Beregi Tamás
Míg az édenkert elvesztése a mítosz fényében halálos vétek, addig a haladás eszménye felől nézve igazi hőstett, mely szélesre tárja egy új időszámítás ajtaját.
Peter Jackson King Kongja nem csupán kultuszfilm, de egy különleges műfaj előtti tisztelgés is. Az elveszett világok nagy kalandja a B-kategóriás mozifilmek világából egy villanás erejéig visszatérhet a tömegfilmek fősodrába. Jackson műve, kisebb-nagyobb hibái ellenére, megrázó erővel mutatja be a kétségbeejtő randevút, melyet mítosz és valóság ad egymásnak, hogy a találka eredményeképp végérvényesen összemosódjanak a határok pokol és édenkert között.
Azt elsüllyedt világokat megelevenítő kalandfilmek műfajában két markáns áramlat különböztethető meg. Az egyikben egy ökológiai éden képe sejlik fel, az ősvadon és az ember találkozása pedig biológiai-morális konfliktusokban csúcsosodik ki. A másik inkább kulturális-történelmi paradicsomot idéz meg, a kiindulás itt Atlantisz mítosza. A két műfaj persze gyakran összemosódik, hiszen mitikus kultúrát nehéz elképzelni mitikus fauna és flóra nélkül. A különválasztás talán mesterséges, most mégis szükségszerű – tegyük hát az első kalandot dinotópia földjére.
A mítosz emberének legnagyobb traumája a mennyekből való kiűzetés, a vegetatív paradicsomi lét elvesztése. A civilizáció emberének legnagyobb büszkesége épp ellenkezőleg az őslétből való kiemelkedés, az állati poklok legyőzése. Míg az első emberpár öntudatra ébredése a mítoszban halálos vétek, mely bezárja egy aranyló korszak kapuját, addig a haladás eszménye felől nézve igazi hőstett, mely szélesre tárja egy új időszámítás ajtaját. A mítosz aranykorának embere mezítelen volt, vagyis ártatlan. A tudomány ősembere szőrös, azaz tudatlan. A mítoszban tüzes pallos metszette el a köldökzsinórt, mely a mezítelen embert az anyatermészethez kapcsolta; a tudományos teóriák szerint idegsejtek differenciálódása az, mely a szőrös majomembert a jövő felé vezeti. Ádám és Éva könnyeikkel küszködve, görnyedten léptek ki a Paradicsom kapuján, szégyennel teli szemüket pedig a földre szegezték. A Homo Sapiens felegyenesedve, leengedett kézzel indult el a szavannákon, és büszke tekintetével a horizontot fürkészte.
Bármelyik értelmezés igaz: a mítoszé vagy a tudományé, történetünk vadonban indult, és vadonban ér véget. Míg az indulás dzsungelében a hegyek, a vizek, és az egek színe kék, a fák az égbe érnek, a hajnalt pedig búgó kolibri-szárnyak sejtetik, addig a megérkezés őserdejében az egek és a vizek szürkék, a hegyek cementből, a fák betonból épülnek, az estét pedig autók tülkölése és metrók kattogása jelzi. De vajon paradicsom-e a kezdet őserdeje, és földi pokol-e az érkezés betondzsungele? Vagy épp fordítva igaz? A választ csak egy olyan kaland adhatja meg, melynek célja az eredethez való visszatérés, következménye pedig két világ, két világnézet szembesülése.
Amikor Charles Darwin a Beagle fedélzetén bejárta Dél-Amerika szikrázó vizeit, sokkal többet talált, mint remélte volna. Homályos kérdésekkel indult útnak, és temérdek válasszal megrakodva tért vissza. A galapagosi sárkánygyíkok pikkelyeiben, a papagájok elhullajtott tollaiban, a korallok meszes vázaiban a természettudós az evolúció, és a természetes szelekció megdönthetetlen bizonyítékait találta meg. Bár a törzsfejlődés tényét rengeteg tudományos elmélet igyekezett bizonyítani már korábban is, a kor szaktekintélyei elvetették ezen tanok többségét. Darwin bizonyítékai azonban megszámlálhatatlanok és megkérdőjelezhetetlenek voltak. Amit útjáról hozott, több volt, mint tudományos szenzáció. Munkájának publikálásával a paradicsom helye végérvényesen átkerült egy elképzelt térből egy fiktív időbe.
