Hirsch Tibor
A távkapcsoló és a száz csatorna korában már nem a műsor számít, hanem a műsorfolyam.
Zap-zap. Zap, mint „zappolás”: nem tévesztendő össze a szörföléssel. A zappoló, tehát kattintós állatfajta a korszerűen tévéző ember.
Hogy mi a zappolásban, tehát kattintásban a korszerű? Hosszú sora van annak.
Korszerűség, először: az infravörös eszköz méltó kapacitás kihasználása – mint technikához fölnőni képes eszközhasználat. Korszerűség, másodszor: a zappoló ember már médiaszerűen fogyasztja a televíziót, nem a műsor kedvéért ül oda a képernyő elé, hanem a tévézés gyönyöréért.
Zap, mint zappolás, média, mint közeg. A zappoló közegként használja azt, ami a dobozból kijön. Mit lehet kezdeni egy közeggel, ami körbeölel, ahol a felszíni hullámok is legfeljebb csak kellemesen paskolják a médiázó (tehát nem egészen televíziózó) ember tarkója-táját? A zappoló a McLuhan-i tanítás szerint használja a televíziót, számára „a közeg az üzenet” – átadja magát a műsorfolyamnak és nem keresi többé, mi is úszik abban. Esetleg még elmenne tőle a gusztusa. A korszerű kattintgató érzi, és jól érzi: vagy-vagy. Vagy műsor-centrikusan műélvez, és akkor úgy csinálja jól, ha gonddal készíti a lelkét a Barátok köztre, vagy a közeg üzenetére figyel. A kereskedelmi médiának például örökderűre kalibrált ritmusa van, amin magas esztétikai szempontból csak rombol egy művészfilm, sőt, már egy sztárokkal agyonpakolt hollywoodi melodráma is határeset. Arról van szó, hogy kétfelé egyszerre nem lehetünk alázatos befogadók. Vagy adekvátan médiázunk, vagy a televízió minden átkát, zavaró trükkjét elviselve vállaljuk a kompromisszumos műélvezést, kisképernyőn, reklámokkal szaggatva, levágott címlistával, csücsökbe komponált logókkal és életkori besorolás-számokkal, az alkotást itt-ott benövő előzetesekkel, esetleg diszkrét felirattal, mely már a következő mű-egészet hirdeti. Szóval vagy-vagy. Vagy a művet áruljuk el (azt már kicsit amúgy is elárultuk, ha televízióból akarjuk kipiszkálni), vagy a médiát.
*
Az a réges-régi televízió milyen szépen és szánalmasan aládolgozott a műsoroknak! Óra, monoszkóp, szünetjel. „Kedves nézőink, és most következzék A Tenkes kapitánya (a szilveszteri kabaré, a Ki mit tud, a Táncdalfesztivál).” Ki gondolta volna, hogy a mosolygós bemondó ilyenkor éppen a maga védtelen médiáját erőszakolja meg, miközben szolgaian megtiszteli a Művet. Mi idősebbek bizony még film előtti gongra, stilizált függöny-képecskére is emlékezhetünk.
Bezzeg az újmódi televízió! Nem elválaszt, hanem összemos. Nem esik hasra a műtől, de tiszteli önmagát. Tiszteli a Közeget, ami ezek szerint Üzenet, tehát kívánatosnak tartja, hogy végtelenül hömpölyögjön, hogy egy-egy műsor uszadéka ne tolakodjon előtérbe. Ez leginkább úgy érhető el, ha egyik műsor olyan, mint a másik. Továbbá úgy, ha nem tudjuk egyik-e, másik-e, mert nem érzékeljük a határt. Nem csak azért nem kell óra és bemondónő, mert milliókat érő reklámidő úszna velük el a semmibe, hanem azért sem, mert ami szétválaszt, az minden, csak nem médiabarát. Ami kell helyette, azok éppen a ragasztás-szecskázás korszerű trükkjei. Például az olyan filmelőzetes, ami pörög annyira, hogy nem lehet felismerni rögtön, hogy zanza-e vagy maga a kibomló tartalom. Hasonlítania illik ahhoz, amibe ékelődik, ha nem is témában, hát színben, ritmusban. Fiatal arcok, szép testek, ügyes és harcias ketyerék, vér és luxus ütemes áramlását ugyanis magasabb közegesztétikai szempontból nem akaszthatja meg nagyon más reklám, nagyon más beékelt összefoglaló, egy nagyon más hírmagazin előre bejelentkező stúdiója. Vagyis ezeknek mind kötelességük igazodni az önmagát üzenő média szépség-parancsához. Igenis, szépség! „Nézd komédiának, s legott…” Shakespeare itt nem a médiára gondolt, de mi csak módosítsuk bölcs tanácsát a magunk hasznára: „Nézd faliszőnyegnek, és televíziód legott tetszeni fog.”
