Kritika

Tótumfaktum

A viking Bukowski

Vágvölgyi B. András

Az új Bukowski-adaptáció a nyolcvanas évekbeli hollywoodi Barfly után ezúttal egy félreesőbb verzió.

Hogy létezik egy skandináv Amerika-mánia, s ez némileg viszonos, azt sokfelől tudhatjuk, és nem csak az Észak-Európában található Cadillac-ek nagy számából. Filmesen az összefonódás Garbótól Ingrid Bergmanon át Dolph Lundgrenig és Viggo Mortensenig ível, de ez az amerikai felhasználói oldal. Vice versa a dán fenegyerek, Lars von Trier is – noha repülőgép-fóbiája miatt soha nem járt Amerikában – számos Amerikától inspirált filmmel bír, noha ezek mind valamely negatív tartalmat hordoznak, említsük csak itt a Dogville-t vagy a Táncos a sötétbent. De hogy a két kéznél lévő skandináv ország (Dánia, Svédország) mellett a félreeső Norvégia sem marad le, arról Bent Hamer tudósít minket, aki az amerikai irodalom Dirty Ol’ Manjének (mocskos öregemberének), Charles Bukowskinak az egyik legismertebb könyvét vitte most filmre, a Tótumfaktumot (Factotum), amerikai színészekkel, s a látvány alapján sejthetően Amerikában forgatta, a végefőcím alapján norvég produkcióban. (Mire jó egy gazdag skandináv ország? Az ember fogja magát, és elmegy Amerikába forgatni otthoni pénzből!)

Ahogy a norvég ember inni tud, az varázslatos, olyan, mint egy, „a Nagy Oroszország kovácsolta frigy”; egyszer régen egy balatoni szálloda halljában múlattam az időt (valami konferencia volt), egy norvég ember leült a bárpulthoz, nekem háttal, s akkurátusan szivarra gyújtott. A konferencia résztvevője volt a norvég, onnan tudtam, kicsoda, de zárkózott, mogorva ember, így aztán nem mentem oda hozzá, megnézni, vajon fél- vagy egykoronás méretű a szivarja. Egy ilyen szivart elszívni mindenesetre 30 és 40 perc közé esik, és ezt tapasztalatból mondom. A norvég ember tehát határozott, nyílegyenes és elszánt léptekkel érkezett, leült a bárszékre, könyökölt a pultnál, a vele szemben lévő üvegeket fixírozta, az üvegek mögött tükör volt, ezért olykor elcsíptem a pillantását. Szivarozott, ült, fixírozott; vodkát kért. Amivel nem sokat lacafacázott. Majd kért még egyet. Egy slukk szivar, egy „50 grammos” vodka, fixírozás. Én eszmecserébe bonyolódtam, nem mondhatom, hogy folyamatosan figyeltem a norvéget, de egy-két percenként mintegy rituálisan ismétlődött a jelenet, ezt periferiális látásomon keresztül is percipiáltam. Aztán egy idő múltán ismét érdeklődésem előterébe került a norvég férfi – szakmáját tekintve: szociológus -, mert felfigyeltem a célratörő fogyasztás mennyiségére, mely már épp arra uszult, hogy átcsapjon minőségbe. A norvég megvált szivarjától, azaz a hamutál szélére helyezte, s többet nem nyúlt hozzá („kegyes halál”; ahogy azt a jó szivarnak dukál – s nem elnyomni!), majd indulni készült szobájába, ám ez nem sikerült, hiszen a 30-40 perc (egy „szivaridő”) alatt elfogyasztott, becslésértékű számításaim szerint, közel liternyi töményalkohol ott helyben helyreállíthatatlan csapást mért mozgáskordinációs központjára; összecsuklott, mint a gyalogbéka. A szálloda személyzetének kellett a szobájába diszponálnia.

Azóta ezt nevezem – Max Weber nyomán – protestáns etikának: a kihívásokra méltó választ adni kívánó férfi célt tételez, megszerzi a hozzá szükséges anyagi erőt (vagy már eleve rendelkezik vele), célját a legrövidebb úton megvalósítja, szarva közt a tőgyét, nem tökölve, nem hezitálva, nem tépelődve. Az észak-európai társadalomkutató berúgni kívánt, nem idétlenkedett hát olyasmivel, hogy társaság, meg beszélgetni bárkivel is, egy cél lebegett a szeme előtt, és ezt a lehető legrövidebb időn belül abszolválta, kiváló ár/érték-arányban, hiszen egy olcsó kelet-európai országban valósította meg elképzelését úgy, hogy még csak a lehetősége sem merült fel, hogy másnak is kelljen egy italt fizetnie.

