Hirsch Tibor
Tímár Péter filmje játék az idővel: hősnője egyetlen percnyi haladékot kap a halál hercegétől.
Jó volna, ha a magyar film úgy volna sokféle, hogy benne a Tímár Péter-változat egy volna száz virágzó tematikus virág között: akkor ezért külön nem volna rajta mit dicsérni. Mondjuk, ha legalább évente készülne egy misztikus mese, hátborzongató északi történet, kopogtató végzet, Peer Gynt-ös és faustos, vagy egészen konkrétan – csak hogy rögtön meglegyen a filmtörténeti fogódzó – A Halál kocsisa címszereplője rendszeresen begördülne a Magyar Játékfilmszemlére, átszellőztetve a honi vetítőtermeket jeges skandináv fuvallatokkal.
Csak hát másféle az ötven esztendős örökség errefelé: van egyszer a népszórakoztatás köre, van a művészi lényeglátás köre, a történelmi-politikai leleplezés soha be nem záródó köre, a blöff és játék köre, az örökre vállalt kelet-európai társadalmi felelősség köre, a formai szépelgés köröcskéi: nagyjából ezek vannak, ezeken belül érték is szokott születni. Ami nincs: Dante a kapunál, alászálló Orfeusz, Alvilág kénkőbűzzel. Szerződés és szerződésszegés, odalent és odafent: Enyedi Ildikó eddig magányosan tört utat errefelé – folytatás sehol.
A herceg haladéka tehát tematikus unikum, trend-béli kakukktojás. Hozzá kell tenni, hogy Tímár életművében mindig is jó időzítéssel születtek a téma-meglepetések. Ha a sorkezdő Egészséges erotikától éppen csak a Vakvagányokig díjazzuk a nevezetesebb sorból kilógások sajátos fegyvertényeit, ezek rendezője annyit biztosan tett a magyar filmért, hogy annak nacionáléja mégse legyen már az első képkockánál színre-szagra azonosítható. Persze tett Tímár többet is, de a tág értelemben vett filmről-filmre másság rendezőjének lenni: ez sem utolsó szerep.
A herceg haladéka olyan kísérlet, ami végképp nem találkozik az újabb kori magyar film képcentrikus hagyományával. Mert hogy a magyar filmben ennek is megvan a tradíciója: idehaza a képpel és nem az idővel szokás kísérletezni. Mondhatni az idővel – különösképpen a makrodramaturgiai idővel – szinte sehol sem szokás kísérletezni. Márpedig Tímár abból indul ki, hogy a halál pillanata megállított idő, tönkretett, körben forgó képlemez, eszerint a tétel szerint ismétli kis módosításokkal, újra és újra jeleneteit, a nézői ingerültség határáig. Könnyebbik út ehhez képest a Robbe-Grillet-i találmány, hogy akkor volna A szép fogolynő története, rendesen-hagyományosan leforgatva, és a végén csupán csúfondáros poénként kapjuk meg, hogy ez az egész volt itt a halál bekövetkezte, a végtelen időfolyam egyetlen pontja, és ha kibontanánk a pillanatot, a film sugallata szerint éppen ennyi fér bele, éppen egy másfél órányi filmmese. A körben-forgás ennél kezelhetetlenebb. Egy pesti rablótámadás áldozata, egy úrinő kap a túlvilágiaktól annyi haladékot, amennyinek a meghalás folyamatát saccoljuk: egy percet. Lehetne kevesebb is, de akkor egy rábeszélő bővített mondat, és egy riadt válasz sem férne bele. Márpedig a perc A herceg haladékában efféle rábeszélés-zanzákra lett fölajánlva: hősnőnknek ennyi idő alatt kell rábeszélnie valakit – apját, anyját, szeretőjét –, vállalná át helyette a halált.
