodálatos tájak, meg a sok napsütés tehető felelőssé ezért a mélylélektani rejtélyért. A tények azonban adottak: Thaiföldön a horror – a romantika mellett, sőt, gyakran avval keveredve, lásd a Nang Nak (Nonzee Nimibutr, 1999) hatalmas közönségsikerét – a legnépszerűbb műfaj, a fiatalok majd’ megvesznek érte. A nyugaton népszerű slasher movie-k itt nem futnak, zombik sem botorkálnak a gyöngyvásznon, emberi vágóhidakat működtető sorozatgyilkosokban is hiány mutatkozik, ellenben a hihetetlen kulturális-történelmi beágyazottsággal bíró kísértetmesék vérpettyes virágaiból világraszóló bokrétát lehetne kötni. Mert a helybéliek számára a szellemvilág nem homályos fikció, hanem napi rutin, amely zavarba ejtően gazdag hagyományokkal bír. Vidéken a lakóházak mellé kis épületeket, ún. szellemházakat emelnek, melyek szerepe a kicsapongásra hajlamos túlvilági erők kordában tartása; a lidércgarzonokat buddhista papok szentelik fel, majd hinti a rizst veszettül kicsi és nagy, így kérve nyugalmat a köztük bolyongó kísértetektől, igazán problémás esetekben pedig papokhoz vagy orvosságos emberekhez, varázslókhoz fordulnak enyhülésért. Lehetne bár a vidéki földművesek tanulatlanságát okolni mindezért, de a bolyongó holtak összetett kultusza a modern nagyvárosokban is él: még az 1990-es években is megesett, hogy buddhista papok rohangáltak fel s alá Bangkok utcáin, dacolva a sűrű forgalommal, egy különösen ártalmas szellemet kergetve (a helyzet végül megnyugtató módon rendeződött: a túlzó módon viselkedő kísértetet beszorították egy templomba, ahol jól ellátták a baját). Az ártó szellemekbe vetett hit a thai horror legfőbb táptalaja, a gazdag frásztradíció pedig, midőn megfelelő mesterségbéli tudással szövetkezik, ha nem is perfekt, de meglepően izgalmas és sokkolóan véres, egyedi mozikat eredményez.
A Pang testvérek idevágó munkáiról már esett szó, a címével sem sok jót ígérő Az Ördög művészete (Art of the Devil, rendezte: Tanit Jitnukul, 2004) azonban korántsem oly visszafogott, mint az ikerpár alkotásai. A sötét tónusú, vértől csatakos történet egy csodaszép hölgy rémtettei körül bonyolódik; az okkult tudományokban járatos nőszemély fekete mágia által gyilkol, gyarapodnak a holttestek, de a rendőrség szemernyi nyomot sem talál, végül egy újságíró veselkedik neki a lehetetlen feladatnak. A végső verdikt egy nagyon erős B+, a nemsokára érkező második rész pedig a bemutató szerint még idegtépőbb lesz; nem valószínű, hogy a párok erre a filmre bújnak össze majdan a mozikban.
A 2004-ben bemutatott Retesz (Shutter, rendezte: Banjong Pisanthanakun és Parkpoom Wongpoom) nemkülönben kártékony szellemekkel riogatta a nagyérdeműt, s tette mindezt meglehetős sikerrel, elsőként törve át a 100 millió bahtos box office álomhatárt. A hátborzongató történet egy fotográfus srác (Thun) és barátnője (Jane) körül szövődik, kik rejtélyes árnyékokat fedeznek fel a felvételeken. Az exhibicionizmussal is kacérkodó, amúgy garázdaságban érdekelt lidércek előbb a szerelmesek baráti körét kísértik meg, a krízist személyes problémák is mélyítik: kiderül, hogy Jane korántsem tud mindent barátjáról, kinek múltja setét titkokkal teli, ám karmája, végzete elől ő sem menekülhet.