Azt gyanítom erről a Bent Hamer nevű rendezőről, hogy valószínűleg rendelkezik az én norvég szociológusomhoz hasonló „sajátélménnyel”, s hogy őbenne is buzog a protestáns etika. Megszállottság, elhivatottság, nagyravágyás kellett egy norvég rendező részéről, hogy az amerikai irodalom egyik legégetőbb kultuszfigurájának könyvét megfilmesítse, a jogokat megszerezve, az amerikai szereplőgárdát felhajtva stb. Jó ár/érték-arányban, a lehető legrövidebb idő alatt, kompromisszummentesen.

A Tótumfaktum lecsúszástörténet és ontológia, élet a lap alján, ilyen értelemben jó is a casting, a főszereplő a túl jó arcú Matt Dillon is lecsúszott színész, mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy a multiplexekben futó Kicsi kocsi, teli a tank című bugyutaságban ő alakítja a rosszfiút. Matt Dillon látványosan kezdett, generációja James Deanjének tartották eredetileg, akárcsak kortársát, Mickey Rourke-ot. Aztán a Rumble Fish és más dolgozatok után Matt Dillon elfelejtődött, nem ő volt az, aki folyamatosan talpon maradt, mint – mondjuk – Bruce Willis, viszont nem is ő lett a nagy visszatérő, mint John Travolta a Ponyvaregénnyel vagy épp napjainkban Mickey Rourke a Sin Cityvel. (Említsük meg ehelyt, hogy Mickey Rourke is játszott nagyot, főszerepet egy Bukowski-adaptációban, a Barflyban, aztán eltűnt. Az általa megformált Bukowski-alteregó, Henry Chinaski és a hozzá csapódott bárhölgy, Wanda Wilcox – Faye Dunaway megformálásában – emlékezetes maradt. Mickey Rourke egyik legnagyobb szerepének tartják ezt a filmet, ami azért is érdekes, mert maga Bukowski Sean Pennt akarta a szerepre. Sean Penn azonban ahhoz ragaszkodott, hogy Dennis Hopper rendezze a Barflyt, Bukowski viszont már elígérte a rendezés lehetőségét Barbet Schoedernek. Ettől Bukowski és Penn még barátok maradtak az író élete végéig.)

Lecsúszástörténet tehát, Henry Chinaski bármit elvállal, amiért fizetnek egy kicsit. „Kész tehetség voltam, vagyok. Például néha, amikor ránézek a kezemre, belegondolok, mekkora zongorista lehettem volna. Ehelyett mit tett a kezem? A tökömet vakarta, csekkeket írt alá, cipőfűzőt kötött, vécét húzott le, satöbbi. Elpocsékoltam a kezemet. Meg az eszemet is.” (Charles Bukowski: Ponyva – Cartaphilus Kiadó, Pritz Péter fordítása.)

Bukowskinál az alkoholfüggőség nem életforma-forradalom – mint mondjuk a kábítószerek Hunter S. Thompsonnál –, hanem ontológiai szinten jelentkezik, a lételméleti megismerés eszköze. És ez a megismerés nem sok lelkesítőt talál a létezéssel kapcsolatban: „Négy legyet öltem meg, amíg vártam rá. A halál mindenütt ott van. Ember, madár, vadállat, hüllő, rágcsáló, rovar, hal – egyik sem menekül. Ez benne van a pakliban. Fogalmam sincs, mit tehetnék ellene. Nagyon rossz kedvem lett. Most gondoljanak bele: az ember áll a szupermarketben, és nézi, ahogy a pénztáros pakolja a cuccokat a zacskókba, aztán látja, hogy a saját sírját is belepakolja a vécépapír, a sör meg a csirkemell mellé.”

Matt Dillon partnere, Lily Taylor jó választás, lecsúszott ő is, jó, mint éhező, göthös, retkes repedtsarkú: „Baljós előérzetem támadt. Mi történt velem? Megbabonázott a hölgyemény? De hisz neki is van vastagbele, mint bárki másnak. Neki is van orrszőrzete meg zsír a fülében. Akkor meg mi ez az egész? Miért hullámzik a szélvédő előttem? Biztos a másnaposság az oka. Vodka sörrel. Mindennek megvan az ára. Egy előnye mindenesetre van annak, ha az ember alkoholista: sosincs székrekedése. Néha gondoltam ám a májamra, de sosem tiltakozott, sosem figyelmeztetett, hogy ’hagyd abba, mert megölsz, de akkor megöllek én is!’ Ha az embernek beszélő mája lenne, bezárnának a detoxikálók.”

