Palotai János
A mozgókép és a videóinstalláció ma már a festészettel, szobrászattal egyenrangú szekció a képzőművészeti biennálén.
Az ember belép a Santa Stába és hanyatt veti magát a látvány miatt. A barokk templom mennyezetén táncoló angyalok megelevenednek: leereszkednek, majd felemelkednek, így közelről látható, hogy van nemük, ami életkorukat tekintve a templom meggyalázása lehetne. A hely azonban 15 éve szolgálja a Biennálét, mint ilyenkor annyi más templom. A szóban forgó videófilm, a Homo sapiens sapiens készítője, a svájci Pipilotti Rist pedig a ’90-es évek óta rendszeres kiállítója e rendezvénynek, 1997-ben az Ever is over all című opuszáért a „Premio 2000” díjat kapta. (Abban luxusautók ablakait törte be.) Más, jelentős kiállításokon is részt vesz, Sao Paolótól Sidney-ig. Feministának tartják, a munkáiban a női szerepvállalásokról folytat diskurzust eredeti módon: a testiséget, erotikát többértelműen használja: hol humorral, hol iróniával szövi át az utópisztikus naivitást. Ez a műve „szabad” rálátást ad a női testre, a természetre, paradicsomi állapotot mutat – a bűnbeesés előtt.(Ádám hiánya utalhat a szerző feminizmusára) Mintha kaput nyitna a mennyország felé, a láthatatlan hullámokban érkező zene segít a gravitációt átlépni a nézőnek, aki mindezt puha párnákon hanyatt fekve szemlélheti. Az élményt fokozzák a templom „díszletei,” az összhatás azt sugallja, hogy a barokk magában hordozta a multimedialitást, aminek a folytatását tapasztaljuk ma. Míg Rist videófilmje megfelelő helyre került, nem mondható el ez minden esetben. Úgy tűnt, mintha felcserélték volna a Lidót a Giardinivel, a Biennálét a (filmes) Mostrával. Már a tavaly előtti Biennálét is elárasztották a mozgóképek, az akkori kurátor, Francesco Bonami a rendezvényt Álmok és konfliktusok: A néző diktatúrája címmel egy-sokszínű, összegző kiállítássá akarta tenni. Ez a trend folytatódott most, már nemcsak a videóval és nemcsak az Arsenaléban, a kevésbé reprezentatív helyen. A kurátorok, Maria de Corral és Rosa Martinez alapelve, hogy itt nincs trend, nem egy koncepciót, nem egy vizualitást kell bemutatni, a kiállítás ne kategóriákról, hanem az intenzitásról szóljon, nyitott teret adni a művészeteknek. Így kerültek a centrumba, a központi épületbe Francis Bacon, Gabriel Orozco, Antoni Tápies, Philip Guston festményei mellé a filmek, videók Itt vetítették az angol William Kentridge Mélies hommage-át. Stan Douglas szabad remake-jét, Tomás Guttierez Alea filmje (Havannában egyedül) után 30 évvel készítette. Főszereplője az eredeti Desnoes regény hőse, Sergio, a mai kubai krízis és exodus idején.
A Biennálé egyik „szenzációját” az egykori botrányfilm, a Caligula újraforgatása jelentette, Mila Jovovichcsal, Courtney Love-val. Hogy ez feminista változat-e, azt a bemutatott 5 perces előzetesből nem látni, csak azt, hogy a szereplők Donatella Versace díszleteiben, jelmezeiben/ jelmeztelenül tűnnek fel barokkos, zsúfolt képeken. A rendező Francesco Vezzoli fiatal multi-médiaművész, többször szerepelt a Biennálén, most egy installációt is készített, amire Pasolini Saloja inspirálta (A halál trilógiája) A finn Eija-Lisa Ahtila egy kutya életének megmentése révén szól az emberi kapcsolatokról - kissé lassú ritmusban (Hour of Prayer). Ennél is hosszabb Mark Wallinger performansz-dokumentálása: egy „medve” éjszakája a berlini Neue Nationalgalerie-ben, ami reflexió arra, hogyan némul el a művész a kulturális termelés korában (Sleeper). A dél-afrikai Candice Breitz 12 hollywoodi „ikon” tablóját vágta össze. A 6 nő és 6 férfi sztár mintha próbafelvételen mondaná fel anya/apaszerepszövegeit, ami időnként mesterkélt, mint Julia Roberts, vagy nevetséges, mint a retardáltakat alakító Steve Martin szájából.(Shirley McLaine-nek, Merill Streepnek, Susan Sarandonnak jobban hiszünk, mint a templomi ikonosztázok alakjainak, nem is szólva Al Pacinóról.)
