Antal István
Elfelejtettük a „mi lengyeleinket”, a lefojtott évek éltető avantgárdját. Pedig ma is előőrs. Lengyel kísérleti filmeket vetítettek a BBS-Toldi moziban.
Azok a sűrű, füstös, fekete vonatok, amelyek a hetvenes évek elejétől transzponálták a radikális kultúrára, az élet és az esztétika határait feszegető művészeti teljesítményekre kíváncsi vagy éhes tömegeket Krakkó és Budapest, Wroclaw, Varsó és Budapest, Gdańsk, Sopot és Budapest között… meggyőződésem, hogy legalább bő másfél évtizeden keresztül segítettek megtartani a (fiatal) magyar értelmiség mentálhigiénés egyensúlyát. És persze nem csak a vonatok. Az Andrássy úti Lengyel Kultúra is hosszú-hosszú évekig sokunk kulturális menhelye volt, paradicsomi kínálattal a közvetlen kultúrterrort követő, képmutató években. Láthattuk – a legaktuálisabb pillanatokban – Borowczyk és Lenica filmjeit, láthattuk Szajnát és hallhattunk Kantorról, a szellem fénymásolójával bekopírozhattuk a Projekt magazin lapjait, vásárolhattunk Pendereckit és Komedát, és igen, már akkor láthattuk, megérinthettük Robakowskit és társait – máig él lelkemben a burleszk, ahogy Jergeli Krisztina és Vajda Pierre valamilyen fordítási apróságon hajba kap, ott állnak mellettük körben a lengyelek, mindenki nevet, egy pillanat erejéig transzcendentális a zűrzavar, de ez jó, szeretnivaló anarchia.
Az Instytut Polski természetesen, az Őszi Fesztivál és a BBS mellett, most is ott volt a lengyel történelmi és aktuális avantgárdot bemutató filmösszeállítás támogatói és szervezői között. A szem és a fül egy ’44–45-ben forgatott film címe, amely a lengyel avantgárd filmezés klasszikus darabja. Alkotói a pályájukat és életüket Nagy Britanniában befejező Themerson-testvérek. Szerepelt Themersonéktól még egy másik film videóátirata is (Egy becsületes ember kalandjai, 1938; 10 perc), és mindkettőre méltán lehetett büszke a programokat összeállító és felvezető Ryszard W. Kluszczynski. A filmeket absztrakciós merészség, ma is érzékelhető frissesség és képi kultúráltság jellemezte. Az utóbbiról érdemes külön is szólni, mert sajátosságai ma is jellemzik a lengyel kísérleti filmezés és videózás egymástól is nagymértékben különböző, széles variációs skálán mozgó műveit. Ezek a filmek és videók hihetetlenül kifinomult és érett képző- és fotóművészeti kulturáltságról és szaktudásról tanúskodnak, de a legelrugaszkodottabb, legőrültebb ötletek és szekvenciák kivitelezésekor is szokatlanul filmszerűek – filmek, videók maradnak. Nem intermediális határterületek produktumai, nem társművészek alkotásai (noha az illető filmkészítők az esetek többségében más területeken is szereztek nevet maguknak). A művek többsége, akár a humánum, akár a médium oldaláról nézve, sokkal anyagszerűbb, mint azok a termékek, amiket a széles – értelmiségi – közönség a filmezéssel vagy a videózással azonosít.
Themersonék furcsa, tárgyszerű romantikával spontán elegyítették az oroszos konstruktivitást a némettel, és az angolos dokumentaritást a francia szürrealista lírával, Eggeling szigorúságát a szláv lélekkel. Vagabund szabadsággal és a művész tudatával. Mint tudjuk, Eggelingnek éppen Kassák folyóirata jelentett fórumot. László Sándor kísérletei láthatóan Themersonékra is hatottak – vagy együtt, egymás mellett voltak a levegőben… Mégis örök fájdalom, hogy a lengyelekéhez – és a csehekéhez – hasonlítható merészség majdnem teljesen hiányzott a két világháború közötti magyar filmezésből.