Az angol Paul Spurrier által rendezett P frissebb eresztés, megjárta már a nemzetközi fesztiválok javát, a horrorra fogékony nézők nagy örömére. A történet az elveszett ártatlanság körül szövődik: egy természetfeletti erővel bíró árva kamaszlányt, kit idős nagynénje tanítgatott a fehér mágia rejtelmeire, vidékről Bangkokba hurcolnak, hogy örömlányként alkalmazzák egy éjszakai bárban (a kényszerrel prostituált lányok motívuma minduntalan visszatér a thai filmekben, legyen drámai, bűnügyi vagy horror a mozi). A szerencsétlen sorsú Dau egy ideig próbálja tűrni a reá mért lelki és fizikai tortúrát, de a bosszú sötét ösztöne erősebb a tudat kontrolljánál, a jólelkű ifjú hölgyből tomboló mészáros válik, a szexuális szolgáltatásokat élvező férfiak pedig valamennyien pórul járnak, de irgalmatlan módon. A kegyetlen közösség iránt kiszolgáltatott lány figurája, a film alapállása a Brian De Palma-féle Carrie-t idézi, a kivitelezés azonban feledteti az esetleges kétségeket, mert ez a mozi valóban húsbavágó, ugyancsak erős idegek kellenek hozzá – még a cenzúra intézményének legfőbb kritikusai sem rökönyödhetnek meg a szigorú korhatáros besorolás miatt. Persze, nem mind arany, ami thai horror; ha valakinek volt balszerencséje átszántania magát A hotel (írta és rendezte: Anukul Jaratok, 2002) című sutaság 109 percén, a viaszarcú szellemuraság történetétől elrettenve már sejti, hogy érdemes válogatni a bőséges felhozatalból.
A thaiföldi horrorfilmeket nézvén nehezen érthető, miért emlegetik a szakírók az önálló vizuális-esztétikai nyelvezet hiányát, holott ezek a véres, esetenként sokkolóan bizarr, durva mozik igenis erős karakterrel bírnak. Az új ízekre fogékony ínyencek nyugodtan nekiveselkedhetnek a kísértetkatalógus veretesebb tételeinek, egyáltalán nem fognak csalódni, s ha általánosságban véve finomodnak a forgatókönyvek és elmélyül a színészi játék, úgy bármely közönség előtt ütőképessé válnak eme az alkotások.
Full kontakt
Ha a thaiföldi kísértethistóriákat könnyű megszeretni, úgy az állítás fokozottan érvényes a helyi harcművészeti filmekre. Ezek az alkotások lényegüknél fogva bárhol nézhetők, élvezetük jottányit sem függ a helyi társadalmi viszonyoktól, a páratartalomtól, az átlagos fogyasztói szokásoktól. A Muay Thai ősi harci rendszere eleve lélegzetelállító, a könyökkel-térddel operáló, torokszorítóan durva, belemenős küzdelmek tökéletesen ellentételezik az amerikai filmek számítógépek által generált hamis illúzióját; itt valódinak tűnik az erőszak, nagyokat nyekkennek a manusok, a kaszkadőrmunka minimum szenzációs, a koreográfiák pedig elképesztően sűrűk. A thaiföldi harcművészek felkészültsége páratlan: száguldó kamionokon szökellnek, csapóra kivetik magukat az emeletről, üveglapok közt ugrálnak, embermagas lángok közt verekednek és mozgó autók alatt csúsznak át, ráadásul a Hollywoodban megszokott közelik és gyors vágások helyett emberi távolságból, hosszú szekvenciákban, vagy akár egy az egyben rögzítik a lehengerlően dinamikus küzdelmeket. A vetítőgépbe fűzött végeredmény kockázatvállalás dolgában Jackie Chan fénykorát idézi, de amíg a kiöregedett mester derűs hülyegyerek-humorral tompította az életveszélyes mutatványokat, a thai rendezők nem kívánják oldani a gyilkos feszültséget, ezért a sokat látott néző is kiesik a puha fotelből, és tágra nyílt szemmel tekergeti oda-vissza a harci szekvenciákat.