A hollandok a saját pavilonjukban mutatták be Jeroen Rijke és Willem Rooij színes filmjét. Tőlük láthattuk tavaly a Ludwig Múzeumban a holland videósok, filmesek Surfacing című kiállításán egy perzsaszőnyegről készült munkát (Kiindulási pont), ami mutatta képeik nyitott, több értékü, konstrukcióját, magukba sűrítik az iszlám, illetve a távol-keleti kultúra elemeit. Ez az itt látott filmjükre is jellemző, a címadó Mandarin-kacsák egy japán metszeten láthatók. Az alaphelyzet színpadi, s fassbinderi hatást mutat: tíz ember találkozik egy tágas lakásban, s beszélgetésük során karakterük, viszonyuk teljes komplexitásban, ironikus voltukban jelenik meg. A jellemek megformálása része a vizuális megjelenésnek. Kirajzolódnak a személyes és a társadalmi törésvonalak, az emberi viszonylatokat, érzelmeket az expresszív félelem, vadság, hisztéria, pánik színezi át, miként a képeket is. Ezt szolgálják a díszletek: a színpadi és a lakógarnitúra kollázsát képezik, a térbeli arányok a Rietveld pavilonra utalnak, a Stijl- ill. Wright-bútorok, tárgyak konkrét formában is megjelennek, a szófa pedig másolata az 1970-es Biennálé holland pavilonjában szereplőnek. A lengyelek szintén egy agresszivitásról szóló filmmel képviseltették magukat: Artur Zmijewski Repetícióját vetítették A cím az 1971-es Zimbardo-kísérlet rekonstrukciójára utal. A kísérlet során az önként jelentkezőket két csoportba osztották, egyesekből rabok, másokból fegyőrök lettek. A kísérletet hat nap után félbeszakították: mindkét csoport a szadizmus és a degradáció jeleit mutatta. Zmijewski, aki korábban is fogékony volt az erőszak, a szegregáció kérdésköre iránt (Éneklecke, Szemtől szemben), 34 évvel a hírhedt kísérlet után precízen újrateremtette a börtönt Varsóban, a cellákat tükörszobává alakította, a nappali eseményeket öt operatőr vette fel, az éjszakait pedig ipari kamerák rögzítették (A rabokat és az őröket pszichológiai teszt alapján választották ki, a rendezőt szakértők, pszichológusok, szociológusok segítették forgatás közben, hogy veszély esetén megállítsák a kísérletet.) A vizsgálat eredménye riasztó szociálpszichológiai dokumentum arról, hogy a múlt drámai eseményei mennyire deformálják a visszaemlékezést.
Két éve a központi kiállítás mellett az izraeli nemzeti pavilon volt az egyik leglátogatottabb, Michal Rovner világos, összetett videóinstallációinak köszönhetően (A rend ellen? A rendetlenség ellen?). Amelynek a néző maga is részévé, képhordozóvá vált. Idén is sokan keresték fel e pavilont, Guy Ben-Ner botokból összerakott installációja, amely hol héber betűket, hol lakótér-elemeket képzett, minőségi munka volt, de elmaradt Rovnerétől.
Az Arsenale-ban, ahogy a tárlat címe mondja, „egy lépéssel előbbre” tartanak. Az egykori, lepusztult hajójavító alkalmas a becketti kétely kifejezésére, hogy a művészetnek képes-e egyáltalán a dolgokon javítani. Nem véletlen a kurátor helyszín- és gondolatválasztása. Ahogy az sem véletlen, hogy idekerült a Beckett ihlette fényinstalláció arról, hogy az élet rövid zokogás egy üres, szemetes színpadon: Nikos Navridis az üres teret, s a nézőt hullámzó fény-tapétával borítja be.
Beckett szerint a művészet elfáradt, beleunt a kizsákmányolásba – a Biennálé szerint is, ami az eddigi anyag ki-használását/ zsigerelését jelzi. Velencei csillár tamponokból (Joana Vasconcelos), festmények helyett fotók, szobrok helyett installációk, anyagtalan fény-objektek, eltűnőben a figurális-képek. (Az egész Biennálén alig volt szobor: Thomas Schütte fekvő női torzói, Juan Munoz nevető „nézői”.) Egykor a Végjáték szereplői kukában, itt az orosz Kék orr csoport (Vjacseszláv Mizin, Alekszej Saburov) installációjának figurái cipősdobozok bedobozolva mechanikusan, rutinosan végzik életfunkcióikat. Mindezt humoros cinizmussal, felülnézetből gyorsított videófelvételen mutatták, végtelenítve. A másik végtelenített mű a kubai Diego Hernández filmje csak „stáblistából,” az ex-szocialista országok politikusainak névsorából áll, köztük magyarok is: Nagy Imrétől Kádárig.
A kiállítás végén már a jövő mozija, Platón barlangja: a japán Mariko Mori Wave UFO-ja, egy szem formájú acélbálna. Aki beleült, a fejére szerelt érzékelőkkel a saját agyhullámai által generált vizuális effektek képét láthatta. Pár év múlva „átúszik” a Lidóra, ez lehet majd a Mostra mozija.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/01 48-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8483 |
