Hahner Péter
Anthony Mann az ötvenes évek egyik legjelentősebb westernrendezője volt. A noirból jött és komor vadnyugatra tartott.
Alighanem az 1950-es évtized volt a western aranykora. Igaz, az előző évtizedben készítette el John Ford Óh, te drága Klementina (1946) és Apacserőd (Fort Apache, 1948) című filmjeit, Howard Hawks A törvényenkívülit (The Outlaw, 1943) és a Vörös folyót (1948), Sergio Leone és Sam Peckinpah remekműveire pedig a hatvanas évekig kellett várni. De mégiscsak az ötvenes években került a filmvászonra Fred Zinnemann Délidője (High Noon, 1952), George Stevens Shane-je (1953), Nicholas Ray Johnny Guitarja (1954), John Ford Üldözőkje (The Searchers, 1956), Delmer Davestől a Ben Wade és a farmer (3:10 To Yuma, 1957) valamint Howard Hawkstól a Rio Bravo (1959). És az ötvenes években készítette el a Vadnyugaton játszódó filmjeit Anthony Mann is. Ha felidézem magamban westernjeinek világát, általában egy komor férfit látok, amint a gyönyörű tájon magányosan lovagol egy város felé, ahol egyszerre kell majd megküzdenie múltjának kísérteteivel és az útjába kerülő banditákkal, hogy megőrizze becsületét mind önmaga, mind szűkebb környezete előtt. Mivel e filmek egy része dvd-lemezen végre elérhetővé vált nálunk is, nem árt felhívni a western kedvelőinek figyelmét e jelentős, s hazánkban meglehetősen ismeretlen rendező remekműveire.
Póker és ballisztika
Mann eredeti neve Emil Anton Bundesmann volt. 1906-ban született, a kaliforniai San Diego közelében, egy filozófiatanár családjában. Hamarosan New Yorkba került, ahol apja halála után kénytelen volt állást keresni, s a színház világában kötött ki. Az 1930-as években már darabokat is rendezett. 1938-tól film-vállalatok munkatársa lett, s 1942-től megrendezhette első filmjeit: musicaleket és bűnügyi történeteket. Igazi sikert azonban csak westernjeivel aratott.
Első nagyobb költségvetéssel készített produkcióját, A ’73-as Winchester (Winchester 73) című filmet eredetileg Fritz Langgal akarták megrendeztetni. Lang azonban végül nem vállalta, s James Stewart, a főszereplő javaslatára régi ismerőse, Anthony Mann léphetett 1950-ben a helyére. A rendező és a főszereplő még 1934-ben ismerkedett össze, amikor Mann saját színházi társulatot akart alakítani. Mann és Stewart hamarosan ugyanolyan legendás kettőssé vált a westernek kedvelői számára, mint a két John: Ford és Wayne.
A ’73-as Winchester sajátos szerkezetű film: nem a főszereplő útját követi, hanem azt mutatja be, hogyan kerül kézről-kézre elrabolt puskája, egy 1873-as gyártmányú winchester. Lin McAdam (James Stewart) a történet elején belovagol Dodge Citybe, ahol egy lövészversenyen elnyeri a maga korában legendás fegyvert. Féltestvére, Dutch Henry Brown (Stephen McNally) azonban erőszakkal megszerzi tőle. Lin ezután megújult erővel és bosszúvággyal üldözi Brownt, akiről csak a film végén derül ki, hogy apjuk gyilkosa volt. A cselekmény igen fordulatos, és bővelkedik az izgalmas akciókban: van itt üldözés, verekedés, póker-játszma a fegyverek árnyékában, indiánok támadása, banditák kifüstölése egy házból, kocsmai összecsapás, bankrablás, két pisztolypárbaj, s egy nagyszerű tűzharc a sziklák között, amelyben az oda-vissza pattogó golyók a ballisztika pontos szabályai szerint fenyegetik hősünk életét. Mindenkire halál vár, aki birtokba veszi a jogos tulajdonosától elrabolt winchestert. De nem csak erőszakos jelenetek követik egymást, hanem a rendező színházi tapasztalatainak köszönhetően aprólékosan kidolgozott és lélektanilag teljesen hiteles drámai pillanatok is. A hősnőt, Lola Mannerst (Shelley Winters) például az indiántámadás kezdetén cserbenhagyja a vőlegénye, s a továbbiakban hiába tér vissza hozzá, minden egymásra vetett pillantásuk ezt az árulást idézi a néző emlékezetébe. Igen izgalmas és feszült az a pókerjátszma is, amelyben a cinikus kereskedő megszerzi Browntól a fegyvert. Mann arra is képes, hogy pár szavas, szellemes párbeszédekkel igen találóan jellemezze hőseit. Amikor Lola Manners gyávának bizonyult vőlegényével együtt a katonák oltalmába menekül az indiánok elől, kimerülten a karjaiba zuhan egy vén, borostás őrmesternek, s megkönnyebbülten megkérdi, megcsókolhatja-e. „Nekem tetszene a dolog, feleli a meglepett altiszt, ha a férje sem bánja.” Lola sokatmondó pillantást vet szégyenkező vőlegényére, s e szavakkal csókolja meg az öreget: „Azért, mert megmentette az életemet…” „Hát most csalódást okozott, hangzik a válasz, azt hittem azért, mert csinos vagyok…” Humor, szégyen, lovagiasság, önirónia és szeretetteljes hála villan fel e néhány szóban és pillantásban, mindössze pár másodperc alatt.
