Kömlődi Ferenc
Meghasonlott robotok, féltékeny számítógépek, szintetikus emlékekkel feltöltött személyiségek. Hollywood fantáziája egyre jobban lemarad a tudomány fantasztikumától.
A filmvásznat egyre több gondolkodó robot, érző android, antropomorf gép népesíti be. Populáris kultúránk részét képezik; egyre kevésbé tekintünk rájuk tudományos-fantasztikumként. Hozzájuk fűződő viszonyunkat kettőség jellemzi: egyszerre féljük és tiszteljük őket. A mához tartoznak, de mégis szüntelenül gyártjuk róluk (és poszthumán jövendőnkről) futurisztikus diskurzusainkat.
A filmes fantáziálások általában „csak” azt a tényt hagyják számításon kívül, hogy a tudatosságról ugyan rengeteg információval rendelkezünk, ám a kép még távolról sem teljes. Márpedig, ha önmagunkat sem ismerjük tökéletesen, miként lennénk képesek bonyolult agytevékenységünket gépi rendszerekben újrateremteni? Hogyan ismételhetnénk meg rövid idő alatt a természetes evolúció évmilliárdos folyamatait?
Hollywood agytrösztjeit persze nem a mesterséges evolúció – az eddigi esetekben főként csak a Kambrium-korig funkcionáló – kivitelezése foglalkoztatja, sokkal inkább a hiteles, de legalább hihető robotok, feléledő gépszellemek plasztikus és általában félelmet keltő megjelenítése.
A köztudatban elterjedt hagyományos mesterséges intelligencia-látomás 1969-ből származik: HAL, a 2001 – Űrodisszeia kompjútere, az embertől függetlenül működő értelmes gép az első hiteles ősminta. A tudományos-fantasztikumból átvett kép – emberrel legalább egyenértékű, kommunikációra, logikus gondolkodásra képes gépi értelem, a Homo sapiens és a gép konvergenciája – bármily hatásos volt is a moziban, inkább ártott, mint használt a tényleges kutatásoknak.
Az elme működése hosszú évszázadokon keresztül nem természettudományos, hanem filozófiai kérdésnek számított, mostanság viszont az agyi tevékenységek és a mesterséges intelligencia kutatása ezer és egy szállal kapcsolódnak egymáshoz. Utóbbi szerteágazó szakterületei (neurális hálók, mesterséges élet, ágens-rendszerek, stb.) komoly fogódzókat adnak agyi tevékenységeink jobb megértéséhez. Vice versa: minél inkább felfogtuk elménk bonyolultságát, annál nyilvánvalóbb, hogy például a jelenlegi neurális hálók megszámlálhatatlan nagyságrenddel egyszerűbbek a biológiai modellnél, másként funkcionálnak, és így tovább. Az érzékszervek működésére vonatkozó új teóriák valószínűleg szintén megtermékenyítő hatással lesznek a gépi értelmet célzó kutatásfejlesztésekre.
A ma már inkább szépirodalommá lefokozott freudizmustól eltekintve, a tudatosságról szóló vitákat a XX. század első feléig főként Descartes gondolatai határozták meg. A francia filozófus az 1600-as évek közepén fejtette ki elme és test alapvetően eltérő természetéről szóló nézeteit. Azért van így – érvelt, mert a test időben és térben is létezik, míg az elme nem rendelkezik térbeli dimenzióval.
A kettőt egyazon jelenség különböző aspektusaiként felfogva, a mai tudományos álláspontok túlnyomó többsége elveti a kartéziánus elveket. A tudatosság a szintek összefüggéseit fenntartó módon fejlődik ki az agy idegsejtjeinek szerveződéséből, bonyolult kapcsolatrendszerükből. Robotoknál, gépi rendszereknél, játékkaraktereknél szintén hasonlóval próbálkoznak: a viszonylag primitív összetevőkből álló rendszer valamikor önmagától válik intelligenssé. Tanulással, a korábbi tapasztalatok raktározásával, a múltbeli élmények felhasználásával alakul ki a tudatosság.
A megfigyelések és kísérletek elsősorban résztémákat érintenek, általánosabb kérdésekkel, például az én-érzékeléssel nagyon kevesen foglalkoznak. A hogyan mellett a miért megértése szintén fontos lenne. Ráadásul egyre elfogadottabb vélemény, hogy a tudatosság nem kizárólag a Homo sapiensre jellemző, hanem az állatvilágban ugyancsak megfigyelhető. Többféle intelligencia létezik, így egyéni és kollektív is. A szociális rovarokról (hangyákról, méhekről, stb.) mintázott utóbbit például (részben) a Star Trek Borgja illusztrálja.
Kognitív teoretikusok divatos – a mesterségesintelligencia-kutatásokat megalapozó mostoha sorsú Alan Turingig (1912-1954) visszavezethető –, de mind sűrűbben támadott elmélete alapján az agy úgy működik, mint a számítógép: egy-egy feladat megoldásakor a komplex problémát igen/nem döntések sorára bontja le.
