Köves Gábor
Sturgest szatirikus hangvételű, merész és sikeres vígjátékai tették híressé. Hollywoodban ő volt az első író-rendező.
Preston Sturges vígjátékai régóta hozzáférhetetlenek a nagyközönség számára. Ha nevének említésekor fel is kapja a fejét valaki, rendszerint hamar kiderül, hogy az illető nem is őrá, hanem John Sturges-re, az ismert akciófilm- és western-rendezőre gondolt. Pedig Sturges – természetesen Preston – akárcsak a Martin Scorsese jóvoltából újra felfedezett Howard Hughes, ős-Hollywood legizgalmasabb egyéniségei közé tartozott, míg azonban Hughes-t rejtőzködő természete és excentrikus üzleti húzásai, Sturges-t rendezőként elért utánozhatatlan sikersorozata, szatirikus hangvételű, merész vígjátékai tették híressé.
*
Sturges, akárcsak Hughes, akit a rendező barátjának és üzlettársának, a későbbiekben pedig – jó hollywoodi szokás szerint – ellenségének tudhatott, a siker és a kudarc végletei között ingázó reneszánsz-ember típusát testesítette meg. Gyerekként körbeutazta Európát, fiatalemberként feltalálta a csókálló rúzst, az első világháború éveiben pedig pilótaként szolgált a seregben, bár későbbi kollégájához, Howard Hawks-hoz hasonlóan, végül őt sem vetették be Európában. Az írást dalszerzőként kezdte, majd könnyed hangvételű Broadway-darabok írására fordította az energiáit, s már második nekifutásra bankot robbantott. 31 évesen, 1929-ben mutatták be a Broadway-n Szigorúan erkölcstelen (Strictly Dishonorable) című vígjátékát, s az olasz opera-sztár és az ártatlan, amerikai leányzó románcának sablonos, ám sziporkázó humorú története hatalmas sikert aratott.
Első hollywoodi sikerét Sturges forgatókönyvíróként könyvelhette el. Miután a Universal fizetett írójaként alkalma volt megtapasztalnia a szoros pórázon tartott forgatókönyvírók kiszolgáltatott helyzetét, pályája során először, de nem utoljára szembeszegült a hollywoodi establishment-tel. Anélkül, hogy felkérést kapott volna rá, megírta a Hatalom és dicsőség forgatókönyvét, azzal pedig, hogy a kész munkát sikerült eladnia a Foxnak, kesztyűt dobott az írókat mindaddig a gépezet bármikor pótolható alkatrészeként kezelő producereknek. Magáról a filmről, melyet 1933-ban mutattak be a mozik, a precedens-értékű adás-vétel tényén kívül nem sok jó mondható. Bár Sturgest már ekkor is az amerikai álom illúziója, az érvényesülés ára foglalkoztatja, még nyoma sincs a későbbi, rendezőként jegyzett munkáira jellemző szatirikus hangnemnek, a néhol burleszki, néhol keserédes humor keverékének. A Spencer Tracy főszereplésével készült film érdekességét mai szemmel legfeljebb a nyolc évvel később bemutatott Aranypolgárral való hasonlósága adja. Welles főhőséhez, Charles Foster Kane-hez hasonlóan Sturges vasútmágnás hőse is a megalomán, mindenkin átgázoló kiskirályok egyike, egyszerre taszító és vonzó figura, akinek tragédiába torkolló élettörténetét – akárcsak az Aranypolgárban – a főhős halálát követően eleveníti fel a film narrátora.
A Hatalom és dicsőség forgatókönyvírói diadalát a pozícióikat veszélyeztetve érző stúdióvezetők a maguk módján honorálták. Sturges feketelistára került, s noha ekkor már biztos volt benne, hogy rendezni akar, egyelőre örülhetett, hogy idővel visszafogadták bértollnoknak. A kitűzött célt példás kitartásának és egyre nyilvánvalóbb tehetségének köszönhetően végül hat év és megannyi forgatókönyv elteltével sikerült elérnie. Hollywoodi viszonyok között Sturges másodszor is történelmi tettet hajtott végre, amikor sikerült kiharcolnia, hogy saját forgatókönyvéből rendezhessen filmet. Ő volt az első, aki magáénak tudhatta az író-rendező kettős titulusát és az ezzel járó alkotói szabadságot.
