Kubla Károly
A Harry Potter-könyvek és velük szinkronban a filmadaptációk is hasonló utat járnak be: minden újabb rész egyre nehezebb és tömörebb, egyre sötétebb és egyre bonyolultabb. Ahogy nőnek a szereplők, kalandjaik úgy kezdik egyre inkább az idősebb korosztályt megszólítani. Egy bizonyos koron alul nem érdemes sokszáz oldalt a gyerek kezébe adni – a legújabb Harry Potter-film sem a legkisebbeknek szól. Sőt.
Mike Newell munkája a könyv szempontjából leginkább a „korrekt adaptáció” címszóval jellemezhető, vagyis a be nem került részek hiánya az elviselhető szinten mozog. Hiányérzetet talán a felvezető kviddics-világkupa elkenése okoz, valamint a jellemek és konfliktusok egyszerűsödése: kimarad például a fél-óriás Hagrid/Madame Maxime önazonossági problémája („Méghogy óriás! Csak hosszúak a csontjaim.”), vagy a hasonlóan bájos Hermione-átalakulás (amikor a kislány lapátfogaiból némi bűbáj után fogkrém-reklám szintű tökélyfogsor lesz – bűbájjal, naná). Az persze egyéni ízlés kérdése is, hogy ki mit hiányol(hat) legjobban a filmváltozatból, de vitathatatlan és értékelendő Mike Newell érzéke a negyedik Potter-könyv hangsúlyaihoz.
A történet már nem a roxforti belvilág mikroklímájában bonyolódik, bár a helyszín még az: a hetedhét határon túl is híres Trimágus-tusának ad otthont a suli, és ennek köszönhetően az eddigi Potter-epizódok homogén világába beszüremkedik a nemzetközi és a kortársi kihívás. Jön az oroszos gránit-tartással bíró bolgár muzsik-banda (Viktor Krum és csapata), a franciásan tündéri és elbűvölő nő-koszorú (Fleur Delacour – a „szív virága”), és persze ez magával hozza az ármányt és szerelmet, és bonyolultabbá teszi szegény Harry-ék életét is.
A film vizualitására nem lehet panasz, a CGI-trükkök éppúgy a helyükön vannak, mint a jelmezek és a díszletek, vagy a digitális paradigmaváltást ismét bizonyító élethű-animáció/live act keverés.
Bár a film tartama több mint két óra, mégsem tűnik annyinak: ez a gondos forgatókönyvírói/adaptátori munkának és a rendező hozzáértésének köszönhető. Épp csak néhol csillan fel a szokásosan nyáltermelő hollywoodi cukorkadramaturgia: amikor az elhullt Cedric fölött búsongunk és üvölt a Dolby-surroundra optimalizált nagyzenekari apparátus – na, az kicsit sok. Egészében véve azonban a negyedik Harry Potter még az Alfonso Cuarón rendezte, sötétebb árnyalatokkal dolgozó, egész jó harmadik rész után sem okoz csalódást. Érdemes tehát felhörpinteni a tűzserleget – nem lesz ugyan százas flash (majd a hetedik rész – bár ott lennénk!), de Mike Newell és alkotógárdája gondoskodik róla, hogy „majdnem az” legyen.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/01 59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8490 |