A paleontológiai vihar, melyet a Beagle útja kavart London, Anglia, majd az egész világ tudományos óceánja fölött, épp jókor jött. A vasútépítés és a bányászat megbolygatták a föld méhét, melyből eddig sosem látott mennyiségű őslénytani lelet bukkant elő. A középkori elképzelés, mely szerint a fajok száma nem változott a genezis óta, és a fossziliák nem egyebek, mint a sziklákban keletkezett különös formák (az elméletet még maga Linné is bőszen hirdette!) örökre megdőlt.
A zoológiai és paleontológiai társaságokat megbolygató tudományos közlönyökkel, az egyházatyákat gutaütés peremére sodró Teremtés kontra Evolúció vitákkal egy időben megjelent egy újfajta fikciós műfaj: az a fajta kalandregény, melyben az ember saját, történelem előtti múltja felfedezésére indul el. Ezek a tudományos indíttatású művek, íróik fantáziatúltengésének köszönhetően paradox módon paleontológiai tündérmesékké váltak. Az evolúcióról szólnak, közben mégis a devolúció, a visszafejlődés színterei, ahol a mítosz és a tudomány, az őserő és a technika újból egymásnak feszül, hogy ádáz küzdelemben döntse el azokat a kérdéseket, melyeket a muzeológusok és teológusok képtelenek eldönteni.
Sir Arthur Conan Doyle, a Sherlock Holmes-történetek atyja, mint meghasonlott korának számos gyermeke, egyszerre volt a tudomány és a misztikum megszállottja: erről nem csak detektívregényei tanúskodnak, de az a hév is, mellyel különböző hamisított tündér- és szellemfényképek valódiságának védelmében szállt síkra. Holmes történeteibe belefáradva, valamint az őslénytan eredményein felbuzdulva 1912-ben publikálta Az elveszett világ című művét, minden idők első paleontológiai kalandregényét. A könyvből számtalan film készült, és ezek közül az elsőt maga Doyle is látta.
Az 1925-ös, Harry Hoyt rendezte Az elveszett világ csak nagy vonalakban követte Conan Doyle történetét. A beszédes nevű Challanger professzor és Edward Malone, az ambiciózus, hősszerelmes fotóriporter veszélyes expedícióra indulnak. Az Amazonas egyik rejtett fennsíkján (Dél-Amerika Darwin utazásainak is fő célpontja volt!) ősi világ nyomaira, azaz a kihalt dinoszauruszok élőhelyére bukkannak. Londonba visszatérve magukkal hoznak egy brontoszauruszt, mely megszökik, kisebbfajta katasztrófát idéz elő a városban, majd a Temzébe veti magát, és örökre nyoma vész a habokban. A filmidő nagy részét szörnyetegek csatározása tette ki, és a mű ma már inkább csak technikatörténeti kuriózum, ugyanis a dinoszaurusz bábokba a korszakban egyedülálló stop-trükkös technika lehelt életet. (Ugyanez a technikai stáb dolgozott az első King Kongon is.)
A történet 1960-ban született újjá a nagy B-mozi gyárosnak, Irwin Allennek köszönhetően, majd 1992-ben, John Rhys-Davies, és 1998-ban, Patrick Bergin főszereplésével. Ez utóbbi filmben a helyszín Dél-Amerikából Mongóliába tevődött át. Challanger professzor megformálói közül talán John Rhys-Davies keltette életre legnagyszerűbben a marcona, öntörvényű, körszakállas tudóst, akikben sokak szerint Conan Doyle saját magát mintázta meg. Doyle a valóságban visszahúzódó ember volt, aki a professzor bőrébe bújva kiélhette végre infantilis ösztöneit: számos fénykép maradt fenn, ahol az író, dús műszakállban Challengerként pózol, és a legendák szerint egy ideig még az utcákat is kitalált hőse maskaráiban járta.