Agyunk inkább keresőmotor – sugallja a kognitív kutatások egyik központjában, a Cornell Egyetemen folytatott kísérlet. (A „kognitív pszichológia” fogalmát – „az ismeretek tanulásának, strukturálásának, tárolásának módját vizsgáló tudományág” – az ott tanító Ulric Neisser vezette be 1967-ben.)
A kísérlet során negyvenkét diáknak a számítógép egerével végzett műveleteit vizsgálták, és gondosan rögzítették. Előbb egy szót hallottak, majd két képet mutattak nekik. Amikor a képeken látható tárgyakat teljesen másként hangzó szavak jelölték, az egérrel egyenes vonalat leírva jutottak el a megoldásig, aztán ráklikkeltek. Viszont, ha a két képen látható tárgyak hasonló hangzású szavakkal – például candy (cukor) és candle (gyertya) – egyeztek, jóval lassabban, egyenes helyett görbe utat bejárva értek célba.
Konklúzió: kétértelműségeknél, félreértelmezhető jelenségeknél a rendelkezésünkre álló korlátozott mennyiségű adatot tanulmányozzuk döntéshozás előtt. Amennyiben az emberi agy tényleg számítógép lenne, a kísérleti alanyok rendkívül gyorsan ráklikkelnének az egyik képre, aztán korrigálnák az esetleges tévedést.
„Ha az érzékelés működésére úgy gondolunk, mint egy biológiai organizmuséra, nem kell a számítógép mintájára az egyik, vagy a másik állapotban lennünk” – vonta le a következtetést a kísérlet vezetője, Michael Spivey. „Figyelembe kell vennünk a kettő közötti értékeket. Lehetünk részben az egyik és részben a másik állapotban is. Végül elmozdulunk az egyetlen értelmezés felé, és ráismerünk az adott szóra.”
A kísérlet a mesterséges intelligencia-kutatás egyik trendjére rímel: a gépi rendszerek (például az MIT vezető robotikusa, Rodney Brooks teremtményei, de a Google is) beépített szabálysorok helyett inkább múltbeli tapasztalataikból tanulva működnek. Innen a „keresőmotor” metafora, mert az agy is az. Csak igaz és csak hamis logika helyett a bizonyossági tényező 0 és 1 közötti tartományba eső értékei alapján következtetünk.
Az újabb kutatások szintén a szkeptikusok vélekedését támasztják alá: míg az agy első alkalommal 2004-ben kiszámított memóriakapacitása a tíz utáni 8432 nulla bájtnyi, addig a legerőteljesebb kompjutereké nagyjából csupán 10.000.000.000.000. Óriási különbség! A korábbi becsléseknek és elhamarkodott előrejelzéseknek az idegsejtek mintegy százmilliárdra tehető száma szolgált alapul.
Az agy és a számítógép közötti egyenlőségjelet Jeff Hawkins és Sandra Blakeslee 2004-es könyve (Az intelligenciáról: hogyan vezet az agy új értelmezése valóban értelmes gépekhez) szintén kétségbe vonja. A mesterséges intelligencia kutatásnak agyunk intelligenciával kapcsolatban álló részeire kell összpontosítania – hangsúlyozzák a szerzők. Mihelyst a neokortexben található adottságainkkal (emlékezettel, nyelvfelismerő-képességgel) turbózzuk fel a különböző masinákat, a hibáik is jobban fognak emlékeztetni az emberi hibákra.
A filmekben megcsodált „értelmes” gépek is hibáznak. Az előre nem kalkulált gikszerek általában az adott mozi legdrámaibb jeleneteit adják. Ráadásul hibáik valamilyen módon mindig érzelmekhez köthetők. A 2001 fedélzeti kompjútere, HAL programozásában az érzelem még „szoftverhiba”, az A.I. robotfiújában már gyári szériakellék, a „szülők” által programozható. Persze HAL érzelmei olyanok, ahogy a számítógép érezne, ha a számítógépes alapból valaha is kifejlődhetne az érzelem: bináris.
Az elmúlt ötven évben a fantasztikus mozi legjobbjai is a számítógép mintájára képzelték el az emberi agyat, a mesterséges intelligencia kutatói már jó ideje épp az ellenkező irányba tartanak, az emberi agy mind alaposabb megismerése egyre inkább átformálja a számítógépről és a mesterséges intelligenciáról alkotott fogalmainkat. A kaliforniai Victor Eliashberg a hatvanas évek vége óta a „kontextus-érzékeny, dinamikusan újrakonfigurálható univerzális tanulórendszereket” elemzi. Az agyat is effélének tartja: egyetemesnek, viselkedését a mindenkori környezethez alakítja, annak függvényében változtatja meg. Egymással permanens interakcióban álló asszociatív memóriákból épül fel, akárcsak a majdan a minta szerint működő, egyelőre elméleti konstrukció „asszociatív automaták”, valamint a belőlük továbbfejlesztendő e-gépek.