James Stewart e filmben bizonyította be, hogy a kemény férfi szerepét is el tudja játszani, nem csak a gyámoltalan, de szeretetre méltó és becsületes fickókét. Bár a sajátos szerkezetnek köszönhetően a film egyharmadában nem is látjuk a vásznon, egyértelműen ő főszereplő: sodró energiája mindenkit magával ragad, s egy pillanatra még a vadállat is kitör belőle. A múlt sötét emlékei azzal fenyegetik, mint oly sok, későbbi, általa alakított szereplőt, hogy az őrület szélére sodródva embertelenné válik. Mann filmjeinek főszereplői azonban – olykor egy-egy asszony közbelépésére – képesek leküzdeni a kísértést. A megoldást általában (a western ősi szabályai szerint) egy új szerelem és egy új élet jelenti egy távoli farmon. Egyelőre maga a Nyugat oldja fel a konfliktusokat: itt van hely mindenki számára, itt minden becsületes ember otthont találhat magának, akárhonnan érkezett, s akárki volt korábban. Persze előbb fel kell számolnia azt a veszedelmet, amely bűnözők és gyilkosok részéről fenyegeti a tisztességes embereket. A régi mítoszoknak megfelelően a Nyugat nem csak a magánéleti konfliktusokat oldja meg, hanem a nemzeti szinten keletkezett, politikai ellentéteket is: a polgárháborúban egymással szemben harcoló hőseink (Lin és az öreg őrmester) most egymás oldalán szállnak szembe az indiánokkal, s barátként válnak el egymástól.
Mann filmjeinek értékét alaposan megnöveli, hogy a rendező igen jól választotta meg helyszíneit és színészeit. A’ 73-as Winchesterben óriási terek tárulnak fel előttünk, hőseink csodálatos dombhajlatokon vágtatnak át, s látványos sziklatömbök között vívják végső csatájukat. A kisebb szerepeket játszó színészek pedig szinte lejátsszák a vászonról a főszereplő James Stewartot. A Will Geer által életre keltett, kedélyes és barátságos, ám mégis tiszteletet parancsoló Wyatt Earp ugyanolyan emlékezetes marad a néző számára, mint Dan Duryea ijesztően jókedvű, gyilkos banditája, Jay C. Flippen viharvert, de lovagias őrmestere vagy Millard Mitchell cinikus és veszedelmes indián-kereskedője. Ha pedig azt is megemlítjük, hogy az indiánok főnökét Rock Hudson alakítja, s még az ifjú Tony Curtisnek is jutott a filmben egy néhány mondatos szerep, akkor képet alkothatunk magunknak a színészi játék minőségéről. Csak a női főszereplő tűnik túlságosan is elegánsnak és ápoltnak a vadnyugati körülményekhez – és ezt sajnos Mann valamennyi westernje kapcsán elmondhatnánk. A férfiak megfelelően viharvertek filmjeiben, hősnői viszont úgy néznek ki szekérhajtás közben, mintha most érkeztek volna a fodrásztól és a kozmetikustól.