Az elveszett világ filmes feldolgozásaiban minden életre kel, amit Conan Doyle valaha megálmodott, sőt, annál valamivel több is: látunk itt egymással véres csatákat vívó, majd embereket faló megaloszauruszokat, két lábon rohanó iguanodonokat, tüskés hátú hylaeoszauruszokat, óriáskígyókat, óriásrovarokat, óriásvirágokat, meg egy pterodactylust, a nagy kaland egyetlen élő bizonyítékát, amely a történet végén kiröppen a zoológiai társaság ülésterméből, hogy örökre háta mögött hagyja Londont, majd belevesszen az Atlanti-óceánba, valahol Európa és Dél-Amerika között félúton. Feltűnő, hogy míg Challanger professzor szíve mélyén érző ember, igazi óriáscsecsemő, addig a harcok hevében előbújik bestiális énje, és valódi fasisztává vedlik át: gondolkodás nélkül, konkvisztádorokat megszégyenítő vehemenciával irtja ki például az elveszett világ őslakosait, csupán, mert azok védeni merészelték őseik szent földjét a betolakodók ellen.
Amazonas egyes térségei Conan Doyle idejében még fehér foltnak számítottak, manapság azonban bajosan találnánk ilyen vidékeket a térképen. A King Kong feldolgozások már az Indonéz-szigetvilágot preferálják: az elveszett ősvadon helyszíne az önmagában is mitikus hangzású Koponya-sziget, melyet sűrű pára, Kong megcsomósodott lehelete lep el. A Jurassic Park különböző részeiben ugyancsak világtól elrejtett karibi szigeteken ébred tudatára az őstermészet. A különféle japán szörnyfilmekben (Godzilla-sorozat) és az azok ihlette B-kategóriás horrorokban (Octopus 1-2.) a halászokat, hajókat, hidroplánokat és kikötői városokat fenyegető gumiszörnyek származási helye már maga az óceán mélye. De Luc Besson is a tengerfenékre helyezte mitologikus vízi revűjének, az Atlantisnak a pódiumát. A különböző Loch Ness-filmek (például A Loch Ness horror) helyszíne a titokzatos skót tóvilág. Nessie-t, ahogy a neve is mutatja, az angol képzeletvilág jócskán domesztikálta. A vízpartot fürkésző szörnyvadász akár ikonikus figura is lehetne. Mitikus ősei lándzsával, karddal, szigonnyal harcoltak a fenevadak ellen; ő távcsővel keresi a bestiákat. Őseit egyetlen vágy hajtotta: elpusztítani a fenevadat; őt egyetlen remény élteti: megpillantani a szörnyeteget. Elődjei földön-vízen át vágtattak a nagy csatába, őt vágya a földhöz szegezi. Nessie heroikus keresése egyszerre szánalmas és lenyűgöző: voltaképp egy kontinens kétségbeesett küszködése, hogy megtalálja elvesztett mitikus múltjának utolsó élő kapcsát.
Verne Gyula majdnem kortársa volt Conan Doyle-nak. De a horizontális kaland helyett őt is inkább a vertikális alászállás vonzotta. Némó kapitány birodalmát csak a Nautilus utasai, és azok a szerencsés hajótöröttek fedezhetik fel, akikre idejében rálelnek a tengerfenéket pásztázó békaemberek. Az Utazás a Föld középpontja felé regény 1960-as feldolgozásban az edinburghi egyetem ünnepelt geológusprofesszora egy nap lávakőbe rejtett üzenetet kap, mely egy föld alatti világ létezéséről számol be. A kutató, és lelkes tanítványa aláereszkednek egy izlandi vulkán kráterébe, és a föld gyomrában, éneklő cseppkövek, vakító kristályok, és óriásgombák birodalmán túl fedezik fel az alvó ősvilágot. Míg Verne földalatti birodalma sötét, klausztrofóbikus, fenyegető, ebben a filmben az aláereszkedés könnyed csodaország-túrává változik. Még a felnagyított gyíkokból kialakított őshüllők sem jelentenek igazi veszélyt az Atlantisz romjai közt bolyongó társaságra. Hőseink a történet végén igazi úri eleganciával szöknek az összeomló világból: egy hő- és lávaálló atlantiszi kádba csüccsennek, melyet a kitörő vulkán gőze repít fel a kráterben. Az utasok aztán különféle helyszíneken landolnak: van, akit a tengerből halásznak ki, van, aki egy apácakolostor gyümölcsfáinak ágai közt landol, természetesen anyaszült meztelenül.