Hogy mitől veszélyesebb út a nemlétbe-csúszás francia szürrealista változatánál a Tímár-féle experimentum? Attól, hogy a halál története nála a történet halála. Vállaltan az. Csak hát, ha a halál a megdermedő idő, akkor maga a halál nem történet. Ha pedig nem történet, történetben nem mesélhető el. Az ideiglenesen szüneteltetett halál sem. Elmesélt halál = forgatókönyv-hiba. Merthogy egy játékfilm forgatókönyvének dolga, hogy történetet jutasson el A időpillanattól B időpillanatig. És bár a néző különleges, szabályt erősítő szerzői precedensek alkalmából elfogadja néha, hogy az idő lelassul, azt már nem, hogy az időt egyszerűen ad acta tették. Hiszen, ha idő nincs, akkor hogyan érlelhetne izgalmas fordulatot, amire fölcsigázva várakozni szokás? Vagyis az örökké visszaugró lemez meséjét csak unalmasan lehet elmesélni, mert unalmas, mint az örökkévalóság. Ha nem volna unalmas, csalás volna benne.
Tímár Péter nemigen akar csalni. Jó, néha odacsempész a sok körbe-körbe jelenet közé egy kis életszerű helyváltoztatást, a szerencsétlen kvázi-kísértet hölgy pendlizését Budapest több pontja között, ilyenkor az ugráló lemezt hősnőnk nyilván valahogy kicselezi, de ezeket leszámítva a szerző tényleg fegyelmezetten tartja magát jelenetismétléses dramaturgiai kísérletéhez. Meglehet, eredetileg is e kísérletbe szeretett bele. A Halált formalista ürügynek használni persze veszélyes is lehet. Legyünk csak babonásak: illik a témához.
Lehetne másképpen is? Filmen valószínűleg nem lehetne. E sorok írója szívesen képzeli úgy, hogy az interaktív adaptáció volna a megoldás. Fájdalmas komputerjátékban keresné a hősnő a szabadulás apró esélyét, és ha csak virtuálisan is, de tényleg végiglátogatná saját élete szeretetlen tanúit. Néző-játékosként kattintunk: és megszólítunk apát, anyát, elvált férjet. Újabb kattintás: új antréval, új érvvel, új könyörgéssel kísérletezünk, a perc újra elfogy, a számláló pittyeg, odasandítunk a kijelzőre: lám csak, még ennyi és ennyi életutáni életünk maradt!
Ez ugyebár, valóban radikális narratológia kísérlet volna. Kezdődne a nagybetűs Élettel, azaz a szokásos Halál-előttel, azzal, amihez a mesélő kedvű ember évezredek óta történeteket rendel, és amely történeteket az utóbbi száz esztendőben meg is lehetett filmesíteni a maguk pergő idejével, és mellesleg Tímár Péter mesterségébe vágnak. Hősnőnket agyonlövik – így indul a film, de rögtön végződhetne is, mert hogy átjutottunk a Halál-utánba, ami nem is Után valójában, ha egyszer körbejár a lemez arrafelé, de hát, ha nem az a szerző dolga, hogy belebolonduljon, hanem, hogy megragadja az ismeretlent, amihez ezek szerint már nem film, hanem multimédia dukál. Abban a túlvilági játékban tökéletesen helyén volna a jelenet, mely újra és újra indul, és mindig csak leheletnyit különbözik az előzőtől. Dehogyis unnánk meg, ha egyszer mi magunk fedezzük fel a lelki manipuláció finom lehetőségeit, amivel rekordidő alatt beszélgetőpartnereink életük föláldozására bírhatók! Indíthatunk egy-egy romantikus pózt – akár egy spéci virtuális rakétát – a volt férj számára, egy apró bombát, úgy is, mint gyermekkori emléket a papának, páncéltörő lövedékként bevetett hízelgést a mamának, végül pergőtüzes hisztivel zsibbaszthatjuk el a szerető józan önzését. Ha egyik sem jön be: game over. Mint minden játékban, A Herceg haladékában is volna legalább egy trükk, amivel diadalmaskodni lehet (lásd a filmet) és persze volnának fokozatok. Az eredetiben – vagyis a filmváltozatban – finoman szólva erőltetett, hogy a hölgy jóember-keresését még bizonyos fekete lovasok is megzavarják, sötét csuklyában, keresztet formázó dárdáikkal, ahogy egy eléggé más történetben szegény jó Frodót sem hagyták teljesen belemélyülni végtelen hosszúságú gyűrűhordozó projektjébe és ott is, ha leült volna a cselekmény, legalább ők – a lovasok – megjelentek. El kell ismerni: ugyanilyen lebernyegesek felbukkanása a Vörösmarty téren, még hollywoodi komputer-trükkök nélkül is: vizuálisan erős. Futkos a hideg a néző hátán rendesen, még ha van is védekezés, mert csak időről időre le kell szaladni előlük az aluljáróba, ami itt „háznak” számít, akár a fogócskában, hogy miért, arra nincs magyarázat. A lovak nem szeretik a lépcsőt, de hogy túlvilági négylábúakra miért is vonatkozik ugyanez – ennek magyarázata nyilván finomabb forgatókönyvi ok-okozat építményt föltételezne.