A film meglehetősen korhűnek tűnik: az első winchesterek elterjedése idején a szereplők által emlegetett Custer tábornok pusztulása még friss emlék lehetett, s a támadó indiánok az autentikus sziú csatakiáltással („Hoka-Hey!”) zúdulnak a fehérekre. Az ötvenes években a filmet állítólag rendkívül erőszakosnak, s szereplői többségét meglehetősen kegyetlennek találták, mai szemmel nézve azonban kifejezetten derűsnek és optimistának tűnik. Talán azért, mert a szereplők közül kizárólag az ellenszenves vagy gyenge férfiak pusztulnak el – eltekintve néhány ismeretlen katonától és indiántól. A főszereplők közül csak a hősnő sérül meg a karján, miközben bátran kiragad egy gyermekeket a röpködő puskagolyók útjából. Még a rettegett Wyatt Earp is inkább barátságosan, mint fenyegetően veszi rá hőseinket, hogy váljanak meg fegyvereiktől, amíg Dodge Cityben tartózkodnak.
Alighanem ez a film Mann egyetlen westernje, ahol a cselekmény nem számítható ki előre, s a mai néző sem érzi úgy, hogy már ezerszer találkozott efféle helyzetekkel és szereplőkkel. Az természetesen sejthető, hogy a rosszarcú és agresszív Dutch Henry Brown nem élheti túl a „Vége” feliratot, de hogy ezt milyen fordulatnak köszönhetjük majd, az csak az utolsó tíz percben derül ki.
Árnyak a múltból
Mann következő westernjéről, A folyó menténről (Bend of the River, 1952) már nem mondhatjuk el ugyanezt. James Stewart ezúttal is egy kemény férfi szerepét játssza, aki meg akar szabadulni múltja gyötrő emlékeitől, s azt reméli, újra kezdheti életét. Az ismerősen csengő Glyn McLyntock néven telepeseket vezet Oregonba, s azt reméli, régi bűneit feledve maga is új otthonra találhat körükben. Útközben megment az akasztástól egy férfit, Cole-t (Arthur Kennedy), aki hozzá hasonlóan részt vett a Kansasben és Missouriban lejátszódó, véres küzdelmekben. Ezután közösen védelmezik a telepeseket, bár egyre nyilvánvalóbb, hogy Cole nem képes az erkölcsi megtisztulásra, s Glyn előbb-utóbb kénytelen lesz szembeszállni vele, ha valóban szakítani akar múltjával.
Sajnos a nézőnek nem egyszer nagyon is ismerősnek tűnnek a filmben látott helyzetek, főleg a fák között támadni készülő indiánok legyőzése, Glyn lefegyverzése, valamint fenyegető ígéretei, melyek szerint követni fogja a hitszegőket, és bármelyik pillanatban várhatják a felbukkanását. Szinte ugyanezeket a jeleneteket láthattunk Howard Hawks Vörös folyó (1948) című filmjében, amelyben John Wayne és Montgomery Clift került szembe egymással. A két filmnek ugyanis ugyanaz a személy, Borden Chase írta meg a forgatókönyvét, aki a jelek szerint nem erőltette meg a fantáziáját, és túlságosan is ragaszkodott az egyszer már hatásosnak bizonyult fordulatokhoz. Ráadásul azt sem gondolta át, hány emberéletet ér meg a telepesek téli élelmének beszerzése. (Akiknek a jelek szerint eszükbe sem jut, hogy vadászattal is biztosíthatnák egy időre élelmezésüket.) Egyes nézők és kritikusok joggal hívták fel a figyelmet az áldozatok rendkívüli nagy számára. Mások úgy vélték, hogy a telepesek vezetője nyugodtan átengedhetett volna némi élelmet az éhező bányászoknak, ezzel elkerülhette volna a konfliktus kiéleződését, s nem kellene halomra lőnie őket. De hát a film értékrendjében a mezőgazdasági munkát végző telepesek képviselnek minden értéket, a bányászok pedig a pusztító mohóság, az arany utáni hajsza képviselői. (Legalábbis egyelőre: a Cowboy az aranyásók között című filmben már ők a becsületes dolgozók, akik a hős védelmére szorulnak…)
A helyszínek, a nyugati tájak e filmben is lélegzetelállítóan gyönyörűek. A westernek kedvelői manapság is azon vitatkoznak az interneten, hogy melyik északnyugati hegységen kelnek át a film hősei. A színészek közül csak Arthur Kennedy teljesítménye mérhető Stewart színészi játékához. Az pedig egyáltalán nem világos, hogy a Rock Hudson által alakított szerencsejátékosnak mi a szerepe a történetben – egyes kritikusok szerint csak azért került bele a filmbe, mert a stúdió feltétlenül támogatni kívánta az ifjú színészt. A folyó mentén azonban mindenek ellenére mindmáig hatásos és izgalmas western, ott a helye Mann sikeresebb alkotásai között, ha nem is az „élvonalban”.
