Ardai Zoltán
Kibeszélő-show, reality-show, valóságshow, semminek sincs akkora piaca ma a tévében, mint az őszinteségnek.
Ha százan megnéznek száz rajzot, majd mindannyian tetszés szerint kiválasztanak a rajzokból tízet-tízet, akadhat olyan rajz, amely csaknem százszor a tíz közé kerül, ugyanakkor egyszer sem szerepel az ötödik helynél előbb. A tetszési indexek nagybani használói ennek a fajta bonyodalomnak semmi jelentőséget nem tulajdonítanak. A televíziós világlátás jegyében (gyűlöljenek, csak nézzenek) az olyan dolgot, ami a legtöbbeknek jó – fedje csak homály, hogy kinek mennyiben és mennyire –, „a legjobbnak” szokás nevezni. Zavart az sem okoz ennek a fogalmiságnak, hogy a legjobb, vagyis a legnépszerűbb tévécsatornák egyben a legkellemetlenebbek, értsd: a legtöbbek számára kellemetlenek.
Ezeket a programokat nézni már csak azért is frusztratív időtöltés, mert a haladás csatornáin a műsorajánlók és a más tárgyú reklámblokkok minden napszakban csúfondáros mértékben viszik el a műsoridőt. Nem a reklámvilág szellemi arculatáról van szó (ha a tévés filmadások fecnijei közt és a tévéshow-kat megszakítva, illetve utcai megafonokból rendszeresen miserészletek vagy Bartók-zongoraversenyek hangzatai zúdulnának elő, ezzel a bántó alaphelyzet még nem lenne meghaladva). Hanem ennek a mindegy milyen tartalmú kulturális minőségnek a kéretlenül ránktolakvó voltáról és évről évre növekvő volumenéről. Aki egy-egy beharangozott műsorszámot ráéhezetten néz meg, mintha ebédnél egy kupac túlfőtt garnélarák-lábacska elköltésével próbálkozna. Ámde értsük meg: ez mit sem számít. Örökös örömben úgysem lehet élni, viszont amíg működik a televíziós csapda, addig akár valamennyi tévéalany nyűgösködhet, úgyis a tévé marad a legfőbb kultúrbálvány – márpedig rendületlenül működik.
Alapja a következő: tévét nem utolsósorban azért nézünk, hogy ne minden csak a nyakunkra nőjön, hogy tehát szemből legyünk részesei széleskörű aktuális közhatásoknak: lássuk, „mi megy”, „hol élünk”, mármint hogy újabban (majd megint újabban) mit, hogyan játszunk élet helyett. A tévé felől – nem úgy, mint az internet esetében – napról napra szuggerálódik a világról valami összkép-szerűség. Aki személyes és közösségi ártalmakra hivatkozva kihajítja tévékészülékét, a műsoroknak hátat fordítva egyben elfordul a köztől is – a szellemi környezet iránti tájékozódástól –, amely negáció maga is ártalmas. Ebben a megvilágításban úgy tűnik, hogy a reklámok görnyesztő mérvű jelenlétét türelemmel viselni annyi, mint vállalni a sors- és élményközösséget a hazával s emberiséggel. Egyben felelős magatartás a piac iránt is: jólesik piacra járnod? – akkor hát fogadd el most már, hogy a piac is járhat tehozzád, ahogy neki jólesik. Ez az okfejtés ugyan hamis lehet, de csak olyan zsinórmértékek szerint, amelyek régebbiek a kereskedelmi tévécsatornáknál. Te viszont rendszeres tévé-viselő vagy, márpedig ezzel valamiképp elvileg is szentesíted, természeti jelentőségű ténnyé avatod, hogy legfőként a tévé határozza meg a fogalmakat, szintúgy befolyásolva a képzetek társadalmi versenyét. Jövendőnk talpköve a reklámblokkok tűrésének és a show-k odakapcsolásos támogatásának erény-kettőse.