Persze lehet azért sejteni, hogy miért is döntött Tímár a halál-lovasok szerepeltetése mellett, túl a látvány borzongató értékein. Csak hát ezzel a sejtéssel visszajutunk oda, amivel kezdtük: percnyi ismétlődő időkörökből nem lehet tökéletes forgatókönyvet építeni. Sőt, abból a minimál-mozgásból sem lehet, hogy a hősnő végigjárja szeretteit, az említett kínos repetíciókkal lassú vizitjeit továbblassítva, és azután egyszer csak befejezi. Miért pont ott, miért pont addig, és miért éppen annyi kísérlet után? Ez ugyebár máshol, más történetekben időre szabott próbatétel szokott lenni, s benne a feszültségkeltés dramaturgiailag mondjuk egy gyorsan pergő homokórával volna megoldható. De el kell ismerni, kiszámíthatatlanul portyázó (voltaképpen történeten kívüli) fekete csuklyásokkal az egész hatásosabb. És itt következne a felismerés: fölbukkanásuk voltaképpen a halál utáni játék-szcénában fokozatot jelöl. Advanced level – olyankor sűrűn jönnek és vágtában, medium: ritkábban és ügetésben, ami pedig a kezdőket illeti, ők egyszerűen kikapcsolhatnák a lándzsa-fenyegetést, nekik a reménytelennek tűnő rábeszélés-kísérletekkel úgyis megvan a maguk fájdalmas kudarcélménye.
A fentiek nyegle élcelődésnek hangzanak egy izgalmas (és éppen dramaturgiailag izgalmas) filmkísérlet gyengéin. Pedig – bár ami gyenge, az gyenge – ez a halál utáni film talán bizony tényleg a közegváltás határán kutakodik a legjobb megoldás után, ahol ezek szerint ez a legjobb megoldás már a film territóriumán túl van, a komputer-játékok körkörös interaktív időtlenségében. Vagyis Tímár filmje talán tényleg a határt kísérti. Persze ettől még moziban, filmvásznon lesz majd megtekinthető. Még nézi a néző. De példának okáért, már játssza a Herceg! A történet odabentről nézve már most is játék, egyszerű filmmese helyett, és elég is volna ez és ennyi, ha a néző a herceg helyébe léphetne. Csak hát nem teheti: hagyományos filmet néz, és hagyományosan támad a mesével kapcsolatosan hiányérzete. Lehet erre mondani, hogy aki csak ennyit lát, nem látja a lényeget, annak nem fontos az elrontott életek utolsó reményeként megcsillantott allegória-gyanús befejezés. Az ott csak poént lát, amivel ugye muszáj volt lezárni a bármeddig folytatható vizitációk sorát. Pedig egy Úristentől, Sátántól egyaránt egyformán elhatárolódó szabadúszó angyal és egy elidegenedett halandó paktuma nyilván életrecept és példázat: így kell és csak így lehet. Ha A Herceg haladéka tényleg játék volna, ezt az egyetlen megoldást bizalmasan súgnák meg egymásnak a kód-feltörő hackerek és a Herceg-funklub tagjai.
Mint üzenetre sóvárgó hagyományos mozinézők viszont nem biztos, hogy értjük. És ha értjük, nem biztos, hogy érezzük.
Örüljünk akkor annak, amivel kezdtük. Örüljünk annak, hogy ami született, vadonatúj. Örüljünk annak, ami ezt a vadonatújat mégiscsak nézhetővé, sőt kellemesen borzongatóvá teszi. Vagyis örüljünk a montázs működő boszorkánykonyhájának, színészek munkájának, akik értik, hogy ami vadonatúj, vadonatújra kötelez.
Örüljünk Tímár Péter bátorságának.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/02 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8519 |