*
Az 1953-ban elkészült A meztelen sarkantyú (The Naked Spur) ennél is nagyobb sikert aratott. (A különös cím nyilván arra a csizmáról levett sarkantyúra utal, amelyet a film főszereplője ellenfele arcába vág, amikor más fegyver már nincs a keze ügyében.) A forgatókönyvét egy év múlva Oscar-díjra jelölték. A cselekmény szerkezete meglehetősen egyszerű. Howard Kemp (James Stewart), a fejvadásszá vált egykori farmer elfogja a hegyekben Ben Vandergroatot (Robert Ryan), akinek 5000 dollárt tűztek ki a fejére. Kempnek két alkalmi segítőtársa van: egy öreg aranyásó (Millard Mitchell) és egy megbízhatatlan fiatalember (Ralph Meeker), akit becstelensége miatt elbocsátottak a hadseregből. Azt már jóval nehezebb megmagyarázni, hogy egy szépséges és tisztességes leányzó (a Psychóból ismert Janet Leigh) hogyan keveredett közéjük – maradjunk annyiban, hogy Ben társának a lánya volt, s most ő viselt gondot rá.
Ha a pár percre felbukkanó, majd gyorsan halomra lőtt indiánokat nem számítjuk, a filmnek nincs is több szereplője, mint a hős, két gyenge jellemű segítőtársa, a foglyul ejtett bandita és a szép leány. Ez az öt személy lovagol keresztül a vad tájon, küzd meg különböző nehézségekkel, és hamarosan egyik sem bízhat meg a másikban. És bármilyen nagyra is értékelték a kortársak a forgatókönyv „pszichológiai mélységeit”, azt hiszem, nem kell nagy fantázia annak elképzeléséhez, hogy a western hagyományai szerint mi is történhet ezzel az öt személlyel. A két gyenge jellem természetesen elbukik, a banditát eléri a megérdemelt vég, a hős és a lány pedig egymásra talál.
Igaz, minderre meglehetősen fordulatos módon kerül sor: van itt indiántámadás, a bandita ügyesen eléri, hogy hősünk szakadékba zuhanjon, ravaszul szembefordítja egymással foglyul ejtőit, s még egy barlangot is rájuk omlaszt. A tájak ebben a filmben is megragadóak – egyes kritikusok szerint csak azért nem becsülik többre manapság Mann westernjeit, mert a televízió képernyőjén a helyszínek nem olyan hatásosak, mint a filmvásznon. A színészi játék is igen színvonalas. Eredetileg Stewartra akarták bízni a bandita szerepét, de aztán mégsem mertek élesen szembefordulni a közönség elvárásaival. (Erre csak Sergio Leone lesz képes tizenöt év múlva a Volt egyszer egy Vadnyugatban, aki a nézők számára évtizedek óta rokonszenves Henry Fondával játszatta el az első félórában a gyermekgyilkos szerepét…) Stewart újra olyan férfit alakít, akit a „múlt árnyai üldöznek”, s oly agresszívan és megszállottan viselkedik a filmben, hogy a kiváló Robert Ryan a kedélyes bandita szerepében egy ideig kifejezetten rokonszenvesebbnek tűnik nála. Végül azonban hősünk a szerelem hatására „megtisztul”, még a banditát sem ő lövi le, sőt, a lány kérésére nem viszi magával ellenfele holttestét, hogy megkapja a vérdíjat, hanem inkább eltemeti. Hát igen… Valljuk be, ezt a befejezést egyáltalán nem érezzük logikusnak, nem következik sem a cselekmény korábbi elemeiből, sem a szereplők jelleméből. A meztelen sarkantyú azonban e lélektanilag valószínűtlen megoldás dacára is izgalmas és színvonalas western, az Internetes Mozi Adatbázis (imdb.com) használói a legjobb ötven western közé választották, akárcsak Mann két előző filmjét, valamint A férfi Laramie-ból című, későbbi alkotását.