Ilyen-olyan filmi hangulatokat ugyan könnyedén foszlatnak széjjel az elő-előrobbanó reklámok, de maga a reklámszellem mégsem elsöprő hódító. Alterálódjék és variálódjék mégoly érdekesen, sohasem nyelheti magába a tévés köz-kép egészét. Egyetlen műsor sem juthat tartósan nagy nézettségre, ha a hirdetések mellé nem hoz ilyen-olyan szemléleti ellensúlyt is, amely aztán pikánsan feszegeti a revü-kereteket. A Mónika-show-ban például többnyire feltűnően rossz fogkezeltségű emberek lépnek fel – ez az anti-hollywoodiánus, hungaro-naturalista vonás is hozzátartozik e nagy érdeklődésre számot tartó tévécirkusz bukéjához. Akár a Balázs-show effektusvilágához a jófogú, szinte még kölyökfarkas-korú suhancok ájtatos pislogása a gyónószékben, amint megvallják az eleddig bizakodó lánypartnernek – az őszinteség szent!, kiváltképp országos közvetítésben –, hogy nem akartak és nem is akarnak huzamos kapcsolatot. (Majd a műsorvezető következik: na, mit szólsz, Paloma, Melissza, Gyöngyi?, téged, ugye, félrevezettek, te többet akartál.)
Ez a két, egymással szoros rokonságban álló show-folyam főként abban tér el a többi, nálunk nemrég megszokott fajtájú csúcsműsortól, hogy nem díjverseny-kiírás az alapjuk, és csak kivételesen fogadnak úgynevezett sztárvendégeket. A magángondok kibeszélésére invitáló közös jelszó – „Hívjon minket! Mónika segít!” „Hívj minket! Balázs segít!” – sámánikus bensőségű ügymenetre utal, amelyet nem terhelnek beülő szakértők. (A stúdióközönség pedig csak amolyan beszabályozott élődíszlet, nem nyilvánít véleményt, tapsai nem spontának, csupán egy-egy nevetésmoraj mutatja olykor, hogy figyelme azért eleven.) Ahogyan a versenyeztető show, úgy a kibeszélő-show is mintegy az utcáról kampózza be szereplőit, akik számára azonban ezen az ágon nincs elő-, betetőző és utó-szereplés, csak a fellépés van. A beszervezettek teljességgel elfüggönyzött procedúrákon át jutnak el jelenésükig, majd hamarosan visszamerülnek a homályba – bár ennél valamivel komplikáltabb a kép, ha meggondoljuk, hogy a felvétel és a tévéadás közt talán tetemes idő telik el. Szóval rendkívül talányos, mit is látunk, mintha valami párás borongósság, fürdőházi vagy ingoványi lég környezné a délutáni show-kat.
Ilyen pára a hajdani Vitray-talkshow-k körül még nem lebegett, vagy mondjuk a – szintén antik jellemű – Jogi esetek körül sem. Egyenletes időközönként ez utóbbi műsor is kinyilvánította, hogy szereplői mind játszó személyek, akiknek a tárgyalt jogesetek nem sajátjaik – máskülönben azt kellett volna kinyilvánítania, hogy a szereplők nem játszanak, vagy hogy magukat játsszák. Ránk férne némi tájékoztatás az RTL-es délutáni kibeszélésekről is, különösen, hogy a Mónika-show a maga vastagon fedett előkészítő eljárásain át idővel egész rétegnyelvet teremtett (az eset-mesélés egy jellegzetesen fals dialektusát, egy, immár a show-n kívül is terjedő, népiesülő modort), viszont egyes szereplő-csoportoknál mégis eltűnnek a betanulásos zöngék, átadva helyüket az otthoni veszekedések értelmetlen, de ezáltal is hiteles stúdióbeli reprodukciójának. Tehát az egyes show-beli kibeszélések részben maguk is elfedőek, részben nem ilyenek. Vajon mindegyik szereplő illetve szereplő-csoport a saját bajait prezentálja? Erről elmaradtak a délutáni show-k felőli határozott állítások; ha úgy tetszik, megajándékoztattunk a találgatási tér növekményével.
