Ádám Péter
E hétszeres César-díjas film ugyan hatodik munkája már a rendezőnek, mégis olyan görcsös igyekezet érződik benne, mintha legelső volna. Ráérős időkezelés, elavultnak hitt narratív technikák, visszapergetések egyenesen a kamerába mondott vallomások – az egész film ott imbolyog, holmi kifeszített kötélen, természetesség és mesterkéltség, életszerűség és hiteltelenség, álom és valóság, tragédia és komikum között. Mintha a megvilágítás, a sötét és világos képek gyors váltakozása is ezt az érzést erősítené. És jóllehet ez az utalásokkal, jelképekkel telezsúfolt film, amelyben két sors keresztezi egymást, itt-ott azért megbicsaklik, meginog, kibillen, a rendező fenn tudja tartani a törékeny egyensúlyt egészen a történet végéig.
A harmincas éveinek közepén járó Nora (Emmanuelle Devos) körül egyszer csak eltűnnek az élet megszokott támpontjai, bizonyosságai, kapaszkodói; idős apja, akit majd neki kell átsegíteni a halálba, utolsó napjait éli, második férjét pedig (akit ő hagyott el), a férfi nővérének kérésére bezsuppolják a diliházba. Felelősségérzés, kötelesség, téboly, öregség, elmúlás – ez a technikájában inkább hagyományos film gyötrődő hősét az élet nagy dilemmáival szembesíti. A történetnek az élet mindennapos drámái, elkerülhetetlen tragédiái az építőkockái, de ezek az elemek úgy illeszkednek egymásba, hogy végül mégis belengi őket valami intellektuális humor, megbocsátó derű, fiatalos üdeség, feloldozó irónia. És mintha ezzel az egyszerre nyers és kaján hanggal, látszatra sallangtalan realizmussal a rendező az Új Hullám nagy alakjaihoz kanyarodna vissza.
Csakhogy ebben a hosszú filmben, bár látnivalóan nem ez volt a rendezői szándék, Nora sugárzó alakja lassan megfakul, háttérbe szorul, és mintha, ezzel párhuzamosan, a második férj, Ismaël kerülne egyre inkább a középpontba. Akit a film legelején erőnek-erejével visznek a zárt osztályra, de aki végül ott is otthon érzi magát. Akit épp a bezártság tanít meg arra, hogy mi a szabadság és a mások iránti felelősség. Ez az aranyos, különcködő és felelőtlen lúzer (Mathieu Amalric) nagy utat jár be a filmben, és az utolsó jelenetben, amikor visszautasítja az apaságot (volt felesége kéri, fogadja örökbe a korán meghalt – meggyilkolt? – első férj gyerekét), ő lesz a film végső igazságainak összegezője.
„A férfiak – fejtegeti magabiztosan Ismaël a zárt osztály terapeutájának – nyílegyenes vonalat járnak végig, amíg sorsuk be nem teljesül, a nők viszont burokban élnek, és egyik burokból libbennek a másikba”. Pedig a film épp azt kutatja: mi van, ha ez a védőburok egyszer csak szétpattan.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/02 58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8520 |