*
Az 1954-ben gyártott Cowboy az aranyásók között (The Far Country) című western azonban már nem került fel erre a listára. E filmben is a bosszúvágy irányítja a főszereplőt, a (továbbra is) James Stewart által alakított Jeff Webstert, e bosszúvágy azonban nem valamely régi bűntény emlékéből származik, hanem pusztán abból a tényből, hogy Gannon (John McIntire), a korrupt és erőszakos sheriff (afféle Roy Bean bíróra emlékeztető figura) törvénytelenül elkobozta a marháit. Ha arra gondolunk, hogy A ’73-as Winchester hőse még az apja halálát akarta megbosszulni, A folyó mentén főszereplője pedig száz telepes életéért harcolt, akkor úgy tűnhet, a James Stewart által alakított személyiségeknek egyre triviálisabb okuk van arra, hogy fegyvert ragadjanak. Ráadásul Stewart ezúttal szélsőséges individualista, aki kizárólag a saját ügyeivel kíván foglalkozni. Az ártatlanok azonban sorra áldozattá válnak, s hősünk természetesen rákényszerül, hogy a veszélyeztetett kis közösség védelmére keljen – de ezt a néző alig győzi kivárni. Ráadásul a két hősnő (a „tiszta” és a „bukott” nő) közül sem tűnik különösebben életteli, valóságos és érdekes személyiségnek. Az egyik Corinne Calvet, aki a harminchoz közel járva egy elviselhetetlenül naiv és selypegő, tizenéves lány szerepét alakítja, a másik pedig Ruth Roman, aki úgy néz ki, mintha Hollywood legtehetségesebb sminkesei készítették volna ki az arcát, mielőtt belépett a kanadai ivóba, hogy az aranyásókkal üzleteljen.
A vadnyugati táj itt is látványos, bár néha nyilvánvaló, hogy egyes jelenetekben a szereplők mögé vetítették. E szereplők között pedig hiába vannak ott minden idők westernjeinek leghíresebb epizodistái, Jack Elam (aki legyet fogva várja majd Charles Bronsont a Volt egyszer egy Vadnyugat elején) és Walter Brennan (John Wayne idős partnere a Red Riverben valamint a Rio Bravóban), mintha valamennyien papírfigurák maradnának. A filmet lezáró tűzharc kiváló, de ez sem tudja feledtetni a bukott asszony önfeláldozásának és a mosolygó, tisztességes emberek együttes fellépésének émelygő szentimentalizmusát.
Hanyatlásnak indult volna a Mann-féle western? Az utolsó határ (The Last Frontier, 1955) ugyan még az előbbi filmnél is rosszabb kritikákat kapott, s a nézők szerint méltán, az évtized második felében azonban a rendező még képes volt három színvonalas filmet készíteni. Ezek hangulata jóval sötétebb és reménytelenebb, mint A ’73-as Winchesteré volt, a western kedvelői azonban mindhármat nagyra értékelik.
*
Az 1955-ben elkészített A férfi Laramie-ból bekerült a mindmáig legtöbbre tartott westernek közé. Hőse újra James Stewart (ezúttal Will Lockhart néven), aki ezúttal három szekér áruval érkezik meg egy délnyugati városkába. (Nem egészen világos, hogy az új-mexikói telepet miért éppen a wyomingi Laramie-ból látják el árucikkekkel, de ezen ne akadjunk fenn…) Mint Mann főszereplőinek többségét, Lockhartot is sötét bosszúvágy emészti: tudni szeretné, ki adott el a környéken fegyvert az apacsoknak, öccse gyilkosainak. Hamarosan új oka lesz a bosszúra, mert összetűz a helyi nagygazda fiával és intézőjével (Arthur Kennedy). Rejtélyes alakok követik, végezni próbálnak vele, s csak a szépséges Barbara Waggoman (Cathy O’Donnell) s egy kemény, fegyvert forgató, idősebb asszonyság (Aline MacMahon) kél a védelmére. Az előbbi a huszadik századi szépségversenyre, s nem tizenkilencedik századi marhatenyésztő ranchra illő hősnők sorát gyarapítja. Arthur Kennedy azonban ezúttal is képes emlékezetes alakítást nyújtani a hős riválisának szerepében.
