Kárpáti György
A kis pénzekből gazdálkodó magyar tudományos ismeretterjesztő film csak eredeti ötletekkel tud versenyben maradni.
A tudományos ismeretterjesztő film a filmkészítés legkisebb királyfija, akinek világokat kell bejárnia, hogy bizonyítsa érdemességét a figyelemre. Az elmúlt évtizedekben óriási átalakulásokon áteső műfaj eljutott az egésztől a részig, a természetfilm mondanivalója óriástotálok helyett a szuperközelikben fogalmazódik meg, a portréfilmben és történelmi filmben több száz éves események elevenednek meg a szemünk előtt a hitelesebb ábrázolás és szemléltetés végett, s a tematikus tévécsatornáknak köszönhetően a nemzetközi produkciók reality show-vá alakultak át, melyek szinte kivétel nélkül drámát, apokalipszist sugároznak, s fokozzák a beleélés lehetőségét. A nagy nemzetközi rohanás mellett a magyar tudományos ismeretterjesztő film szép lassan került évtizedes lemaradásba a fősodorhoz képest, részben azért, mert a rendszerváltással itthon megszakadtak a filmkészítés hagyományai, a Mafilmnél megszűnt a technikai háttér, a Magyar Televíziónál megszűnt a Natúra Szerkesztőség, s a mai fiatal filmkészítőknek nem igazán voltak mentoraik, akik a szakma rejtelmeivel megismertették volna a kezdőket.
A filmkészítés külföldön a bulvárosabb irányba ment el, ezt pedig a magyarok nem tudják utánozni – összegezte Tóth Zsolt Marcell tapasztalatait, aki november közepén a 17. Grazi Hegyi- és Kalandfilm Fesztiválon különdíjat kapott az Ahol a madár se jár – Patagónia tornyai című filmjéért. „Nemcsak tartalmi, minőségi különbségekben látom a lemaradást, hanem már a film elkészítésének kezdetétől nem úgy csináljuk, mint nyugaton. Ha külföldön elindítanak egy produkciót, akkor majdhogynem az elejétől a végéig látják, hogy mi fog vele történni. A menedzsment, a forgatókönyvírás, az utómunka össze van hangolva”. „Teljesen igaza van Zsoltnak, hogy ennek a folyamatnak így kell működnie. Szerencsére a mi stúdiónkban ez így történik. Talán ezért sikerült „utolsó mohikánként” életben maradnunk az egykori filmgyár ismeretterjesztő stúdiójának utódai közül. – mondja Lakatos Iván, a KRÓNIKA Filmalapítvány vezetője. Vannak azonban más nehézségek is.”
Problémát jelent a honi szakmabeliek számára, hogy gyakran már a műfaj definiálásánál félreértések adódnak, a tudományos ismeretterjesztő filmet például előszeretettel nevezik dokumentumfilmnek. Pedig a különbség lényegi: a tudományos ismeretterjesztő film az ismeretközvetítésre törekszik, s éppen emiatt tartalmilag más, mint a dokumentumfilm. A dokumentumfilm éppen azokkal a kérdésekkel nem foglalkozik, melyek egy tudományos ismeretterjesztő filmet foglalkoztatnak. Az egyik egy hírt tárgyal, megfelelően feldolgozva, megfelelő mélységig, a másik pedig ismeretanyagot közöl, akár ugyanarról a hírről. „A tudományos ismeretterjesztő film a filmszakmának egy olyan, teljesen önálló ágazata, amely valamennyi műfaj eszközeit használhatja, a tudományos eredmények továbbítása és a nézőkhöz való eljuttatása érdekében. Alkalmazhatja a dokumentumfilm, a játékfilm, sőt még az animáció eszközeit is” – utal az összefonódásra Lakatos Iván filmrendező, aki a Vízipók-csodapók sorozatot egyenesen a nyolcvanas évek legsikerültebb tudományos ismeretterjesztő vállalkozásának nevezte. A tudományos ismeretterjesztő filmek felépítéséhez hasonlóan a tó, a tóparti világ és annak lakói elevenednek meg benne, a célközönségként megállapított 5-7 évesek számára könnyen érthető módon mesél a pókokról, méhecskékről, és egyéb állat- és növényfajtákról, melyhez a mese dramaturgiája mellett a szakmai konzultációt Dr. Kertész György adta.
A tudományos ismeretterjesztő film tehát több műfaj határán mozog, s ugyanúgy dolgozik a játékfilmek eszközkészletével, mint a dokumentumfilmekével. „Ezért sem volt szerencsés az idei Filmszemlén a kategorizálás, hogy portréfilm, néprajzi film, természetfilm, mert ezeket lehet dokumentumfilm formában és ismeretterjesztő film formában is feldolgozni” – fejtette ki Lakatos Iván, aki a jelenlegi egyetlen alkotóműhely, a Krónika Alkotóközösség alapító-vezetője.
