Hideg János
Nick Park a ’80-as évek végétől útjukra indított Wallace és Gromit gyurmafilmjei legalább két szempontból jelentettek filmtörténeti újítást: egyrészt technikailag, a nehézkes anyag magas szintű animálása, másrészt dramaturgiailag, az animációs gyerekfilm és a zsánerfilm-paródia eredeti ötvözése révén. (E receptet az utóbbi idők gyerekrajzfilmjei is egyre szívesebben alkalmazzák, igaz, kevésbé találékonyan, hogy csak a Vadgalambot és a Cápamesét említsük.) Park emellett sikeresen gyúrt össze két további hagyományt: az angol falusi bábfilm (Postman Pat, Fireman Sam) komótos, sután kedves világát az angol felnőtt vígjáték abszurd-groteszk elemeivel. Az eredmény egy 4-5 éves kortól a felnőttkorig élvezhető új családi műfaj lett, amely Parknak számtalan díjat hozott, és kultusz-animátorrá avatta őt. (Mellesleg jelentősen felfuttatta a yorkshire-i Wensleydale sajt eladási mutatóit!)
A legújabb, immár játékfilm-méretű epizódban – miután a 2000-ben készült Csibefutam bizonyította, hogy a claymation-technika ebben a terjedelemben is piacképes — Park régi hőseit állítja csatasorba. A flúgos, sajtimádó feltaláló és józan ebe ezúttal humánus rágcsálóirtásra adja fejét, ám egy frankensteini léptékű baki révén Wallace hatalmas, salátára éhes „vérnyulat” szabadít az emberiségre. A klasszikus vérfarkas-horrorfilmek elemeit karikírozó mozi természetesen egyetlen pillanatra sem félelmetes vagy felkavaró – e tekintetben egyes Disney-filmek is több kívánnivalót hagynak maguk után –, a nagyjátékfilmi dramaturgiában otthonosan bénázó gyurmafigurák viszont tökéletesen alkalmasak a filmes utalásokra vevő felnőtt néző szórakoztatására, sőt akár többszöri megtekintésre is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/12 59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8461 |