Míg Sturges példáját nemsokára sokan mások is követték, többek között olyan kimagasló tehetségek, mint Billy Wilder, John Huston vagy Joseph L. Mankiewicz, az elsőfilmes rendező saját példaképe, a hollywoodi vígjátékairól híres Ernst Lubitsch nyomába eredt. Sturges istenítette Lubitschot, s már első filmjét, A botcsinálta kormányzót (The Great McGinty) egy Lubitsch-nak szóló ajánlással szerette volna kezdeni. Bár a stúdió megvétózta a rendezői gesztust, az utolsó szó végül mégis Sturges-é lett, aki nem sokkal később Sullivan utazásai (Sullivan’s Travels) című filmjében nem egyszer hivatkozik Lubitsch-ra. A producerek beavatkozása amúgy nem lehetett több kötelező erőfitogtatásnál, hiszen aligha vártak sokat egy tapasztalatlan rendezőtől, aki sztárok nélkül, ráadásul egy velejéig korrupt világról forgatta élete első moziját. Sturges, aki a self-made hero-mítosz megtestesítőjeként világ életében maga is a siker megszállottja volt, A botcsinálta kormányzóban keserűen ironizál az általa is hőn áhított amerikai álomról. Hőse, a nincstelen és szánalmas McGinty kisstílű csaló, aki a választásokon (voksonként két dollár fejében) harminchétszer adja le szavazatát a polgármesterre. Így indul Sturges hősének megvesztegetésekkel és válogatott csalásokkal tarkított karriertörténete, melynek megírására állítólag valós esetek ihlették a szerzőt. McGinty remekül boldogul a politika korrupt világban: először polgármesterré, végül pedig kormányzóvá választják, s megbukni is csak azért bukik meg, mert életében egyszer becsületes tettre szánja rá magát.
*
A várakozások ellenére az 1940-ben bemutatott film szép sikert aratott. A stúdió annyira elégedett volt az elsőfilmes rendező teljesítményével, hogy Sturges még ugyanebben az évben megfilmesíthette egyik korábbi, Egy csésze kávé (A Cup of Coffee) címmel írt forgatókönyvét. A Karácsony júliusban (Christmas in July) címre keresztelt vígjáték, mely egy küzdelmes életű New York-i házaspár történetét mesélte el számos komikus megpróbáltatáson keresztül, ugyancsak elnyerte a közönség tetszését. Bár Sturges hamar beletanult a rendezés fortélyaiba, első két filmjében még jórészt eredeti mesterségének fogásait alkalmazta, s a képi megoldások helyett inkább a dialógusokra támaszkodott. A képek és a zene alkalmazásával ismerkedő forgatókönyvíróból 1941-ben lett teljes jogú, rendezői eszköztárával magabiztosan bánó direktor. Sturges harmadik filmjében, a Lady Eve vígjátékba oltott modern Ádám és Éva-történetében minden együtt van, ami Sturges művészetére jellemző. Pedig a hamiskártyás szépség (Barbara Stanwyck) és az ártatlan milliomos-csemete (Henry Fonda) története látszólag nem több klasszikus bohózatnál, három felvonás között gondosan kiporciózott fordulatokkal, csábítással és leleplezéssel, nemes bosszúval, s persze szerelemmel és happy enddel. Sturges nem volt forradalmár, esze ágában sem volt a közönség és a stúdió számlájára kísérletezni, s szinte biztos, hogy a Lady Eve-vel sem akart mást, mint szórakoztatni a fizető nézőket. Újítónak sem igen nevezhetjük, hiszen hozott anyagból dolgozott: egyszerre merített a burleszkek hasra esős mutatványaiból és a Broadway-komédiák kifinomultabb hagyományaiból, a régi összetevőkből mégis új minőséget sikerült létrehoznia. Miközben Sturges a Lady Eve-vel udvariasan eleget tett a kor elvárásainak, úgy elegyítette a lírai emelkedettséget a földhözragadt közönségességgel, a szarkazmust az érzelmekkel, ahogy arra még legnagyobb példaképe, a hasonló műfajban utazó Lubitsch sem volt képes. Sturges-nél nincsenek klasszikus mozihősök. A mellékszereplők sűrű forgatagában feltűnő páros mindkét tagjának több arca van: a kalandornő egyszerre csaló élősködő és érzéseiben megbántott asszony, a milliomos csemete pedig hol ártatlan felnőtt-csecsemő, hol fennhéjázó előkelőség. Sturges nem félt megmutatni hősei kevésbé vonzó vonásait sem, ugyanakkor – ahogy azt a Lady Eve is bizonyítja – sosem vetemedett volna arra, hogy ítélkezzen felettük.
