Báron György
Gárdos Péter minden filmjében csodákat kerget, megkísérli egyensúlyba hozni a valóságot a képzelettel.
Gárdos Péter gördülékenyen és élvezetesen mesél: filmjei lebilincselően könnyű olvasmányok, akár a lektűr szót is használnám velük kapcsolatban, ha nem lenne nálunk e szónak gyanús csengése – vagyis olyan portékát gyárt, amilyen a magyar filmpalettáról fájóan hiányzik. Minden munkáján érezhető ugyanakkor az erős törekvés, hogy kilépjen a realista történet-elbeszélés keretei közül a fantázia, a tündérmese, a csodák világába. Márpedig ez a legnehezebb: egyensúlyba hozni a valóságot a képzelettel. Gárdos nem elkomorítani akarja ezeket a kortárs históriákat (a valóság talaján maradó filmjei a humoruk ellenére is komolyabbak-fájdalmasabbak), hanem ellebegtetni a földtől, a mesék időtlen világába. Ez irányú kísérletei sokáig felemás eredményt hoztak: az Uramisten, a Szamárköhögés vagy A brooklyni testvér (vagyis azok az opuszok, amelyek nem terhelődtek meg misztikus-mágikus elemekkel) sikerültebbeknek bizonyultak, mint A hecc vagy Az utolsó blues. Utóbbiakban az összeillesztés nem sikerült, a varratok fölfeslettek, a művek egyensúlya megbillent, s ezt nem tudta ellensúlyozni a rendező könnyed és gördülékeny elbeszélői stílusa. Aztán legutóbbi művében, A porcelánbabában (amit eddigi legtökéletesebb munkájának gondolok) a rétegek hibátlanul illeszkedtek, tündéri pillanatra létrejött a harmonikus egyensúly.
Az a film az ínyencek bravúros stíljátéka volt (az enyém, például).
A rákövetkező, legfrissebb Gárdos-opusz, Az igazi Mikulás nem a magyar történelmi nyomorúság rögvalóságából szárnyal az égbe: egyszerű-egyszálú mai tündérmese ez egy áruházi Mikulásként foglalkoztatott csóró csövesről és egy árva kislányról, aki nyolcadik születésnapján megszökik az árvaházból, mert az anyja a halálos ágyán azt ígérte, ezen a napon a Télapó kerékpárt ad neki. Elindul hát megkeresni a puttonyost, s az egyik plázában megleli a beöltöztetett Misut, a valaha jobb napokat látott, bohém bárzongoristát, aki egy baleset nyomán fölhagyott a zenével, és ágyrajáróként lébecol Budapesten, trógerolásból, kisebb lopásokból, szélhámoskodásból, lejmolásokból tartva fenn szerény egzisztenciáját. Ettől kezdve Liza nem száll le „az igazi Mikulásról”, s – miként az könnyen kitalálható – a link, mogorva férfi és a magányos, komoly kislány között különös, mély barátság szövődik.
Jó kis történet ez, mondhatni alaptörténet, amely egyszerre idézi Bogdanovich Papírholdját és de Sica Biciklitolvajokját (utóbbit a kétkerekűvel, amit a film elejétől a végéig hajkurász fölnőtt és kisgyerek). Ám a stílus, s mindenekelőtt a befejezés, amelyben nem csak a kislány kapja meg az áhított kerékpárt, hanem az összes vásárló – Az élet egy bicaj slágerdallamára – két keréken távozik a bevásárlóközpontból, de Sica másik remeklését, a Csoda Milánóbant juttatja az eszünkbe.
Ebben a legújabb Gárdos-filmben, szemben a komorabb-sűrűbb szövésű A porcelánbabával, nincs halál és nincs föltámadás. Pontosabban a halál ott ólálkodik a történet hátterében, de nem valóságosan, csak jelképesen: a prológusban hősünket a párizsi bisztróban, ahol zongorázik, lövés éri, amit túlél ugyan, de meghal benne a muzsikus; a film végén éled csak újra, a zenés nagyjelenetben, amikor, Misu zongorajátékának dallamára, mindenki hozzájut (hommage á de Sica) a vágyott biciklihez.
A kihívóan-harsányan hatásos tündérmesei fináléból visszaránt a valóságba a zárókóda: a férfival rabomobil robog a sivár külvárosi éjszakában, mögötte a kislány kerekezik boldogan – nem tudjuk hová. A filmnek két befejezése készült el, egy evilági és egy túlvilági, erős mindkettő, megértem a rendezőt, hogy nem bírt egyikről sem lemondani. Nem csak zárásból tellett kettőre, hanem – nálunk merőben szokatlanul – filmből is: egy hosszabb fölnőtt-verzió (az úgynevezett director’s cut) fut az egyik pesti artkinóban, a többi moziban pedig a rövidebb családi változat (a producer’s cut). Nem szokásom az alkotói akaratot-szabadságot megnyirbáló produceri kurtításoknak örülni, ám most – mindkét variáns ismeretében – a rövidebb mellett voksolok magam is. Nincs, persze, a hosszabb változatban semmi, amit ne nézhetnének meg akár kiskamaszok is (a korcenzúra vadul beindult nálunk mostanában: nemrég a Grimmet sikerült csak fölnőtteknek engedélyezni – egyedül a világon); ám a rövidebb verzió egységesebb, összefogottabb, megszabadulva néhány fölösleges mellékszáltól. A film egyenes vonalú meséjére, a két ellentétes szereplő, a gyermeteg, édességfüggő, komolytalan férfi és a komoly, felelősségteljes kislány vándorlásának históriájára különböző jellegű és színvonalú melléktörténetek fércelődnek föl. Vannak köztük gyöngék és remekek, ám igazából kevés az olyan, amelynek elhagyása hiányérzetet okozna. Az igazi Mikulás dramaturgiai alapproblémája: az epizódok széttartása. Külön-külön csaknem mindegyik élvezetes, gondosan megformált: a vizit a vezérigazgatónál, a pályaudvari verekedés, a találkozás Misu kamaszlányával, Hekus Dönci nővérének megvigasztalása. Nem ismeretlen forgatókönyvi szerkezet ez, minden vándorlásos alaptörténetre (például a Papírholdéra) így fűződnek fel a mellékszálak; a gond inkább abból fakad, hogy némelyikük kifejezetten meseszerű, mások realisták – ezért érezzük őket széttartóaknak.
