Schubert Gusztáv
Ha kemény viták helyett a 37. Filmszemle is az anyázás és a paranoia fóruma lesz, el is csomagolhatjuk a hangszereket.
2006 nemcsak a politikában lesz választási év, a magyar film világában is. Jobb, ha tudunk róla és belegondolunk. Választani természetesen nem politikai értelemben, nem pártok, szekértáborok, szakmai érdekcsoportok között kell, hanem a szakmai önkormányzásának lehetséges módszerei, a demokrácia, az anarchia és a centralizáció között. A mai magyar filmszakmában mindhárom elem jelen van, mindegyiknek vannak hívei, s korán sincs lejátszva, hogy merre megyünk tovább. A centralizáció gyakorlatát a szocializmusból ismerjük, az anarchiát tizenöt éve éljük, a demokráciára pedig egyelőre csak vágyakozunk, ha ugyan vágyakozunk. A rendszerváltás kori magyar filmszakma alapállapota a mindenki harca mindenki ellen, történjék bármi, ez az önsorsrontó hagyomány csak nem bír elmúlni rólunk: mindenkinek van valami nyomós érve, hogy minden változás láttán, közbeszóljon, „nem engedem”. Persze, ha úgy vesszük, az anarchia is a demokrácia alesete, de sokkal inkább balesete, mert harsány tehetetlenségével rövid úton vezet a rendpárti zsarnoksághoz. Igaz, ez a különös, „rendetlenségpárti” konzervativizmus, adott esetben tényleg besegíthet a pozitív változásoknak, a liberum vétó nélkül aligha lehetett volna 2000 decemberében ellenszegülni a filmes világ központosításának, és ha nincs közös ellenség – nem politikai, inkább szervezeti értelemben – aligha jöhetett volna létre konszenzus a szakma demokratikus alkotmánya, a filmtörvény ügyében. De ugyanez a „nemesi engedetlenség” garantálja azt is, hogy a filmtörvény holt betű maradjon. A „békételenek” lázongása a törvény megszületésének másnapján újrakezdődött, s tart azóta is. Okkal, a filmtörvény ugyanis véget vet az anarchiának. Ha betartják. Cui prodest? Kinek áll érdekében, hogy ne legyen filmtörvény, vagy ha már van, ne legyen betartható. Az MMK-nak? Az MMK korántsem tökéletes, olykor nehézkes, máskor kapkod, és rendre rosszul kommunikál, de az biztos, hogy nem az anarchia vagy a központosítás eszköze, e demokratikusan létrehozott, és demokratikus elvek szerint működtetett intézménynek elemi érdeke, hogy átlátható játékszabályok legyenek. A nagyhatalmú klikkeknek? Bárcsak így lenne, a kiskirályok hatalma véges, mert megfogható. Végzetesebb történik velünk: a rossz szellemünk láthatatlan.
Ha négy-öt magyar (filmes) összehajol, egy perc múltán már a békétlenség démona beszél belőlük: senki se jó, semmi se jó. Meglehet, bőven van rá okunk, hogy így gondoljuk, csakhogy ez a fajta körkörös gyanakvás ön- és közveszélyes, ahol nincs bizalom, ott a közösség sem lehetséges. És új hullám sem.
*
Ezeregy magyarázat hangzott el az elmúlt években: miért rosszak a magyar filmek és hogyan lehetnének jobbak. Hol a zsdánovi „alkossatok remekműveket” ál-naiv vasökle készülne lesújtani, hol a paranoiás összeesküvés-elméletek („mindenki csókos haver, egymásnak osztják a pénzt”) teszik helyre az embereket és intézményeket, máskor a menedzsment osztja az észt: a piac mindent helyre tesz, a nézőszám isten végső szava a minőség és érték ügyében. Rossz filmek mindig is lesznek. Nincs az a drákói politikai vagy piaci hatalom, ami ennek véget vethetne. Nem a filmjeink rosszak, hanem a közállapotaink. Az anarchia a tehetségtelenségnek kedvez, a zavarosban az szeret halászni, akinek a tiszta versengésben nem lenne esélye. Ahhoz, hogy javuljon az arány, s kevesebb legyen a rossz filmek száma, és a több a remekműveké, egyetlen eszközünk van, véget vetni az anarchiának, és kemény vitákban közösen végiggondolni, milyen is lenne egy kizárólag a tehetségen és szaktudáson alapuló rendszer. A paranoia és az önfeledt, vértolulásos anyázás itt már nem segít. Ellenben porig tud rombolni mindent.
A 2001-es szemlén nagy dolog történt: egész raj tehetséges fiatal filmes indulhatott el a pályán, s végre huszonévesen, s nem negyven felé járva lehetett elsőfilmes. Mindent meg kell adni nekik, pénzt, paripát, okos kritikát, de legfőképpen a bizalmat. Ezen a szemlén itt lesznek megint, Pálfi, Hajdu, Mundruczó, és mellettük egy csomó új fiatal, de valahogy már nem mindenki tud örülni nekik. A mi kis szemétdombunkon mindenki besszre játszik, ha jót csinálnak, nem lesz esemény; bukniuk kell, hogy beszéljenek róluk. Szorítok nekik, hogy ne hagyják magukat, hogy az új hullám szelleme győzzön, s ne az irigyeké és mizantrópoké. Ha azt hiszik, egyedül, egymás nélkül is boldogulnak, el fognak bukni. Álljon mégoly tehetséges zenészekből egy orkesztra, míg meg nem találják egymásban azt, ami közös, a láthatatlan zenekart, csak nyiszatolnak a vonóval. Pálfi, Hajdu, Mundruczó, magában nem elég. De ha megszólal a zene, mindenki érteni fogja, ők is, milyen egyedül voltak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/02 04. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8531 |