Themersonék filmjéhez, ahogy egy idő óta minden régi filmhez, hozzáadódik bennem még valami. Lenyűgöz a filmek állagromlásából fakadó, elvárható, de az egyedi kópiák szintjén kiszámíthatatlan textúraváltozás. Az alkotók szándékától független képminőségeket hoz létre, amelyek alapvetően változtatják meg vagy bővítik az egyes képek jelentését, hangulatát. Elképzelhető, hogy egyeseket felbőszít a véleményem, de számomra az elmúlt egy-két évben ez, az anyagok (kópiák) egyedi romlásából fakadó költészet adta az igazi filmélményeket.
A vetítés két legnagyobb sztárja a csak – otthon készített – filmjeinek válogatásával jelenlévő Zbigniew Rybczynski és a legújabb Vital-videóival személyesen is idelátogató Józef Robakowski volt. Ott voltam 1982-ben azon az ottawai animációs fesztiválon, ahol Rybczynski Tangója, a tomboló fogadtatás és a közönségdíj fölényes elnyerése ellenére, a hivatalos zsűri ellenállásával szembesült. Nem akarták a szakemberek megérteni, hogy a colour-key technológiák felfutásának idején mit akarhat valaki az ósdi vándormaszkos eljárással, amely a Tangó lelkét adta. Azután az „igazi” szakma még ugyanabban az évben odaadta Rybczynskinek az animációs Oscart. Következett a szokásos rongyrázó hepaj, amiről Rybczynski kiment levegőzni az utcára, ám a biztonsági őrök nem akarták visszaengedni az épületbe az egy szál trikóban és saruban ágáló művészt, aki hiába magyarázta nekik, hogy éppen ő nyerte az egyik Oscart. Ezek után seggbe rúgta az egyik rendőrt, majd az őrszobán menedékjogot kért. Megalapította a Big Z nevű stúdiót, és azóta csak videón dolgozik (Lépcsők a Patyomkin alapján vagy a Bolero adaptációja; Art of Noise- és Jagger-klipek). A történet azért érdekes, mert Kluszczynski azt írja ismertetőjében a nálunk is vetített Plamuzról (1973), hogy abban Rybczynski poétikája már megelőlegezi filmen a videó kínálta technikákat. Rybczynski talán éppen ezzel a speciális érzékenységgel bukott (Ottawában), és nyert (Los Angelesben és mindenhol).
Robakowski és Rybczynski egyaránt alapítótagjai voltak a Lódzi Film-, Televíziós és Színházművészeti Főiskola keretein belül 1970-ben megalakult Filmes Formai Műhelynek (Warsztat Formy Filmowej), Kluszczynski ettől az eseménytől számítja a lengyel avantgárd film „valóságos fejlődését”, az ismert történelmi előzmények ellenére – vagy éppen azok okán. Magam Józef Robakowskit, Erdély Miklós halála után, a két legeredetibb és legkarizmatikusabb európai avantgárd filmművész egyikének gondolom (a másik Szirtes András). Bármit csinál a kamerával; spontán megnyilvánulás. Olyan természetesen és lazán lép be a világba és lépteti be nézőit saját intim világába, hogy lehetetlen elhinni, egy képrögzítő technológia működik közöttünk. Minden művében van azért valamiféle egyszerű, de következetesen érvényesített konstrukció, egyfajta laza szigor. Betartja. Most legújabb és legintimebb videószösszeneteit hozta Budapestre, amolyan látszólag l’art pour l’art vagy inkább l’effet pour l’effet etűdöket, de ez tényleg csak a látszat. A szó szoros értelmében. A látszattal foglalkozik. Mi az, ami látszik belőlem, a gesztusomból, mi az, amit a képrögzítő szerkentyű lát, és mi az, amit meglátnak odaát, a szerkezet túloldalán – azok. Érdekes-e ez? Az én törvényem végtére is attól az, hogy én szigorúan és élvezettel betartom. Élni jó. Tovább élni még jobb. Tehát a megélés minősége felé terjeszkedem. Ezeket a kis bolondságokat látva éreztem meg teljességében, túl a megértésen, Allan Kaprownak, a happening atyjának a kijelentését, hogy „művész vagyok, tehát valami attól művészetté válik, hogy én csinálom. Ha borotválkozom, az is művészet.” Robakowski az egyik etűdjében éppen borotválkozik. És továbbgördíti Kaprow gondolatát: élek, mert működöm. Működöm, mert élek. (A többi csak technika.)
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/01 60-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=85 |