A martial arts színtér legfontosabb nevei közé ma Panna Rittikrai (rendező, író, kaszkadőr, koreográfus), Prachya Pinkaew (rendező, producer, író), illetve Tony Jaa (színész) tartoznak. Az alkotópáros olyan filmekben dolgozott együtt, mint az Ong-bak (2003), a Testőr (The Bodyguard, 2004), a Született harcosok (Born to Fight, 2004), vagy a frissen bemutatott Tom Yum Goong (2005), melyek egyedülálló izgalmakat kínálnak a nézők számára. Tony Jaa – ki az Ong-bak és a Tom Yum Goong főszerepét játszotta, valamint a Testőr sikeréhez is hozzájárult – esetében túlzó lenne kifinomult színészi játékról beszélni, ellenben trükkök és drótok nélkül hozza mindazt, amit a Csendes-óceán másik végén nagy teljesítményű grafikai munkaállomásokból csiholnak ki az animátorok. Kétségtelen, hogy ez a mosolygós arcú fiatalember Bruce Lee-szintű etalon, az új évtized leendő harcművészeti ikonja, kinél különbet még nem láthatott a nagyérdemű (Thaiföldön már most nemzeti hősként tisztelik, volt már az ország kulturális nagykövete, műanyagból fröccsöntött figuráját pedig úton-útfélen árulják), a szerepjátszásba meg majd beletanul.
Zárva a válogatott martial arts filmek lajstromát, mindenképpen meg kell említeni a Gyönyörű harcost (Beautiful Boxer, 2003). Ekachai Uekrongtham mozija ugyan nem fajtiszta alkotás, különös arányban keveri a szexuális identitásdrámát és a thai bokszot, de a férfitestbe száműzött női lélek históriája mentes a közhelyes elemektől, ami pedig valóban egyedülálló tapasztalattá teszi, hogy a megtörtént eseményt maga a címszereplő, a ring legyőzhetetlen bajnokából self-made-womanné vált Parinya Charoenphol meséli el.
Derűlátó prognózisok
Ma a nyugati stúdiók elsősorban a nemzetközi szerzői jogra fittyet hányó, teljességgel kezelhetetlen kalózparadicsomként tekintenek Thaiföldre (a Bangkok utcáin árult, gyatra minőségű hamisítványok állítólag egymilliárd dollár közeli veszteséget okoznak Hollywoodnak). Idővel azonban változtatni kell ezen az attitűdön, mert a saját gyártású filmekben művészi és kereskedelmi lehetőség egyaránt bőséggel lakozik, a thai filmipar pedig őrült tempóban fejlődik, és technika, illetve disztribúció terén is fokozatosan felzárkózik a nyugathoz. A forgalmazási tapasztalatok szerint a helyi közönség előnyben részesíti a hazai gyártású filmeket, s mivel Thaiföld 65 milliós populációjának átlagéletkora alig 31 év, a vidéki mozishálózat pedig fejletlen, nem túlzás szép kilátásokat prognosztizálni, a növekvő bevételek pedig újabb és újabb filmek elkészítését teszik lehetővé.
E sorok írásakor a thaiföldi filmipar helyzete sok hasonlóságot mutat a dél-koreai viszonyokkal. Szép számban akadnak fiatal és tehetséges rendezők, feltörekvő színészek, a produkciós költségvetés emelkedik, egyre több a hazai bemutató, befektetési és forgalmazási vonalon pedig élénkülő külföldi érdeklődés tapasztalható. Ellenben visszahúzó erővel hat a szigorú állami cenzúra, a nyugaton soha nem társított műfajok bizarr keverése iránti alkotói igény, a követhetetlenül csapongó szakemberek (kik egyszerre öt projekten is dolgoznak, keresztbe producerkednek, írnak, rendeznek, koreografálnak egymás filmjeiben), a valóban ösztönző törvényi szabályozás hiánya, a stúdiórendszer és a produkciós protokoll visszásságai. De ha sikerül ledobni e ballasztokat, ha feltisztulnak a helyenként még zavaros viszonyok, kétségtelen, hogy a dél-koreai csoda Thaiföldön fog megismétlődni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/03 25-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8537 |