Ezek után belátható, hogy ilyen feltételek mellett helyes, és a média lényegét értő befogadói magatartás a zappolás. Kattintgatással keverjük egyenletessé tovább, azt, ami még darabos, ami még mindig közeg-ellenes. Aki negyven csatornán játszik virtuóz ujj-technikával, az harmadik dimenziót gyúr a maga televíziójának. Kettő mindig is volt neki: kép és idő. Ez idáig csak sík folyófelszín, közeg-jelzés, de nem maga a közeg. Mélységet, rétegeket hozzá a távkapcsoló teremt. Onnantól nevezhető médiának, amit kapunk, és onnantól kezdve történik meg, hogy már nem műsort nézünk többé, hanem médiázunk.
Jól van, ez kicsit túlzás. Túlzás, mert akkor minek az a nagy felhajtás egy-egy újabb klón-produkció körül, miért emel magasba vagy juttat süllyesztőbe a nézettségi adat mindenféle műsorokat? Igen, ma még több a konzervatív tévéző, mint az avantgardista médiázó. És ez nem csupán korosztály-függő, bár persze könnyebb elképzelni a műsor-centrikus nyugdíjast kezében a plajbásszal, ahogy bekarikázza, felkiáltójelezi a programújság megfelelő rubrikáit. De hát a tizenéves sem csak szabadon ússza a vizeket, hanem óráját nézi és szalad haza a Balázs- és a Mónika-show-ra. Vagyis a régi és az új pártolói nem nemzedékek alapján különülnek el, és talán még csak nem is műveltség szerint. Mert persze értelmiségi döntés lehet csak azért is értéket halászni a zavarosban, de értelmiségi finnyásság az is, hogy a Közeg kínálta produkciók – film, színház, muzsika – már egyszerűen nem lehet az igazi, reklámokkal széttrancsírozott, logóval dekorált, másodlagos frissességű zsákmány. Nem kell visszadobni, ki sem kell fogni. Végül lehet értelmiségi attitűd a kattintgatás. Zap-zap: „Lássuk Uramisten, mire megyünk ketten!” A televízió közegszerűvé szecskázta, a szorgos kezű médiázó-néző pedig továbbdarálja. Dolgoztatja a szemét – csapokat és pálcikákat – egy-két apróságot esetleg mégiscsak fölenged a tudatküszöb fölé, azon révedezik-okosodik, azután aludni tér. Ki tudja, a jövő televíziója talán hozzá alkalmazkodik. Vagyis nem percre-órára mérhető hosszúságú mű-egészeket kínál majd, hanem bizonyos műfajszerű jellemzők sűrűsödési idősávjait. Akkor a kattintgató néző nem veszít semmit, műsorújság nélkül múlathatja az időt, és szép fokozatos átmenetet tapasztal majd a késő délutáni szappanopera-miliőtől a hírműsor-műfajiságon át a vetélkedők és házigazda-show-k sötétedő rétegien át egészen a késő esti szexig, horrorig, a Nagy Közös Műsorzárásig.
Ettől még volna tartalom, megvolna a kereskedelmi csatornák üzleti érdekeltsége, hogy televíziós képet gyártsanak, a sztárok sem hiányoznának, a médiaszemélyiségek, akiknek már egyébként is régen nem egy bizonyos műsor a reszortjuk, hanem erődemonstrációjuk, rendszeres felbukkanásuk a csatorna színeiben, hol itt, hol ott, a McLuhan-i közegüzenet érdekében. E tekintetben a jövőbéli kattintgató ugyanúgy képben volna, tudná, ha Jakupcseket látja, akkor TV2, ha Frei Tamást, akkor RTL Klub. Nézettségi adatok is volnának: hogy valaki az RTL Klubos, vagy TV2-ős szőnyegmintánál időz-e többet, ez pontosan mérhető-számítható, a reklámperc értéke pedig ugyanúgy köthető hozzá, legfeljebb reklámmásodperccé zsugorodik, és az egy csatornán töltött rövid időhöz igazodva, kialakul a televíziós mikro-szpot műfaja. Egyáltalán: a jövő médiázó nézőjéhez igazodva valószínűleg minden zsugorodik. Új műfaj lesz a miniakció – egyetlen nagy véres kulcsjelenettel; a miniszappan – egyetlen nagy, sírós hazatalálással, árvagyerek és eltűnt szülők közti találkozással; a mininyilatkozat – ahogy a politikus, rögtön az interjú egyetlen vicces példázatát mondja, a tanácsadók által tökéletesre csiszolt csattanót. Jöhet még „gyorskérdés-gyorsnyerés” -típusú villámvetélkedő, a Pletyka-zanza, vagy a nagyon-Aktív, amikor a sztár csupán egyetlen bővített mondatnyi friss infót szellőztet meg magánéletéről, és már tűnik is a semmibe.