A legnagyobb gondot a bemutatás jelenti. A Duna Televíziónál, valamint a kábel- és a körzeti televízióknál rendszeres nyilvános vetítési lehetőséghez lehet jutni. Fontos megjelenési lehetőséget jelentenek a tudományos szakkonferenciák, az iskolai felhasználás a tanításban, és néha a Spektrum Televízió. A kereskedelmi csatornák teljesen elutasítóak, a külföldi tematikus csatornák egyelőre álomnak látszanak, a mozi-megjelenésről beszélni sem érdemes. A filmek vetítéséért kapott jogdíj pedig olyan csekély, hogy a költségek töredékét sem fedezi. Apró segítség, a kétévente megrendezésre kerülő Nemzetközi Tudományos Filmfesztivál, mely harmadik alkalommal – idén technikai okok miatt Szolnok helyett a fővárosban – került megrendezésre.
Az állami dotációtól nagyban függő filmgyártás egyik legelhanyagoltabb területén – éppen az anomáliák miatt – még a többi területhez képest is nagyobb gondot jelent a finanszírozás. „A Média Plusz alakulásakor arról volt szó, hogy Európai Uniós pénzekre lehet pályázni, de már ott is hangsúlyozták, hogy a dokumentumfilm kategóriában nem lehet pályázni természetfilmekre.” – osztotta meg tapasztalatait Tóth Zsolt Marcell. Forrást jelenthet a Magyar Mozgókép Közalapítvány, mely egyrészről a Dokumentumfilmes, illetve a külön Tudományos, Ismeretterjesztő Szakkollégiummal próbál támogatás nyújtani a szakmának. Utóbbihoz a 2005-ös évben 140 pályázat érkezett be, melyekkel összesen 642 millió forintnyi támogatást igényeltek. A szétosztott összeg 163 millió forint volt, mellyel a szakkollégium összesen 43 filmtervet támogatott 400 ezer és 10 millió forint közötti összegekkel. Pályázni – némiképp ellentmondásos módon – a Dokumentumfilmes Szakkollégiumnál is lehetett. „A filmekkel szemben alapvető követelmény, hogy az alkotások korszerű tudományos-kulturális ismereteket közvetítsenek, és a modern tudományos világképen alapuló kritikus gondolkodásmódot népszerűsítsék a társadalomban egyre inkább terjedő irracionalizmus helyett. Nem támogatható a kifejezetten közoktatási célú filmalkotás gyártása” – olvasható a pályázati kiírás szövege.
Molnár Attila Dávid filmrendező szerint a pályázatok elsősorban azokat a témákat preferálják, melyek tudományos felfedezések, problémák, társadalmi problémák megoldására irányulnak. Fontos az aktualitás is – teszi hozzá, „bár az sem egyértelműen lesz nyertes, mert amikor tavaly és idén a legnagyobb pillepusztítások idején több száz hektáron tapasztalható volt a hernyók támadása, kopaszok voltak a tölgyerdőink, Mosonyi Szabolcs mindenhova pályázott, és sehonnan egy forintot nem kapott.” Sőt a témára még a Magyarországon forgató David Attenborough sem figyelt fel, akinek Dr. Csóka György hívta fel a figyelmét a pillepusztításokra, majd utóbb Mosonyi Szabolccsal készítették el a filmet Gyapjaspille – Hernyók a pokolból címmel, mely a 2005. évi Aranyszem Operatőr Fesztiválon elnyerte a Természetfilm kategória fődíját. „Az a korszak már elmúlt, hogy szép tájképeket kell mutatni, s egyelőre nem tudjuk, hogyan kellene erre a változásra pontosan reagálni” – foglalta össze nagyon érzékletesen a magyar filmkészítés problémáját Molnár Attila Dávid.
„Gyakorlatilag a természetfilm-készítés az ezredfordulón fordult át jelenlegi irányába, mert a kilencvenes években a „blue cheap” – tehát a tiszta természetfilm – nagyon ment. Ma már az az elvárás, de még a nagyon drága filmeknél is, hogy az ember is legyen benne. Ez általában lehet egy kutató, vagy egy néptörzs, valami, amit azért szőnek bele a filmbe, hogy a történet érdekesebb legyen” – összegzi a televíziós csatornáknál tapasztaltakat Mosonyi Szabolcs. „Az ember jelenléte miatt drámai lesz a film, mert megcsípik, megharapják a „hős krokodilvadászt”, aki eljátssza, hogy félig meghal, a néző pedig elhiszi.” – teszi hozzá.