*
1941 nem akármilyen év volt Hollywood történetében: Sturges mellett egy másik öntörvényű filmrendező, Orson Welles is ekkor jelentkezett pályafutása meghatározó alkotásával, az Aranypolgárral. A más-más műfajokban alkotó zsenik közül azonban csak Sturges vígjátékát értékelte a közönség, Welles elismerése sajnálatos módon az utókorra maradt. Hollywood természetesen továbbra is fütyült az alkotói kezdeményezésekre, s csak egy dolog érdekelte: a pénzcsinálás. Mivel Sturges ez utóbbi téren is bizonyította rátermettségét, továbbra is gond nélkül dolgozhatott, s mint sikeres, és híresen gyorsan dolgozó (a legbonyolultabb jelenetekre sem szánt többet 2-3 felvételnél) filmes a stúdió szabad kezet adott következő filmje megválasztásában. Az 1942-ben bemutatott Sullivan utazásaiban (a cím nem véletlenül rímel Swift Gulliver utazásai című klasszikusára) Sturges szokatlan témához nyúlt: a hollywoodi filmkészítésről, egy filmrendező dilemmáiról készített keserédes szatírát, amelyet akár a húsz évvel későbbi Fellini-film, a 8 és fél előfutárának is tekinthetünk. A Sullivan utazásai a rendező legszemélyesebb munkája, melynek forgatókönyvét – szemben korábbi munkáival – Sturges már a kezdetektől fogva annak a biztos tudatában írta meg, hogy azt maga fogja megrendezni. A film a sikeres vígjátékrendező, John L. Sullivan (Joel McCrea) története, aki megelégelve a könnyű műfajban elért sikereit, elhatározza, hogy legújabb filmjét a nagybetűs valóságról készíti. Sullivan morális üzenetet akar, súlyos mondanivalót, hasonlót ahhoz, amit Frank Capra filmjeiben láthatott ez idő tájt a közönség, s az ehhez szükséges tapasztalatokat hajléktalannak öltözve kívánja megszerezni.
Sturges hőse viszontagságokkal teli útjain – melyek során megjárja a sikátorok és hajléktalanok világát és eltölt némi időt egy fegyenctelepen is – arra jön rá, hogy a legtöbb, amit rendezőként tehet, hogy lemond a csábítóan súlyos mondanivalóról és folytatja azt, amihez ért, s vígjátékaival próbál mosolyt csalni az emberek arcára. Sullivan eszmélése természetesen nem más, mint a vígjátékkészítő Preston Sturges hitvallása. Azé a rendezőé, aki 1940 és 1944 között nem kevesebb, mint nyolc stúdió-megrendelésre készült vígjátékkal bizonyította, hogy a sokak által lenézett könnyű műfaj sokszor többet mond a környező világ fonákságairól, mint azok az élet nagy igazságairól szóló drámák, melyeket oly könnyen nevezünk fontos műalkotásoknak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/02 38-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8514 |