*
Tudjuk, mindez még nincs. De pontosan lehet látni, milyennek kell majd egyszer lennie, hiszen a médiázó sokaság már ma is egyszerre érzi, mikor van az, ha kattintani kell, és persze azt is, mi készteti csöppet sem türelmes várakozásra.
Mert nem kattint a médiázó, ha a Nagy Ő-nek éppen szemrehányást tesz valamelyik leánypajtása, a nő szeme villan, és kínossá válik a csönd. Ilyenkor megvárjuk a folytatást.
Nem kattint a médiázó, ha lassú kameramozgást lát, ha mocskos padló látványán siklik az objektív, törmelék, hulladék, törött üvegek, és lehet tudni, hogy a végén jön a Szörnyűség. Ilyenkor rendes médiázó kivárja a pásztázás végét: szeret a hulla szemébe nézni.
Nem kattint a médiázó, ha az SMS-csíkon a szöveg éppen letegezi a fölötte nyilatkozót. A választ ilyenkor megvárja.
Nem kattint akkor sem, ha nem olvasta az SMS-t, nem hallotta a betelefonálót, de a műsorvezető éppen azt mondja „azt hiszem, erre muszáj reagálnunk”
Nem kattint a médiázó, ha a Budapest TV-re téved, és ott amatőr zenés-táncos varieté volna látható. Általában: a médiázó nagyon kevés amatőrségre kattint. Csak azért is lecövekel iraki fogolykínzás titokban készült videó-képeinél és Megasztár elődöntőjénél.
Sosem kattint a médiázó, ha meglepett biztonsági őr éppen kamera elé teszi a kezét. Mindig megvárja azokat a mondatokat, hogy: „nem nyilatkozom”, „nincs itt semmi látnivaló”, „tessék kikapcsolni”.
A médiázó akkor sem kattint el a Katalin bírónő ítélet-hirdetéséről, ha az ügyből magának semmit sem látott. Nagy barátja ítéletnek és bűnhődésnek, megcsúfoltatásnak. Colombo hadnagy nyomozásaiban sem zavarja, ha az utolsó pillanatban érkezik. A gyilkos egyszeri (végső) fennhéjázása, és egyszeri (végső) megszégyenülése elég neki. Ha jókor keveredik ide, és nem kattint, az igazság pillanatából átérezheti a megelőzőket. Szerencséje van: hatvan percnyi időmegtakarítás.
Nem kattint a médiázó ha a Heti Hetesre tévedve éppen beletrafált a csendbe. Angyal szálldos fölöttük. Pont fölöttük. Ki ne volna kíváncsi, azok ott mivel hessentik el?
Nem kattint a médiázó, ha a kép egyszer csak eltűnik, vagy digitálisan kockás lesz, megáll, másodpercekig semmi, és nem tudni, mi jön ki belőle, ORTT-féle elsötétítés, szívroham, terrortámadás. A médiázó ráér kattintani csalódottan a szimpla kis adáshiba végén, amikor kiderül, megint nem történt semmi, csak a Közeg hömpölyög megállíthatatlan.
*
A régi vágású néző néz, és néha kattint, új idők médiázója kattint, és néha nézelődve megáll. Hogy mikor? A fentiek alapján a médiázó akkor nem kattint, ha valami másban reménykedik, és nem a médiában.
Vagyis kiderül: ő sem a Közeg áramlását akarja lelke legmélyén, hanem az anyag torlódását. Botrányt, üzemzavart, ügyetlenséget, mondatába belesülő beszélőfejet, nagy- és kisemberek megszégyenülését, hiányt, vizuális rendetlenséget, több esélyes folytatást, egészet hordozó töredéket, vagy abból, ami amúgy is kerek, a legeslegkerekebb túlcsorduló finálékat.
Vagyis kiderül: a médiázó úgy akar lubickolni, hogy tempózás közben mégiscsak nekiütközzön egy-egy váratlan uszadéknak. Ha nem rendkívülinek, hát renden kívüli képnek. Lehet, hogy csak ennyi lesz a jövő mikroszkopikus műsora. Valami szilárd akadály abban az örökösen folyékonyban, amiről elhisszük, hogy mindig önmagát üzeni, csak már ásítunk az üzenetétől.
A kör bezárul: a jövő gyermeke, a médiázó titokban művekre vágyik. Közöttük talán gongra, függönyre, monoszkópra. Ki is esne kezéből a távkapcsoló.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/12 48-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8452 |