Hasonlóan ködös, hogy egy-egy szereplő mikor tudja előre és mikor nem, kivel fogják szembesíteni a műsorban. Egyáltalán: milyen az aránya a csalárd eseteknek (amikor 1. a műsorcsinálók félrevezetik a fellépő személyek valamelyikét, 2. a fellépő személy a felvételkor meglepetést mímel, holott értesítették)? Az is kérdéses, hogy a beszervezettek többsége ugyanannyira kívánja-e a műsort, mint a műsor őt, illetve melyiküknek mi jelenti a kabátot és mi a gombot. Nem tudni, hogy a sok (éves szinten már tömérdek) beshow-zott emberből mennyi az olyan, aki csakugyan abban a tudatban kötött tévészerződést, miszerint az adott műsor sorsfordító varázserővel vagy terapeutikus hatással bír – mint afféle korszerű vívmány, ahogyan szoláriummal is le lehet barnulni –, mennyien vannak aztán, akiknek a tévészereplés lehetősége, a pofafürdő a fődolog az egészben, és hányan vannak az olyan szegény párák, akik csak azért rángathatók bele a showba, mert szeretnének végre valami pénzt látni. Még csak az sem világos, mikor állunk szemben egyenes vallomással, és mikor a műsor indiszkréciójával. Ha (Mónikánál) egy fiúszereplő előnytelen figurális látványát ilyen inzertszöveg egészíti ki: „büszke arra, hogy a lányok sorban állnak, hogy vele járhassanak, örülne, ha barátai irigykednének rá”, a következő történik. Érdeklődésünk kissé növekszik a gumóképű fiú szereplése iránt, ugyanakkor ő maga idétlenebbnek is tűnik, mint még az imént. Ugyan miért nem adta eddig tudtára barátainak a lányok sorbaállásának tényét, ha neki a barátok irigysége számít az örömhegység tetejének? De igazán így van? És vajon ő javasolta ezt a feliratot önnön arca látképéhez, vagy csak elfogadta, esetleg nem is gondolt a felirat-effekttel, vagy netán nem engedtek neki beleszólást? Nincs válasz: a délutáni show-k a maguk természetét nem teszik nyilvánvalóvá, legkevésbé a maguk bőrét viszik a vásárra. Míg adott esetben a szeméremnek is mutatkozhat élettani funkciója, addig bekamerázva teregetni a családi szennyest erre-arra, tévéstúdiós körülmények közt ugráltatni riasztóan megnőtt házibolhánkat, nyilvánosítani félig sem feldolgozott szerelmi balesetünket, közszemlére tenni lelki nyálkahártyánk állapotát nem a legjellemzőbb formája a jótét őszinteségnek, talán egyáltalán nem is formája. Eltekintve egy-két csodaszerű kivételtől, a szerződött nyilvános kibeszélők rendre más pszichikai tájékokon ténferegnek, nem arrafelé, ahol személyes őszinteségi bájuk kiütközhetne. Marad tehát a puszta, rosszillatú nyomorúság, naponta leszállított beléndek-csokor – nem fröccsöntött virág – a délutáni nézősokaságnak.
Újabban a műsorvezetők – Mónika és Balázs – már kevésbé semlegesek aziránt, melyik fellépő mit hogyan lát jónak mondani. Olykor megfeddik egyiket-másikat bizonyos tévén-kívüli, örökölt normák védelmében, mintha a show hébe-hóba személyiségépítési, önnevelési szempontokkal is kalkulálna. Ez engedmény, mert a délutáni show-k otthonos normáját és fő vonzerejét továbbra is a szerződött szereplők műsorbeli, kifacsarodott alapszituációja jelenti, amely az RTL-en át szuggesztíven képes az üde jelenkor reprezentatív szituációjaként bemutatkozni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/02 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8512 |
