Vágvölgyi B. András
Lennon huszonöt éve halott, de legendája nem fakult meg, mi sem mutatja jobban, mint előkelő harmadik helye – Elvis Presley mögött – a posztumusz eladási listán.
John Lennonnál kevés fotogénebb guruja volt a XX. századnak, ha élne, biztos meghívnák a magyar ATV-re műsorvezetőnek. Egy jóval utána színre lépő szerző, Quentin Tarantino mondta, hogy „kétféle ember van, vannak az elvisesek és vannak beatlesesek. Szeretheted mindkettőt, de ugyanúgy nem tudod szeretni őket. Az egyiket jobban szereted.” Ez ugyebár a film világára is érvényes. Ki mit szeret jobban, a Viva Las Vegast vagy a Help!-et. A King Creole-t vagy a Sárga tengeralattjárót, a Girls! Girls! Girls!-t vagy az Egy nehéz nap éjszakáját? A Fun in Acapulcót vagy a Hogyan nyertem meg a háborút? A G.I. Bluest vagy a Magical Mystery Tourt? Amerika az ötvenes években – ez az évtized David Lynch szerint, amely mindig volt, és soha nem múlt el: Ike Eisenhower, integető kisvárosi tűzoltók a fehér léckerítések előtt –lassításban, dinerek reggeli menüje és egy All-American Heartbreaker: Elvis Memphisből, vagy Anglia a hatvanasokban. (Töpörödő ex-világbirodalom, a brit oroszlán már csak foltozott plüssállat, a Kray-fivérek és más gengszterek tartják rettegés alatt az East Endet, de a Sohóban új zenék készülődnek, és a Swinging London olyan mestereket is megihlet, mint Michelangelo Antonioni). Ezekben az években tűnik föl a két stílusteremtő zenekar: a liverpooli – egy időben a brit megszállási övezethez tartozó Hamburgban is működő – Beatles és a londoni Rolling Stones. Előbbi a „jófiúk”, utóbbi a bad guys együttesei.
*
1964-ben készült Richard Lester filmje, a Hard Day’s Night, melynek címe mindenképpen megtévesztő: a nap egyáltalán nem nevezhető nehéznek, önfeledt bolondozás határozza meg ritmusát, ugyanakkor éjszakát úgyszólván nem is látunk. Vonattal iramodnak a gombafejű fiúk Liverpoolból Londonba, egy furcsa öregember kerül útjukba. Kiderül, Paul (McCartney) „másik” nagyapja ő, aki ily módon ötödik Beatle-ként csatlakozik hozzájuk. A vonat népe furcsán méregeti őket, egy keménykalapos krumpliorr úgy néz rájuk, mintha valami égbekiáltó punkok volnának, pedig dallamos, kedves, jófiúk ők – nem is lett volna akkoriban rendező, aki rájuk bízta volna az ausztrál vörös sivatagok Sobri Jóskájának, Ned Kellynek a szerepét, mint később azt Tony Richardson tette Mick Jaggerrel. A szerepek persze jól elosztottak: Ringo (Richard Starkey) az előnytelen küllemű csetlő-botló, őt azzal veri az Örökkévaló, hogy akkora a szaglószerve, mint a bazilika kilincse. Paul a dörzsölt, mindentudó okosfiú, George (Harrison) az, akivel a néző együtt tud rezdülni, a srác a szomszédból, egy ember közülünk. John (Lennon) pedig a méretes barkóval felszerelt vagány és próféta egy személyben; szertelen, kihívó, bevállalós, mint a legjobbak az Ószövetségben. Utaznak, verik a blattot a vonaton, dalra fakadnak. A londoni Victorián kerge lányok várják őket a peronon, visítoznak a személyük szállítására kiküldött Bentley körül. Szállodába hajtatnak, kicsit bohóckodnak mellettük a menedzserek – nem a való életből való, és Elvis Presley Parker ezredesét mintának tekintő Brian Epstein, hanem színészek. Az öreg, Paul nagyapja kedvet kap egy bűnbarlanghoz. Oda is fárad, és vicces eseménysor alanyává lesz. Ezenközben a fiúk egy gimnáziumi bulira hajazó tévéstúdióban időznek, visszafogottan buliznak, az előttem járó generációk elmondása szerint a Budai Ifipark lehetett hasonló (vö. Bereményi Géza életműve), épp csak a Rajnák hiányzik.