Szerelmük köszönő viszonyban sincs a romantikus ideálokkal: „Te kurva, elkaplak! Mint a legyet! Nincs kegyelem! Rád rontok! Te ringyó, te kurva, te ringyó! A lélegzésem szaporább lett. Lehúztam a cipzáramat. Aztán földrengés volt. Eldobtam a fotót, és beugrottam az asztal alá. Jó nagy volt. Legalább 6-os. Aztán abbamaradt. Kimásztam az asztal alól, a cipzáram még mindig lent. A szex nem más, mint csapda. Állatoknak való.”

Az író ír, ugyanakkor megélne. Ha lenne miből, ha volna értelmes, vagy akár értelmetlen munka, amit viszonylagos elszántsággal csinálna, de nem csinál, csak néhány napig, mert utána életvitelbeli problémák miatt kirúgják. Mindenhonnan kirúgják: „Az ember arra született, hogy meghaljon. S miből áll minden? Lötyögésből és várakozásból. Az ember várja a vonatot. Vár egy pár hatalmas mellre egy augusztusi éjszakán valamelyik vegasi hotelben. Vár az egérre, hogy énekeljen. Vár a kígyóra, hogy szárnyat növesszen. Lötyög és vár.”

Henry Chinaski azért meglátja az élet másik oldalát is, a nagypénzt lóversennyel csinálja meg. Lóverseny-gurunak lenni persze jó, de nem jelent gránitalapzatra épített egzisztenciát, ami jön, az megy, és még a legjobb, idomári körökben ismerős, életét a turfon töltő fogadó is hibázhat, életét megkeserítheti a vak véletlen, a paripaszeszély, vagy egy lebundázott futam.

Bent Hamer purista szín- és látványvilágot produkál, ami dicséretes visszafogottság részéről. Helyszínei pontosak, annyira amerikai, amennyire kell, ugyanakkor mégis van benne valami skandináv dizájn. Ettől még nem lesz azonban a Tótumfaktum jó film, talán azért nem, mert Bent Hamer csak a felszínt kapirgálja, csak cselekményszinten bolyong, pedig a cselekmény egy Bukowski-mű esetében az összes fordulatával három mondatban elmondható, az ontológiai mélyréteg pedig nem érintette meg a viking rendezőt. Bukowski száraz szkepszise írásaiban érhető tetten vagy olyan színészek játékában, mint Mickey Rourke – Sean Pennben is meglett volna, megeszem a kalapom, ha nem –, de Matt Dillon mára már túl másodvonalas. Lecsúszott, de a lecsúszottságát nem tudja jól használni. Aki Bukowskira vágyik: olvasson.

„Depressziósan ébredtem. Felnéztem a plafonra, pontosabban a plafonon lévő repedésekre. Azt láttam, hogy egy bölény nekiront valaminek. Azt hiszem, az a valami én voltam. Aztán láttam egy kígyót nyúllal a szájában. A rolón besütött a nap a hasamra, és a sugarak horogkeresztet formáltak rajta. Viszketett a seggem lyuka. Csak nem az aranyerem újult ki? A nyakam merev volt, a szám íze meg olyan, mint a savanyú tejé.

Felkeltem és betámolyogtam a fürdőszobába. Utáltam a tükörbe nézni, de mégis belenéztem. A tükör depressziós, vereséget szenvedett ember képét mutatta. A szemem alatt hatalmas táskák lógtak. Apró szemgolyóm gyávaságot tükrözött, olyan volt, mint egy rágcsálóé, amit sarokba szorított a macska. A bőröm, úgy tűnt, már rég feladta. Mintha régóta utált volna rajtam lenni. A szemöldököm mélyen a szemembe lógott, úgy festettem, mint aki megőrült. Szörnyű. Gusztustalanul néztem ki. Ráadásul szarni sem tudtam. Szorulásom volt…Aztán visszafordultam, megtaláltam a fogkefémet, és megnyomtam a tubust. Túl sok jött ki. A fele fennakadt a fogkefén, a másik fele lebucskázott a mosdóba. Amennyit fel tudtam szedni az ujjammal, azt rákentem a fogkefére, és végre elkezdtem mosni a fogam. Átkozott fogak. Az embernek állandóan enni kell velük. Enni, újra és újra. Gusztustalan állatok vagyunk, piszkos kis szokásaink rabjai. Csak eszünk, fingunk, vakarózunk, nevetgélünk és nemzeti ünnepeket tartunk.”

Brent Hamer nekirontott Charles Bukowskinak, de bölény ő nem volt, csak a rést látta benne, és ez némileg elkeserítő.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2006/02 56-57. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8503

Cikk értékelése:

szavazat: 1183 átlag: 5.62

előző 1 következő

új komment