Hasonlóképpen fogalmaz Tóth Zsolt Marcell is: „Ez a fajta természetfilm nagyon hatásos műfaj. Olcsó és gyorsan megtérülő. A stáb elmegy egy szafarira, ahol biztosan találnak oroszlánt, meg csörgőkígyót, majd legyártanak hat részt egy hét alatt. Ha viszont a csörgőkígyók életéről szeretnénk egy valóban tudományos ismeretterjesztő filmet készíteni, az nem egy hét, s nem is egy hónap alatt lesz kész. A klasszikus természetfilm a ma népszerű természetfilmekhez képest drága műfaj és jóval hosszabb ideig tart.”
A ma divatos dramatizált, krokodilvadászos, természetbúváros filmekkel kapcsolatban Tóth Zsolt Marcell érdekes megállapítást tesz. „A természetfilm így is, úgy is beavatkozás. Nagyon kevés olyan természetfilm születik, amelyben az operatőr csak ül a vadlesen és vár az alkalomra, hogy forgasson. Nagyon sok jelenetet nem tud a filmes megcsinálni, s ma már az is szempont, hogy képileg minél látványosabb, minél grandiózusabb legyen a kész munka. Ha egy klasszikus természetfilmet néz az ember, ott olyan dolgokat kell kitalálni képileg, ami azért tartja fenn az érdeklődést, mert a székhez szögez az, amit látunk. Például a Lutra is medencében készült. Sőt, Homoki Nagy Istvánék még fél erdőt kivágtak egy képért, meg odakötözték a gólyát a fészekhez, hogy ne repüljön el. Ezt ma már etikailag nem lehet elképzelni.” Az emberi jelenléttel kapcsolatban Mosonyi Szabolcs megjegyezte: „az én filmem (Gyapjaspille) nyolcvan százaléka is műteremben készült. De a téma fizikailag lefilmezhetetlen lett volna a természetben” – mondta. „A természetfilmnél a film a lényeg. Hogy mi kerül a képernyőre. Hogyan tudod lefilmezni. Ennek van alárendelve gyakorlatilag minden, betartva persze azokat az etikai szabályokat, amelyek ilyenkor felmerülnek.”
A témakeresés és -választás az egyik legfontosabb része a filmes munkájának. Abban mindenki egyetért, hogy rengeteg téma kínálkozik. A téma pedig információ, s az információ a legfontosabb – állítják a szakmabeliek. „Amikor David Attenborough itt járt nagy sajtócsend közepette, három-négy témát örökítettek meg vele, melyek között volt olyan, amiről senki sem forgatott még itthon, nem is tudtunk róla, mert a mi hírcsatornáink még nincsenek kiépítve” – mutatott rá az információ fontosságára Molnár Attila Dávid, aki Farkaslesen című filmjével a 3. Nemzetközi Tudományos Filmszemle első díját nyerte el. Filmje egy, az ELTE Etológiai Tanszékén folyó kutatás érdekes dokumentálása, amelyben a kutya és a farkas közötti hasonlóságokat és különbségeket vizsgálták kutyaként felnevelt farkaskölykökön.
A témaválasztásban élen járnak a természet- és portréfilmek, kisebb számban készülnek néprajzi filmek (Például Magyar Tamás a Hétmérföldes vagy Suba subával című munkája, következő filmje pedig a Gyöngyök és pitykék lesz), de Tóth Zsolt Marcell például készített történelmi sorozatot a Monarchia hajóroncsairól is. A Lakatos Iván vezette Krónika Alkotóközösség hitvallása szerint a nemzeti értékeket kell megörökíteni, közkinccsé tenni. „Nekünk nem az elefántról kell filmet csinálni, hanem az ürgéről. Magyarországon is bőven akad történelmi, néprajzi, természetfilmes téma.” S bár itthon a nemzetközi költségvetések töredékéből dolgoznak az alkotók, akadt néhány olyan makrofelvétel, mely bármely nemzetközi produkcióban megállta volna a helyét. Igaz ezek amolyan „szög, nyál és szigetelőszalag” technikával készültek – fogalmazta meg Lakatos működésük mottóját. Ő készített portréfilmet Ferenc Ferdinánd életéről, valamint az ellene elkövetett merényletről, A casus belli-ember címmel, melyért különdíjat vehetett át a Tudományos Filmszemlén, de nevéhez fűződik A szibériai halott, amely a barguzini Petőfi-ügyet járta körül, vagy az Andrássy Gyula gróf életét bemutató Szép akasztott is.