Vissza a szállodába, George borotvahabot fúj a fürdőszobatükörre és megborotválja az egyik menedzser tükörképét. John sapkában fürdőzik, szabásmintája roppantmód hasonlít azokra a fejfedőkre, amikben Novák Péter szokott a Megasztár zsűrijében, s minden egyéb lehető helyen pompázni. George-ot egy trendvadász cég keríti hálójába, korai vírusmarketinggel foglalkoznak a tinidivat vonatkozásában. George kritikai megjegyzései hasznos tanácsként virulnak az ügynökség konyhakertészetében. 1964. When I’m Sixtyfour. Még csak 19 évvel vagyunk a II. világháború befejezése után, némi viccelődés elhangzik a németek rovására, egy színpadi Wehrmacht-katona megkecsapozza nyílt sebét, fehérüvegplasztik stúdióvilágban Heil Hitlereznek, rendőrök jönnek, Ringót beviszik, aztán Paul nagypapáját, de az öreg Johnny McCartney megszökik a yardról, gyerekzsoldosok támadják a biztonságiakat. És visítoznak a csajok, de ezek más csajok, mint Elvis közönsége. Repteret is látunk, és tudjuk, hogy ez még az az időszak, mikor a British Airways megosztotta magát, BEA (British European Airlines) és BOAC (British Overseas Air Company) néven is behálózta a behálóznivalókat. Az idősebb nézők a film végén a „jó kis hülyeség” megjegyzést tehetik. Az Egy nehéz nap éjszakája nem fáj és nem kérdőjelez, csak új színekkel (ifjúsági kultúra) gazdagít.
*
Az 1964-es Hard Day’s Nightot a következő évben követte a Help! A Help! iszonyú bugyuta film, mégis a Swinging London életérzésének alapdarabja, noha nem éppen egy Nagyítás, de a cool Britannia – a gyarmatait vesztő, poros és foltozott plüssoroszlán – imidzsének megújítására tett kísérlet, ha nem is a legjobb. Ekkor már tényleg azt gondolták, hogy a Beatles nevével bármit el lehet adni, és be is próbálkoztak ezzel.
1966-ban Lennon azt mondta a londoni Evening Standardben: „A kereszténység ideje lejárt. El fog tűnni, és veszít jelentőségéből. Ez nem lehet vitás. Szerintem igazam van, és az idő engem fog igazolni. Mi már most népszerűbbek vagyunk Jézusnál, s nem is tudom, hogy melyik fog hamarabb eltűnni: a rock and roll vagy a kereszténység. Jézussal nincs semmi bajom, de a tanítványai hétköznapiak és ostobák voltak. Kiforgatták a szavait, így elveszítettem a hitemet.” (Idézi: Sebők János: A Dakota-ház fantomja. John Lennon eltitkolt élete és halála. Népszabadság könyvek, 2005.) A közlés Angliában nem keltett különösebb feltűnést, de Amerikában habot vetett a Hunter Thompson által Bomb-Them-and-Jesus-Crowd-nak nevezett – elsősorban déli, konzervatív, tele-evangelisták által vadított karizmatikus keresztény – populáció szája. A Ku-Klux-Klan büntetőhadjáratot szervezett: Alabamában, Georgiában, Texasban Beatles-lemezeket égettek.
*
Lennon az egyetemen volt haver, húsz éve nem láttam, nem is hallottam felőle, nagy önpusztító volt, szúrt, lőtt, vágott, harapott, ha jól emlékszem a Hit Gyülekezetében talált megnyugvást. Talán túlélte, mint Pajor Tamás, talán már belehalt, nem tudom. Magas volt, hosszú hajú és szőrös, és nem Lennon volt az egyetlen ember tágabb környezetemben, akit Lennonnak hívtak. Lennonnak lenni toposz volt. Ha már valaki „beatle” akart lenni, nem a helyes, szimpatikus, jó üzleti érzékkel megáldott McCartney-ra rímelt, nem az örök harmadik George Harrison, s nem is a vicces, már arcberendezésében is komikus Ringo Starr akart lenni, hanem John Lennon. A főnök. Az ezotériára, felszabadítás-teológiára, popforradalomra mindig hajlandó vezérfigura, meghökkentő szövegekkel és döntésekkel, a Beatles-mondakörben a legsprődebb hozzáállással. (E mondakör szerint Paul a beilleszkedő, George a KISZ-táboros módon lázadó, Ringo pedig a humoros rezonőr.)