A filmben viszonylag sokféle konfliktus bontakozik ki: a nagygazda rájön, hogy fia nem méltó a szeretetére, a birtokot inkább a fiaként szeretett intézője érdemelné, az egykori jegyesek öregen találnak egymásra, az ifjú menyasszony szerelmes lesz egy új férfibe, az intéző megöli bűntársát, gazdája fiát – mintha a rendező A meztelen sarkantyú végsőkig leegyszerűsített cselekményét próbálná ellensúlyozni egy valóban sokrétű, bonyolult történettel. A film legellenszenvesebb szereplőjéről, a nagygazda fiáról természetesen kiderül, hogy az anyja keleti lány volt – hiszen nyugati asszonytól csakis talpig férfi származhat! Hősünkből újra kitör a vadállat a bosszú pillanatában, de újra erőt vesz magán, ugyanolyan valószínűtlenül, mint A meztelen sarkantyú főszereplője. Nem is ő végez az egész film során keresett gyilkossal, hanem az apacsok, akik fegyvert akartak vásárolni tőle.
Minden fenntartásunk dacára is el kell ismerni, hogy A férfi Laramie-ból látványos, pszichológiailag összetett, kemény western, amelynek ezúttal még a befejezése sem lett édeskés. Stewart és Mann együttműködése ezzel a viszonylag sikeres filmmel ért véget. A rendezőnek azonban két film erejéig még sikerült megfelelő színészt találnia a sötét múlt emlékei által kínzott, kemény hőseinek eljátszására. Mégpedig nem is akárkiket, hanem a western két „veteránját”: Henry Fondát és Gary Coopert.
A vadnyugat alkonya
Az 1957-es A bádogcsillag (The Tin Star) azt a közismert tényt bizonyítja, hogy egy-egy megfelelően megválasztott egyéniségű színész rendkívüli mértékben „feljavíthatja” a legszokványosabb forgatókönyvek alapján készített filmeket is. A főcím után ezúttal Morg Hickman (Henry Fonda) lovagol be lassan és vészjóslóan a vadnyugati kisvárosba, vezetéklován egy hullával, hogy átvegye a vérdíjat. Mint később kiderül, valaha ő is sheriff volt, de elveszítette családját, mert a városától nem kapott kölcsönt fia és felesége betegsége idején. Ezért lett megkeseredett, kemény fejvadász. A másik főszereplő Ben Owens, a fiatal és zöldfülű sheriff, aki nagyon szeretné bebizonyítani, hogy képes kemény kézzel fenntartani a törvényt és a rendet, de senki sem veszi komolyan. Az ő szerepét is egy nagyszerű színész, a fiatal Anthony Perkins alakítja, akiről ekkoriban még senkinek sem juthatott eszébe a Psycho őrült sorozatgyilkosa.
A cselekmény megjósolható. A tapasztalt fejvadász tanúja lesz, amint a jó szándékú zöldfülűt kis híján lepuffantják, s bár megpróbál cinikus kívülálló maradni, végül nem csak megmenti őt, de abba is beleegyezik, hogy segít neki, kitanítja a sheriff mesterségére. A film végén egy kis időre még a gyűlölt „bádogcsillag”-ot, a sheriff jelvényét is kitűzi magára. Fonda és Perkins nagyszerű játékának köszönhetően a filmnek nem a gyilkosok elfogása és nem a sheriff (egyetlen percig sem kétséges) végső győzelme a legemlékezetesebb része, hanem e „tanítási folyamat” bemutatása. Fondából szinte tapinthatóan árad a nyugodt erő, a tapasztalt férfi magabiztossága, ahogy megmutatja fiatal társának, hogyan kell előrántani a fegyvert, hogyan kell viselkedni egy kocsmában, s mire kell figyelni, amikor valaki a kalapjával próbálja eltakarni a pisztolya felé közeledő kezét.
