Békés Pál
A Hyppolit és a Meseautó után itt az újabb vígjáték-remake, Latabár hajdani sikerét Gyöngyössy Bence aktualizálta.
A vállalkozás most is merész, hiszen eleven, ütős komédiát vászonra vinni, jóminőségű tömegmozit csinálni összehasonlíthatatlanul nehezebb, mint a lélek mélyének működését filmre venni, a nézők többségéről eleve lemondva. A merész vállalkozásokat azonban nem mindig koronázza siker.
Mivel az alkotók harmadszor huzakodnak neki annak, hogy a háború előtti filmvígjáték-aranykor egy-egy nevesebb darabjából mai mozit készítsenek, én sem restellem, hogy egy régebbi írásomból idézzek új szövegkörnyezetben – ez is egyfajta remake. „Semmi vész. A régi Hyppolit örök, az új pedig nem ártalmas. Szurkoljunk tovább a magyar közönségfilmnek. Előbb-utóbb bejön. Addig is: „Pá, kis aranyom pá...” – írtam kereken hat évvel ezelőtt, 1999 őszén az akkori első remake-nekifutás után, azóta túl vagyunk a 2000-es Meseautón, és a mostani kísérlettel, az Egy szoknya egy nadrággal kitelt a három, a magyar igazság, és biztosan lesz majd ráadás is. Én pedig változatlanul reménykedem: „Előbb-utóbb bejön.” Most nem jött be.
A film körül kavargó hírek szerint Kern András megjósolta, hogy a filmet a kritika levágja majd, a közönség pedig tódul a mozikba. Bár a jóslat nem túl merész, mégis rögzítsük: alapos terepismeretre, ép értékítéletre vall. És bejött.
Távol álljon tőlem, hogy kéjesen lecsapjam az összes kínálkozó labdát, hiszen változatlanul – nehezedő szívvel – drukkernek vélem magam. Inkább sajnálkozom.
Mindenekelőtt azon, hogy a komédia nem elég mulatságos. Holott mégiscsak ez volna a dolga. A remake alapkérdése az, hogy mennyire követi a választott eredeti nyersanyagot, és mennyire igazítja a szüzsét a mai viszonyokhoz. Végső soron az alkotók akár azt is megtehették volna, hogy a történetet ott hagyják az eredeti, háború előtti közegben, és „szoros követésben” lekottázzák Barabás Pál forgatókönyvíró és Hamza D. Ákos rendező ’43-as szellemes kabaréblődlijét, korunk sztárjait állítván a régiek helyébe. Ebben az esetben elkerülhették volna, hogy a néző unos-untalan a mai valóságos viszonyok bármilyen elnagyolt de mégiscsak elfogadható mását keresse a vásznon és minduntalan kötekedjen. Például: hihető, hogy mai viszonyok között egy Othellót játszó színpadi sztár pusztán a „ripacs” szó hallatán olyan bosszúhadjáratba kezdjen, mint Sóvári (Rudolf) Péter a filmben? Hihető, hogy egy olyan modellküllemű időjósnő, mint Pintér Ibolya (Oroszlán Szonja) valódi féltékenységet mutasson egy olyan médiarágcsáló, mint Borsai Lajos (Bajor Imre) iránt?. Az alkotógárda úgy döntött, hogy a történetet átemeli a mába és ez természetesen szíve joga. Csak hát a terep, a színház, a film, a televízió belvilága mára szinte reménytelenül elcsépelt téma, és a kívülállónak az az érzése, mindez egyedül a színház, a film, és a televízió belvilágában tapicskolókat érdekelheti. Bár felmerül, hogy őket sem érdekli különösebben, egyszerűen nem ismernek mást a világból és a képernyőn kívüli élet az ő számukra marsbéli krónika. Akárhogyan is: ember legyen a talpán, aki e kisszerű belvilágról újszerűt, szórakoztatót tud mondani.
Mindez persze másodlagos lenne, hiszen csupán háttérként szolgál, ha olyanféle fergeteges komédiázást látnánk a vásznon, mint egykor Latabárét. Az Egy szoknya, egy nadrág mai változatában azonban több az erőlködés, mint az igazi derű. Hiába elsőrangú színész Rudolf Péter, aki sokszor, sok hangfekvésben mutatta meg, mennyire természetes közege a komédia, akinek humora az Üvegtigrisből kultuszfilmet csinált, nincs otthon ebben a blődnek is művi világban. A kettős szerepet persze könnyedén bírja szuflával, de a mexikói szappanopera-királynő inkább fojtogató fekete özvegy, mint kirobbanó röhögést támasztó fekete ciklon.
Amikor megnéztem a filmet, a plázamozi közönsége – telt ház volt, meg kell adni – egyedül a Mucsi-Scherer páros más filmekből importált bohóckettősét honorálta, a többi néma csend. (Vagy hangtalan belső derű? Ki tudja?).
Fogalmam sincs hol a hiba. Nem tudom, hogy ennyi tehetséges ember, akik külön-külön emlékezetes komédiák szereplői, együtt miért tűnnek most hatástalannak. Talán a rendező elv hiányzik. Bár elv mintha lenne.
Mindez persze nem változtat azon, hogy a reklám, az erős hívószóként működő cím, a jól sikerült sláger megteszi majd a magáét és az Egy szoknya, egy nadrág, a harmadik remake-nekifutás nyilván kiemelkedő nézőszámot produkál, akárcsak elődei. De a nézőszám sem változtat azon, hogy a habkönnyű valójában pokoli nehéz, és egy mégoly érdemes alkotógárda sem tudja mindig fölemelni a súlyt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/12 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8456 |