A szűkös anyagi lehetőségekre kifejező példa Moldoványi Judit Az álruhás királyfi című filmje, amely a szitakötőkről szólt, s van benne néhány hatásos makrofelvétel is. „Volt egy gépünk, s megfordítva szigetelőszalaggal ragasztottuk hozzá egy filmes kamera makro-kilárját” – árulja el a felvétel titkát Lakatos, aki a film operatőreként a technika hiányában igyekezett a speciális módszerhez folyamodni. Ugyanezt a technikát Tóth Zsolt Marcell „sufni tunning-nak” nevezte, Molnár Attila Dávid pedig az itthoni bérlési lehetőségekről megjegyezte, hogy „nincsenek meg se azok az optikák, se azok a kiegészítő felszerelések – vagy csak részben –, amire szükségünk lehetne, sőt, néha nem is ismerjük a megfelelő eszközt. Elképzeljük, hogy mit akarunk felvenni, de nem tudjuk a trükkjét, hogy mi kellene ahhoz technikailag, hogy felvegyük.” Tóth és Molnár pedig szereti a kihívásokat, hiszen ők voltak az elsők, akik víz alatti felvételeket készítettek a tiszavirágról. „A tiszavirágról minden évben készül film. Esetünkben az volt az érdekes, hogy mi zajlik a víz alatt, mert azt még nem filmezte le senki.” Ők ketten egy kalandos déli-sarki expedíción Az élet fagyos szigete – Antarktisz című munkájukban is készítettek víz alatti felvételeket, ahol Molnár úszott a kamerával a fókák között a jeges vízben. Az antarktiszi forgás kapcsán Tóth megjegyezte, hogy a témaválasztás során az egzotikum mindig nyerő választás. „Más kérdés, hogy ha elmegyünk mondjuk a bálnákról filmezni, nem biztos, hogy mi engedhetjük meg magunknak, hogy a legjobb technikával forgassunk. De ha megengedhetjük magunknak, akkor miért ne?” – mondja Lakatos véleményére reagálva, majd hozzáteszi, hogy persze a „hungarikum” is fontos szempont a téma kiválasztásában. Molnár ezt annyival egészíti ki, hogy a tiszavirág csak egy téma a rengeteg közül, ami itthon filmre vár. „Annak pedig, hogy most magyar témában gondolkozunk, prózai oka van. Ha a technikánk nem olyan jó, ha nincsen pénzünk, akkor mi az a terület, ahol a nyelvismeret, a helyismeret, a tudás miatt jobban tudunk teljesíteni, mint egy külföldi stáb hatalmas rákészüléssel? A Duna-Tisza köze vagy a Dunántúl.”
A jelenlegi magyar tudományos ismeretterjesztő filmkészítés gyakran a klasszikus formát követi. Narrátorral alámondva, makro- és mikrofelvételek, valamint számítógépes animációk felhasználásával készülnek a filmek, s ez még akkor is igaz, ha az egyes alkotásokat a rendezők stílusjegyei megkülönböztetik egymástól. Kivételként említhetjük a KRÓNIKA néhány filmjét, amelyeknek hangi oldalára igen gyakran a játékfilmes eszközök alkalmazása a jellemző. Természetfilmjeink többségében nem jelenik meg az ember, a portréfilmekben a tanúk, szakértők megszólalása sokszor íróasztal mellől-mögül történik, dolgozószobában, irodában, munkahelyen, illetve otthoni környezetben. A történelmi és portréfilmek esetében számos fénykép, archív felvétel kerül bejátszásra, sőt, egyes filmek még a helyszíni vágóképeket is elhagyják, s csak képeslapokon, fotókon, festményeken keresztül vehetünk részt a virtuális utazásban. Lakatos Iván Festő a kofferban című portréfilmjében, mely Libay Károly magyar utazó festőművészről és tájképeiről szól, ez természetesen érthető.
Bár a természetfilmesek köre kifejezetten szűknek tűnik, a szakmabeliek elmondása szerint több százan vannak, akik természetfilmesnek vallják magukat, ráadásul rengeteg középszerű, vagy kicsit rosszabb film készül. Mosonyi Szabolcs summás véleménye szerint az elkészült munkák többsége két hétvégés film: „egy hétvége, amíg leforgatják, egy hétvége, amíg összevágják őket. De ebből még nem lesz minőségi produkció.” És hogy miért vannak a szűk lehetőségek mellett újabb és újabb fiatalok a pályán? Lakatos Iván véleménye velős és lényegre törő: „Bolondok.”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/02 13-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8517 |