A céllövés gyakorlása közben a fiatal Perkins egy pillanatra mintha fellázadna, amikor Fonda szemrehányást tesz neki ügyetlenségéért. Egy folyóból kiálló, vékony faágra lövöldözött, de hiába. „Ugye nem gondolta, hogy eltalálom? Próbálja meg maga!” – szólítja fel mesterét a bizonyításra. Fonda felméri a távolságot, s mintha maga is belátná a feladat nehézségét: „Elég messze van…” Perkins arca felragyog a látszólagos beismeréstől, mire társa keze megmozdul, egyetlen durranás, és a faág a vízbe zuhan. A fiatalember szinte megkövül a csodálattól, de Fonda csak ennyit mond halkan: „A szerencsén is múlik…” E jelenetek arról tanúskodnak, hogy a rendező drámai érzéke semmit sem csökkent A ’73-as Winchester elkészítése óta.
A film világa nem éppen derűs: a város lakói, akikért szükség esetén a sheriffnek az életét is fel kell áldoznia vagy a gyáva kispolgárok vagy az erőszakos Bard Bogardus (Neville Brand) szavára hallgató csőcselékbe tartoznak. Hőseinknek a lincselők mellett a rasszista előítéletekkel is szembe kell szállniuk, és a város legrokonszenvesebb polgára, az öreg McCord doktor (John McIntire) hidegvérű gyilkosság áldozata lesz. Talán az is hozzájárult a derű visszaszorulásához, hogy a filmet nem színesben forgatták – ez Mann második fehér-fekete westernje A ’73-as Winchester óta. A befejezés mégis optimista: az ifjú sheriff megvédelmezte a törvényt és saját becsületét, a fejvadász pedig újra családfő lesz. A film bizonyos elemei a Délidőre vagy a Shane-re emlékeztethetik a nézőt, s nem egészen világos, miért vették fel a forgatókönyv íróit az Oscar-díj jelöltjeinek listájára. A bádogcsillag-ot kizárólag a kiváló színészi játék teszi emlékezetessé, Perkins feszült pillantásai és a Fondából áradó, mindenen felülkerekedő, férfias nyugalom. (A filmben Leone majdani westernjeinek hőse, Lee Van Cleef is megjelenik.)
*
Mann utolsó színvonalas westernje 1958-ban készült el, és A vadnyugati férfi (The Man of the West) címet kapta. Ezúttal Link Jones (Gary Cooper) lovagol be a film elején a városba. Vasútra száll, hogy tanítónőt keressen lakóhelyi közössége számára. A sheriffnek nagyon ismerős, ő pedig különböző neveken mutatkozik be mindenkinek, s nyilvánvalóan azt szeretné, ha békén hagynák. A vonatot természetesen megtámadják, mégpedig az a banda, amelynek valaha a tagja volt, ő pedig a szépséges énekesnővel, Billie Ellisszel (Julie London) együtt a banda fogságába kerül. A főnök, Dock Tobin (Lee J. Cobb) valaha a fiának tekintette őt, s most nem tudja, végezzen-e vele, vagy keblére ölelje.
Link Jones tehát emlékeztet Glyn McLyntockra A folyó menténből, de őt már befogadtak a tisztességes telepesek, s most az a veszély fenyegeti, hogy visszazuhan a bűn világába. Egy véres verekedés során ugyanúgy kitör belőle a „vadember”, mint A meztelen sarkantyú hőséből, de ő erőt vesz magán, ahogy James Stewart tette oly sok filmben. És megtalálhatjuk a cselekményben az apa-figura és az önállósodó fiú, valamint a két fivér közötti konfliktust is, akárcsak A férfi Laramie-ból című filmben. Mintha a rendező még egyszer felidézte volna mindazokat a helyzeteket és konfliktusokat, amelyeket korábban bemutatott. Több kritikus Mann legsikeresebb filmjei közé sorolta ezt az alkotást, kiemelve pszichológiai realizmusát és feszült pillanatait. A nézők mégsem tudták igazán megkedvelni. Alighanem azért, mert A vadnyugati férfi hangulata mindvégig igen nyomasztó, s rendkívül sötét képet mutat be a Vadnyugat világáról.