Vegyük mindjárt a két legragyogóbbat. Hősünk a kislánnyal ellátogat bátyja és felesége antikváriumába – lejmolni, természetesen. Sógornője (Csákányi Eszter) megtiltja férjének (Gazsó György), hogy pénzt adjon a lump rokonnak, aki láthatóan évek óta pumpolja őket. Csákányi halkan, vészterhesen suttog, int a szemével, majd a második látogatáskor, amikor a férje fellázad, és odaadja testvérének a napi bevételt, nagyközeliben velőtrázót sikolt. Egy élet tragédiáját játssza, el, zseniálisan, ez a két kitűnő színész. Nem sokkal később, egy gyorsétkezdében, ahol hősünk a szokásos krémeseit falja, megjelenik Isten. Ez komoly bátorságra vall, elvégre a Teremtőt se Bresson, se Bergman nem merte megmutatni – ám Gárdosnál tökéletesen helyénvalónak érezzük, elvégre a mesék birodalmában járunk, ahol minden megtörténhet. Istent Balognak hívják, viseltes barna öltönyt hord, kopott inggel és nyakkendővel, cipője kitaposott, kezében cukorspárgával átkötött régimódi bőröndöt cipel. Furcsa kis ember, olyan, akár egy kobold, nagy, mélyen ülő szemei vannak, folyton mosolyog, a haja hátul kissé szétáll, elöl erősen ritkul. Lélegzetelállítóan erős pillanat ez is – erősebb, mint az elbocsátó zenés finálé. Kisrealista minidráma az első, szürreális félálom-jelenet a második, mindkettő valóság és képzelet határvonalán egyensúlyoz, ám a stílusuk merőben eltérő. Elnéznénk, még sokáig, mind a kettőt, de máris bandukolnunk kell tovább a két főhőssel, újabb helyzetek-kalandok felé. A film dallama nem azonos amplitúdón zeng, néha magasan, néhol lentebb, mintha sorra nyíló ajtókon át kukkantanánk be különböző szobákba, amelyekből érdekes és kevésbé érdekes élettöredékek villannak a szemünkbe. A madzag – mint Örkény egypercesében – fontosabbá lesz a ráfűzött szemeknél, s ez nem mindig szerencsés. Nem csak az egyes epizódok kerülnek ellentétbe egymással, hanem a dramaturgia és a rendezés is: minél pompásabban kidolgozott egy-egy minitörténet, annál jobban sajnáljuk, hogy sietve el kell hagynunk, s rohanni tovább, követve hőseinket újabb szobák, újabb figurák felé. Néhányat, persze, könnyű szívvel hagyunk ott: ilyen Misu film eleji utcai táncos-zenés revüje, vagy a tánca Gryllus Dorkával.
Ifj. Seregi László ragyogóra fényesített képei nem egyszerűen szépek, hanem álomszépek, legyen szó akár csillogó plázabelsőkről, finom, elegáns cukrászdákról, akár nyomasztóan sötét, lepusztult külvárosi utcákról, nyomortanyákról, kocsmákról, lóversenyről. Seregit rég láttuk játékfilmet fotografálni; Az igazi Mikulással ismét bizonyítja, hogy nemzedéke egyik legtehetségesebb operatőre. Liza szerepében Szilasi Blanka telitalálat; parádés színészgárdában állja meg a helyét. Gárdos minden filmje bővelkedik emlékezetes színészi alakításokban (igaz ez A Porcelánbaba natúr szereplőire is); most sincs ez másképp – ám Az igazi Mikulás Cserhalmi György jutalomjátéka. Cserhalmi alighanem az utolsó nagy formátumú színészegyéniség; jelenlétének súlya van, alakjához, arcához emlékek, sorsok kötődnek, figurája része korunk mozi-mitológiájának. Óriási élvezettel lubickol a lecsúszott ex-zongorista hálás szerepében; néhol túlságosan is önfeledten, harsány, mórikáló gesztusokkal.
Gárdos Péter első játékfilmje, az Uramisten óta folyvást csodákat kerget: hol megtalálja őket, hol elveszíti a nyomukat. Most jellegzetes „családi filmet” készített, emberemlékezet óta nem láttunk idehaza hasonlót. Igazi Mikulás-mese ez, van benne minden, úgymint Télapó, Isten, puttony, kis gyerek és nagy felnőtt, sűrű hóesés, fülbemászó slágerdallamok, bicikli mindenkinek, csodák, álmok és ébredések; könnyen olvad a szájban, akár az ezüstpapírba csomagolt karácsonyi szaloncukor, amit Misu zabál föl a gyerekek elől.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/01 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8486 |