A projekt kiindulási pontja és neve – Brain Zero – az emberi agy állapotára utal, a tanulási folyamat kezdetén. Az egyetemes tanulórendszerek ehhez a (még) nem programozott szerkezethez hasonlítanak. Elegendő az agy viszonylag rövid formális ábrázolása, mivel „egy ilyen ábrázolás főrésze valamilyen formában bele lett kódolva az emberi genomba.”
Az Abélard és Héloise történetére utaló 2004-es Charlie Kaufman opusban, az Egy makulátlan elme örök ragyogásában az emberi memóriába nyúlnak bele: Clementine tudományos módszer segítségével kiradíroztatja agyából szerelmére, Joelre vonatkozó emlékeit. A törlés azonban a számítógép mintájára elképzelt agyra utal, míg a valódiban – hiába vannak lokalizálható gócpontjai a látásnak, beszédmegértésnek – másként tárolódnak az adatok…
Az ugyancsak kaliforniai Artificial Development filozófiája, hogy a hatékony és intelligens interfészek kivitelezéséért „a számítógép-tudomány külső határai és az emberi elme belső működése közé építsen hidat.” CCortex projektjük szinte százszázalékosan modellezi a kortexet és a periferikus rendszereket, az emberi intelligencia meghatározó jegyeinek részleges, vagy teljes utánzására képes rendszer-együttest fejlesztenek ki.
A jelenlegi csúcsmodelleknél tízezerszer nagyobb CCortex neuronháló húszmilliárd neuronból, húszbillió (nyolcbites) kapcsolódásból tevődik majd össze. Komplexitásában az emlős-aggyal vetekszik – állítják. Vajon melyik emlősével? – tehetnénk fel cinikusan a kérdést, mert az ismertetőkben nem térnek ki rá.
Az első generációs rendszert lebutított változatként fogják fel: a „korlátozott képességekkel rendelkező” párhuzamos szuper-számítógép ezer processzorból, ötszáz, hálózatba kapcsolt gépből áll. A második generációs változat a tervek szerint néhány, csak emberre jellemző kognitív tulajdonsággal bír: tanulás, fejlett mintafelismerés, alkalmazkodó-készség, már-már tudatos döntéshozás, korlátozott szóbeli interakció, vizuális kommunikáció.
Mi történik akkor, ha a sokadik generációs rendszer az ember néhány kognitív tulajdonsága helyett (majdnem) az összest birtokolja? A legtöbb sci-fi ebből a feltételezésből indul ki; tényként könyvelik el a gondolkodó gépeket. Az inspirációul Isaac Asimov kultikus művét használó Én, a robot 2035-ös Chicagójában gépek hadakoznak magányos magánnyomozó hősünkkel. Pedig addigra már elfogadtuk a masinákat, eltűnni látszott több évszázados bizalmatlanságunk. Aztán az egyik emberszabású, két lábon járó – humanoid – szerkezet meggyilkolt egy tudóst; ismét szkepszis és félelem lett úrrá rajtunk.
Megtörténhet mindez 2035-ben? Aligha, hiszen a legelszálltabb, szinte csak a mérhető teljesítményből, a hardverből kiinduló prognózisokat (Ray Kurzweil, Hans Moravec, Kevin Warwick) leszámítva, a mesterséges intelligencia más ívet fut be. Teljes mértékben nem zárható ki, hogy egyszer ellenünk fordul, de az emberek és gépek közötti háború tudományos alapokat nélkülöző színtiszta spekuláció. Az ő értelmük és a miénk nem egymás ellenében, hanem egymás mellett, egymást kiegészítve funkcionál.
A mesterséges intelligencia kutatói nem ember-másokat keresnek, a hollywoodi fantasztáknál sokkal praktikusabban gondolkodnak, a Fair Isaac Corporation (Minneapolis) például az üzleti döntéshozást (banki kölcsönök jóváhagyása, hitelkártyás csalások felderítése) próbálja automatizálni. Emberi nyelvet értő, próba-tévedés útján alkalmazkodó kognitív rendszert fejlesztenek. Tíz évre terveznek: 2016-ban a fogyasztóval diskuráló, kívánságait, óhajait értő gépi értelmet szándékoznak munkára fogni. Főként a Homo sapiens által gyatrán teljesített feladatok elvégzésében jeleskedne.
A Memphis Egyetem öt-tíz éven belül döntéseket hozó, folyékonyan társalgó intelligens ágensét az amerikai haditengerészet megrendelésére készítik. A szolgálatukat befejező matrózoknak segít munkát találni. Elektronikus leveleket kap tőlük, tanakodik a megfelelő álláson, tárgyal velük. A nyelvet szimbólumsorokként fogja fel, a neki szegezett kérdéseket azok alapján válaszolja meg.
Belátható időn belül mindennapi életünkben is megjelennek tehát a fantasztikus filmekben, regényekben oly sokszor megörökített, felvázolt beszélgető gépek. Másként, kevésbé szórakoztatva, kevésbé drámaian, még kevésbé riogatva. A jövő másképpen lesz izgalmas, mint ahogy Hollywood elképzeli.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/02 32-34. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8516 |