Míg Conan Doyle és Verne főhősei régi vágású tudós-kalandorok, akik repülés, száguldás, alámerülés során fedezik fel az elsüllyedt világokat, modern leszármazottaikról ez már nem mindig mondható el. A huszadik század tudósa általában lusta, és nemigen megy az őstermészetbe: inkább magához hozza azt. A Jurassic Park rezervátumában a biológia és a kémia tudománya kelti életre klónozással az elveszett világot. A Dr. Moreau szigetén (a film a biológia iránt mindig is vonzódó H. G. Wells regényének modern adaptációja) a Nobel-díjas tudós (Marlon Brando) génmanipulációval gyártja fél-ember, fél-állat szörnyszülöttjeit. Dr. Moreau tökéletes ellenpólusa Conan Doyle Dr. Challangerének: hájas, nyájas, lusta, és még hófehér bőrét is óvnia kell a napsugaraktól. Bár célja az emberi és állati génállomány összekeverésével egy jobb, magasabb rendű emberi faj előállítása, az evolúció mégis visszájára fordul szigetén. Története igazi teremtés-paródia, melyben a torz teremtő maga is csak iszonytató mutánsokat, hiéna-, varacskos disznó- és patkányembereket képes gyártani. Dr. Moreau-t végül saját teremtményei ölik meg. De a Jurassic Park genetikai laboratóriumai is a buja vegetáció, valamint az őslények martalékává válnak. A didaktikus tanulság könnyen levonható: aki az idővel zsonglőrködik, az előbb-utóbb pórul jár. A Teremtés kizárólag az Isten és a természet hatáskörébe tartozik: hozzájuk képest minden más sarlatánság.
A nagysikerű Dinotópia című Hallmark tévéfilmsorozat egy olyan utópikus világot tár elénk, melyben őslények, és emberek boldog harmóniában élnek egymással. A felhőkarcolók között brontoszauruszok szállítják buszok helyett az utasokat, az emberek és a dínók együtt mulatnak a bárokban, együtt művelődnek a könyvtárakban. A film tökéletes példája annak, miként társul az őslényvilághoz az édenkert asszociációja, a Paradicsomé, mely elveszett ugyan, de talán újból feltámasztható. Ám ez a Paradicsom, mint minden édenkert, könnyen sebezhető: a legkisebb külső beavatkozás elég ahhoz, hogy megbomoljon a harmónia ember és dinoszaurusz között. A sorozat valamennyi epizódjában felbukkan a hermetikusan elzárt világba betolakodó idegen, akinek a dínókra fáj a foga, és aki puszta létével is veszélyezteti a mitikus ökoszisztémát.
Az elveszett világokba való visszatérés: alászállás. Nem csak a térben, hanem az időben is; visszatérés saját egyéni és társadalmi gyermekkorunkba. Ez az utazás rendszerint a civilizációtól való fokozatos elszakadást jelzi. A King Kong filmek ebből a szempontból is enigmatikusak. Az első kör, melyet az utazók elhagynak az amerikai kikötő, a távolodó felhőkarcolókkal; a második a nyugodt tenger; ezt váltja fel a háborgó óceán, ahol életre kelnek a kocsmák mélyén elsuttogott babonák; végül megtörténik a partraszállás, majd az aláereszkedés a sziklák és barlangok útvesztőjébe.