Az én korosztályom Lennonnal együtt nőtt fel. John Lennon 1940. október 9-én, Liverpoolban született, tehát egy emberöltővel idősebb volt. A Love, Love Me Do idején még öntudatlan viszonyban voltunk. Az viszont nem felejthető, hogy 1968 nyarán egy szülőkkel és trabantjárművel végrehajtott nyaralás során a csehszlovák rádió a következő hangsorral vezette fel az elhangozni készülő zeneszámot: „Beatliszecská brigáda: Obládicska obláda”. Ez még augusztus előtt volt, augusztusban a Balatonon voltunk, ahol a Táncdalfesztivált közvetítették, s mítoszrombolásilag hozzáteendő vagyok, hogy én nem láttam Hajmáskérről nekilendülő csapatainkat, én nem kerékpároztam Rétságnál szembe a megszállási feladatokat ellátni készülő menetoszlopokkal. Csak az jutott eszembe a hír hallatán, hogy milyen vidám volt Pilzenben az a férfi, aki apámmal sörözött, és németül beszélgettek, és ez már biztos nincs így; meg hogy a cseheknél játszották a francia-nyugatnémet koprodukcióban készült Winnetou-t (a főszerepekben: Pierre Brice és Lex Barker), talán ezért jött a baráti támadás. „We all live in a yellow submarine, zsoltij perehod, zsoltij perehod, szovjetszkij perehod.”
Visszagondolva tulajdonképpen az egész Beatles inkább már a hetvenes évek közepi retróhullámmal jött meg nekem, volt az a két dupla lemez (Beatles 1962-66; Beatles 1967-70), a kék meg a piros, Ungvári Tamás Beatles bibliáját is ekkortájt olvastam. Bő tíz évvel később már jött a hatvanas évek retró. Pedig: „Nem voltunk istenek, és az sem igaz, hogy járni tanítottuk a bénákat és látóvá tettük a vakokat.” Ezt John Lennon mondta.
*
John Lennon 1971-ben adott interjút a Red Mole (Vörös Vakond/Vörös Májfolt) című underground marxista lapnak. Az interjút Tariq Ali, a londoni 1968-as mozgások pakisztáni születésű vezéralakja, később A közelgő brit forradalom (The Coming British Revolution) című könyv szerzője készítette. (John Lennon és én itt, Tariq Ali személyén keresztül érünk egymásba: 1988-ban beszélgettem a szovjet rendszert balról bíráló Tariq Alival Londonban, a beszélgetés szövegét az akkori Élet és Irodalomnak ajánlottam fel, akik elfogadták, fél évig fektették, majd 1989 elején cenzúrázva hozták le. Az idők változását jól mutatta, hogy felháborodásomra és ismételt balhézásomra az interjúból kihúzott részeket – melyek elsősorban a Szovjetunió afganisztáni „szerepvállalásával” álltak kapcsolatban – egy külön írás keretében kisvártatva lehozták, sőt a kommentárban bőven jutott terem a hazai cenzurális viszonyok ostorozására csakúgy, mint a „béketábor” – Szovjetunió, Kuba, Vietnám – harmadik világbeli háborúinak elítélésére.)
Tariq Ali és John Lennon a radikális baloldali politizálásról beszélgetett egymással. A beszélgetés annyira felizgatta Lennont, hogy másnap felhívta Alit, és közölte vele, hogy a beszélgetés hatására írt egy dalt. Ez lett a Power to the People.
Lennon a baloldali politizálást Amerikában is folytatta. Mikor 1971 nyarán New Yorkba költözött, szinte azonnal megkereste Jerry Rubin, a yippie-k legendás vezére, majd rajta keresztül Abbie Hoffmannal, és a „chicagói hetek” más figuráival is kapcsolatba került. Részt vett egy „forradalmi road show-n” Detroit közelében, ahol a város egyik neves lakójának kiszabadításáért koncertezett. (John Sinclair,a híres MC5 együttes menedzsere – a gitáros például Fred „Sonic” Smith volt, Patti Smith későbbi s azóta elhunyt férje –, és a Fekete Párducok mintájára alakult White Panthers vezetője volt.)