A ’73-as Winchester és A folyó mentén főszereplőinek a Nyugat lehetőséget teremtett az élet újrakezdéséhez. A vadnyugati férfi főszereplőit halállal és megalázással fenyegeti. Link Jones kénytelen lesz szimbolikus családirtást elkövetni, elpusztítani fogadott apját és fivéreit, hogy visszatérhessen a tisztességes emberek világába. Dock Tobin bizonyos mértékig a régi Nyugatot jelképezi, amelyet a civilizáció terjedése halálra ítélt. A westernfilmek nagy része ugyanezt a folyamatot mutatja be, az egykori vad és szabad világ pusztulását, de ezt a világot talán sohasem mutatták még be ilyen visszataszítónak, mint A vadnyugati férfiben. Hőseinket megalázó élmények sorozata várja. Hol vagyunk már A ’73-as Winchester derűjétől? Itt a banda olyan szánalmas emberroncsokból áll, akiket egyszerűen nem lehet férfiasan legyőzni, csak lealacsonyító kegyetlenséggel kivégezni. Dock Tobin olyan várost akar kirabolni, amelyet már elhagytak lakói, s afféle „szellemvárossá” lett. Itt vívják meg véres és kegyetlen harcukat a film főszereplői, melynek két asszony (!) is áldozatává válik. Az egyiket lelövik, a másikat, a szép és rokonszenves Billie-t, aki szerelmes lett a főszereplőbe, megerőszakolják. (A ’73-as Winchesterben az elrabolt hősnővel mindössze annyi méltánytalanság történt, hogy a gonosz bandita játékosan a térdére ültette…) A szörnyűségeket a szerelem sem tudja feledtetni, a férfinek családja van, s az asszony azzal búcsúzik tőle a film utolsó pillanatában, hogy számukra nincs remény.
*
Anthony Mann még egy westernfilmet rendezett, Cimarron (1960) címmel, Edna Ferber regényéből. Ennek azonban már nincs sok köze saját korábbi alkotásaihoz, inkább afféle bevezetőnek tekinthető a hatvanas években készített történelmi drámáihoz. A hosszú, két és fél órás film Oklahoma állam fejlődését mutatja be 1890 és 1915 között. Hőse, Yancey Cravat (Glenn Ford) nem tud megbékélni az új életmóddal, újra meg újra cserben hagyja családját, hogy kalandokat keressen – csakhogy a rendező nem e kalandokat ismerteti, hanem a magányos feleség és anya életét. A filmnek van néhány látványos pillanata, mint az első félórában felidézett oklahomai „land run”, a telepesek előtt megnyitott földek őrült vágtával való elfoglalása. Ezután azonban a varázs elszivárog, a táj díszlet-szerű lesz, a jelenetek többsége szobákban játszódik, a főszereplők pedig rengeteget fecsegnek és moralizálnak. Egyes jelenetek szemérmetlen hatásvadászatról árulkodnak, különösen a kisfiú ágya melletti dialógus, amelyben a visszatérő apa arra kéri családját, hogy adjanak neki még egy esélyt. Más jelenetek pedig egyszerűen valószerűtlenek. Vajon miért kell a tanítás első napján kiutasítani az ünneplő ruhás indián kislányt az iskolából kísérői szeme láttára, miért nem lehetett előre közölni a családdal, hogy indián gyermeket nem írathatnak be? Miért kell a politikusoktól megundorodó férjnek éppen a washingtoni bálon, éjfélkor közölnie feleségével, hogy nem lesz kormányzó? Valószínűleg kizárólag azért, mert így hatásosabb. A Cimarronban az indián már nem ellenség, hanem a rasszizmus áldozata, majd a gazdasági fellendülés haszonélvezője, s a rendező kísérletet tett a Nyugat két és fél évtizedes fejlődésének bemutatására is. A néző számára azonban a szemléleti újdonságok sem ellensúlyozhatják azt a szomorú tényt, hogy a film egyszerűen hosszú, lassú, érzelgős és unalmas. A magyar néző számára mindössze annyi érdekességet tartogat, hogy a főszereplő anyósának a szerepét Darvas Lili alakítja.
A westernfilmekkel felhagyó Anthony Mann nem készített több remekművet. Megrendezett ugyan még két látványos történelmi drámát (El Cid, 1961; A Római Birodalom bukása, 1964) és egy háborús kalandfilmet (Telemark hősei, 1965), negyedik filmjének, egy kémfilmnek (Dandy aszpikban, 1968) a forgatása során azonban váratlanul meghalt. Sok értékes és érdekes film őrzi emlékét, a legtöbben azonban a western aranykorának egyik legjelentősebb rendezőjét tisztelik személyében.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/03 10-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8533 |