Az elveszett világok legősibb félelmeivel szembesítik az embert: tulajdon állati mivoltával. Az utazóról idővel nem csak ruhái és fegyverei kopnak le, de nagyszabású tervei is, míg végül testében, lelkében lecsupaszítva egyetlen célja marad: az életben maradás. Pedig odabenn már elsőre látszik, hogy eleve a méretekkel és a számokkal sem stimmel semmi: minden nagy, és mindenből sok van. De az elveszett világban nem csak a méretek elnagyoltak, az érzések is. Ez a világ csak jót és rosszat ismer, az evés, és fajfenntartás ösztönét. Az ember itt a tápláléklánc legelső tagja, és az ökológiai piramis alján található. A King Kongban a Koponya-sziget bennszülöttei a hatalmas emberszabású majom rabszolgáivá silányultak, és még a szöcskék, meg a mocsári férgek is feljebb állnak az evolúciós ranglétrán, mint az expedici tagjai. A Michael Crichton regényéből készült Kongóban a legendás, elsüllyedt gyémántbányát kereső kutatók mutáns gorillákkal találják magukat szembe, akik ellen sem a szép szó, sem a géppuska nem használ semmit. A felfedezők képtelen vágyát, hogy szembenézzenek a valósággal, nagyszerűen bizonyítja, hogy az objektív dokumentálás eszköze, vagyis a fényképezőgép és a filmfelvevő folyton csődöt mond. A King Kongban fényt kap a hihetetlen felvételeket tartalmazó filmtekercs. A Godzillában a szenzációhajhász riporter képtelen videóra venni a szörnyeteget, hiába fut egyenest a lába alá: a kazetta folyton kiugrik a kamerából. Az elveszett világban a vademberek semmisítik meg Challenger professzor fényképeit: az a pár fotó, amely megmaradt, teljesen félreexponált, és semmit sem bizonyít a zoológiai társaság szkeptikus tudósainak.
Az elveszett világba vezető felfedezőút egyik legenigmatikusabb motívuma a sziklaperemen oldalazó, vagy a függőhídon, kidőlt fán átkelő felfedező képe. Kötéltáncossá vedlik át, aki egy időn és téren kívüli, részvétet és káprázatot érezni képtelen világnak produkálja magát. A siker jutalma a túlélés, a kudarcé a mozitermet betöltő búcsúsikoly. Elveszett világokról szóló film nem készülhet szakadékon átkelő hős, alápergő kő, zuhanó emberi test, és halálsikoly nélkül. A King Kong filmek minden idők leghosszabb és legfülsértőbb női sikolyait adták a mozinak, egész szimfóniára való visítást. De a sikoly nem csak a szőrős óriástestet befogadni képtelen nő dermedt iszonyatát jelzi, azt a pontot, amikor a hagyományos kommunikáció és a hagyományos kalimpálás már semmit sem ér. Az elveszett világokban visszahangzó sikoly ennél sokkal szimbolikusabb: annak az embernek a kiáltása, akit a civilizáció kitaszított magából, de akit az anyatermészet sem fogad vissza. Tarzan prehisztorikus jódlizásának itt már nincs helye: a szőke nő sikolya nem ének, de nem is segélykiáltás, csupán eredetét és célját vesztett üres visítás.
A születés felsírással kezdődött. A Paradicsomból való kiűzetés jajszóval és könnyekkel folytatódott. Ám a legszörnyűbb hang a Paradicsomba visszatérő ember sikolya, mert süket fülekre talál. Az ember, aki elhagyta vegetatív létének bölcsőjét, sosem találhatja meg azt újból: az Éden, ha volt ilyen valaha, mostanra pokollá vált.