John Lennon kapcsolatban állhatott az IRÁ-val is, erre az MI5 (brit titkosszolgálat) dokumentumai mellett az is érv, hogy a The Luck of the Irish című számának jogdíját a Northern Irish Aidnek utalta át, „amely a befolyó összegből nemcsak a politikai foglyok családjait segélyezte, hanem fegyvereket is vásárolt” (lásd: Sebők).
*
Laktam egyszer egy New York-i ismerősnél pár napig, jó helyen. Central Park West. Nem messze a Strawberry Fields-től. A Zabar’s Deli-ben vettem reggelit. Közel a Dakota-házhoz. Annie Leibowitz éppen itt fotózta lelövetésének délelőttjén Lennont és Yoko Onót, aztán az idén lett ebből a minden idők legjobb magazincímlapjának (Rolling Stone) választott híres kép. John meztelenül, embrionális pózban öleli a felöltözött, merev arcú Yokót. Mindig bírtam Lennonban, hogy neki is volt japán csaja, meg nekem is. (Az övét Yoko Onónak hívták, az enyémet Kaori Endónak.) Olvasom, hogy Jared Leto alakítja majd Mark Chapmant, Lennon gyilkosát. A Chapter 27 címen készülő film a zavarodott ember agyába nyújt majd bepillantást, mit érezhetett és gondolhatott Chapman a tragikus eset előtti napokban. Lindsay Lohan tinisztár is szerepet kapott a filmben, aki az elmeháborodott Chapmannel barátkozott a gyilkosság előtti napokban. Chapman egyébként – a való világban – életfogytig tartó börtönbüntetését tölti New York államban.
Pár mérföldre a Dakota-háztól, a Lower East Side-on, évekkel később Ginsberg ült a konyhájában, telefonált. Visszafogottan, viszonylagos szomorúsággal beszélt. Bizonyos Lindáról van szó. Letette, rám nézett. „McCartney volt. Linda nagyon beteg.” Most elgondolkodtam ezen. Lennonról sose beszélt. Miért? Túlzottan hasonlítottak?
A Beatles-imádók mindig is utálták Yoko Onót, mert úgy tartották, miatta ment szét a zenekar. Az idén hetvenkét éves Ono elhatalmasodott Lennonon, mint valami furcsa televény, japán asszonyként jól tudta, hogyan tartsa rabigában férjét: ezotériával, okkultizmussal, biznisszel, tervezett szeretővel – egyik asszisztensüket, a kínai-amerikai May Penget szemelte ki erre a szerepre –, és békülési gyerekkel. (A May Peng-időszakban mondta Lennon Onóról: „Nem akarok baszni vele. Amikor feleségül vettem, igazi vadmacska volt. Most pedig prűd.”)
John Lennon, a hatvanas évek tinibálványa boldogtalan életet élt abban a drága New York-i ingatlanban, a Dakota-házban, a hetvenes években.
*
Art Linson 1980-as Hunter Thompson-filmjében (Amerre a bölények járnak) a szerzőt megszemélyesítő Bill Murray szipkás cigarettájával a szájában, fenenagy koktéllal a kezében az elnökválasztási riporterstábot szállító Boeing-gépet vezeti – mellette a stewardess már megoldotta szigorú formaruhájának elejét –, s artikulátlanul a Lucy in the Sky with Diamondsot üvölti. Miként a Félelem és reszketés Las Vegasban (könyv, majd film) Barbara Streisand-festő animális montanai lányánál (a filmben: Christina Ricci megformálásában) is előkerül a Sárga tengeralattjáró betétdala. Maga Hunter Thompson inkább Rolling Stones-os. És nem csak a Rolling Stone magazin miatt. Keith Richards-szal például összejártak különböző „érdekes” kábítószerek hatásmechanizmusait elemezni. De.
Lennon élt, Lennon él, Lennon élni fog: műve, hatása mindmáig megkerülhetetlen – s miért is akarná botor mód bárki is megkerülni: a XX. századi popkultúra történetének kulcsalakja ő, az életművével való foglalatoskodás a lényeg ismeretéhez visz közelebb. Még akkor is, ha alkatilag elvisesek – vagy stonesosok – vagyunk!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/02 35-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8510 |