Az „elveszett világ” műfaj egyik gyakori eleme a tükör-narráció: míg a történet első felében a felfedezők szembesülnek az ősvadon szörnyűségeivel, addig a második részben a világra szabadított szörnyeteg kerül a nagyváros dzsungelébe. King Kong, Godzilla, a Jurassic Park 2. Tyrannosaurus Rexe felhőkarcolók útvesztőjébe vetődik akaratán kívül. Ám a fordított helyzet mégsem teljesen fordított, mert az ősszörnyből egyszerre válik üldöző és üldözött. Míg természetes élőhelyén dühének, erejének volt oka és célja, ezek itt teljesen feleslegessé válnak. Az óriás lábnyoma odahaza puhán süppedt az iszapos talajba, a városon azonban csak szörnyű sebeket tud ejteni, miközben kétségbeesetten menekül maga is: lyukakat hagy a felhőkarcolókban, harapásnyomokat a járműveken, széttrancsírozott autókat a feltört járdán. Ő a nagy léptekhez van hozzászokva, és ha akarná, sem tudná nem kiirtani a fél várost. A King Kong egyik legszebb jelenetében az óriásmajom szőke nőket üldöz, és kap fel egymás után. A metropolisz tele van szőkébbnél szőkébb nőkkel, számára mégis egyetlen egy létezik csupán: a többieket, hasznavehetetlen népséget halomra hajigálja.
Míg az ősszörny odahaza, a tengerfenéken, vagy a sziget mélyén otthonosan mozog, gesztusai kifordítva jelennek meg a nagyvárosban. Kong harca a repülőgépekkel a barlangját elözönlő denevérekkel való viaskodást idézi. Ahogy megmászta az Empire State Building épületét, eszünkbe jutnak tornászmutatványai a Koponya-szigeti sziklán. De míg a szikla odahaza a biztonságot jelentette, a felhőkarcoló a végső kiszolgáltatottság helyszínévé válik. Az őstermészetben odafenn lenni, a felhők fölött: a legmagasabb rendű élmény, mely csak a világ urának adatik meg. A metropoliszban ugyanez csupán politikusok és gazdasági vezetők privilégiuma.
A T-Rexek, óriásboák, hiénaemberek, gigantikus rovarok arctalan szörnyek: pusztulásuk látványa ezért felszabadító. Ám King Kong halálán bőségesen ejtünk könnyeket. Bármilyen szentimentális a történet befejezése, melyben a lemészárolt szörnyeteg és a szép szőke nő örök búcsút int egymásnak a felhőkarcoló tetején, mégis van valami hátborzongató ebben a jelenetben. Habár Jackson filmjének kissé esetlen zárómondata szerint a szépség végzett a szörnyeteggel, valójában egészen másról van itt szó. King Kong nem állat, nem is ember, sőt, még csak nem is félig állat, félig ember, ahogy a távol-keletiek tartják. Ő az istenszabású majom. Meggyilkolása felidézi az ember legiszonyúbb bűnét: a totemállat, az isten, az őstermészet elpusztítását.
Az elveszett világok történetének legtanulságosabb mondanivalója a civilizáció és a mítosz nyelvrendszerének totális különbözése. A Kizökkent világ és a Baraka típusú természetfilmek a csendes, lelassult mitikus időt és teret állítják didaktikus kontrasztba a felgyorsított városi léttel. Eme kétfajta idő és tér egymásba mosása csakis tragédiába torkollhat. Hiszen míg az ember rég elfelejtette anyanyelvét, melyet az őstermészettől kapott ajándékba, amaz meg sem tanulhatta soha a civilizáció jelrendszerét.
Így lesz hát a nagy találkából nagy katasztrófa, az édenkert megidézéséből pokoli randevú. És bár a mítosz húzza a rövidebbet, az igazi vesztes mégis csak az ember marad. Hiszen amikor a csata végén, a romba döntött város közepén állva körülnéz, hírtelen rádöbben arra: megvédte ugyan magát, de elvesztette utolsó isteneit, és utolsó esélyét, hogy megértse mindazt, ami elindította hosszú útján, ami célt és értelmet adott életének az ősidők hajnalán.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/02 24-28. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8511 |
