Kovács István
A szocializmus idején játékfilm ritkán kerülhetett politika-formáló szerepbe, Andrzej Wajda ikerfilmjei azonban megrengették a képmutató pártállami világot.
„Nem kell ahhoz „történelmi filmeket” készíteni, hogy közük legyen a történelemhez. Elég olyan filmeket csinálni, amelyek a közönséget érdeklik, s amelyek arról szólnak, ami a nézőket nyugtalanítja, ami nekik fáj, amit homályosnak, kibeszéletlennek éreznek…” – mondta többek között 1981. október 19-én Andrzej Wajda abban a beszédében, amelyben a washingtoni Amerikai Egyetemtől kapott díszdoktori címet megköszönte. Ebben arra is utal, hogy a Hamvakon (A légió) kívül ő tulajdonképpen nem csinált történelmi filmet. Azok ugyanis, amelyeket a valóságban datálható események után tíz-tizenkét évvel készített – A mi nemzedékünk, Csatorna, Hamu és gyémánt – , nem mondhatók történelminek, mivel olyan hétköznapi emberekről szólnak, akikben a nézők akár a hozzájuk közel állókra ismerhetnének, a bemutatott eseményeknek pedig szereplői lehetnének.
*
A márványemberben az egymáson áttetsző történelmi dokumentumfilm és az oknyomozó riportfilm szövődött – eseményei, fényei, árnyékai révén is – játékfilmmé. Mint ilyen, különleges helyet foglal el Andrzej Wajda alkotásai között és a lengyel filmtörténetben. Azon persze nincs mit csodálkozni, hogy amikor Aleksander ¦cibor-Rylski 1962-ben megírta és publikálta a forgatókönyv eredeti változatát, nem engedélyezték a történet megfilmesítését. Janusz Zaorski A királyok anyjának rendezője vall arról, hogy a sztálinizmus radikális felszámolásának reményét jelentő „október” fogalma hosszú időn át egy volt az 1956. október 21-én Moszkva akarata ellenére a Lengyel Egyesült Munkáspárt első titkárává választott Władysław Gomułkával. Gomułka – a régi pártvezetés többségét és a belbiztonsági erőket maga mögött tudva – valóban bátran szembe szállt az október 19-én váratlanul Varsóba érkező Hruscsovékkal, de közben a Szovjetunió iránti rendíthetetlen hűségéről biztosította szovjet elvtársait. Nem okozott nekik csalódást. Hatalomra kerülése után három nappal ő tiltotta meg, hogy az október 24-i hatalmas fővárosi tömeggyűlésen Varsó főpolgármestere a sztálinizmust lényegét leleplező beszédét megtartsa.
Az ország közvéleménye nem tudta, hogy mi zajlik a színfalak mögött. Elégedetten vette tudomásul, hogy a lengyel honvédelmi miniszteri posztot betöltő, s ezáltal a moszkvai alávetettséget jelképező Konsztantyin Rokoszovszkij marsall, a szovjet katonai tanácsadókkal együtt hamarosan távozott Lengyelországból. Gomułka népszerűsége még hónapokon át napról napra növekedett, az 1950-es 1960-as évek fordulójától azonban mind inkább ugyanolyan párt-aparatcsiknak látta a társadalom, mint akinek 1956 őszén a helyére került. Az, hogy a kommunista hatalom lényege a korábbihoz képest alig változott, 1970 decemberében véresen kiderült. A Politikai Iroda december 15-i ülésén engedélyezte, hogy a két nappal azelőtt váratlanul elrendelt áremelések ellen demonstráló tengerparti munkások ellen a katonaság éles lőszert használhasson. Ennek következményeként az elkövetkező napokban Szczecinben, Gdańskban és Gdyniában 1200 embert lőttek agyon, illetve sebesítettek meg, s mintegy 3000 személyt tartóztattak le. A felelősséget ezért Gomułka viselte: távoznia kellett a hatalomból.
Az új első titkár, a pragmatikus sziléziai pártfőnök, Edward Gierek a politikailag, tömeglélektanilag bonyolult helyzetet a társadalom s benne az értelmiség megvásárlásával akarta megoldani. Erre a hitelként nyugatról áradó petrodollárok következtében lehetősége is nyílott. A művi jólét pénzügyi alapját jelentő kölcsönök az 1970-es évek közepére elfogytak, s a hitelekre alapozott lengyel gazdaságon egyre mélyülő válság lett úrrá.
A Gierek-korszak kezdetén a párt tudományos irányelvei között szerepelt a napi valóság feltárása. Arról, amit játékfilm nem ábrázolhatott hitelesen, dokumentumfilmet lehetett készíteni. A fellépő új filmes nemzedék: Krzysztof Kie¶lowski, Janusz Kijowski, Feliks Falk, Agnieszka Holland és mások pályájukat dokumentumfilmek készítésével kezdték. Az új irányzatot „erkölcsi nyugtalanságnak”, „morális felrázásnak”, „morális kihívásnak” nevezték el. A rendezők a dokumentumfilmek tapasztalatait, eszközeit felhasználva és témájukat feldolgozva készítették el az 1970-es évek második felében első játékfilmjeiket.
Akkor, amikor az 1976 júniusában kirobbant radomi és ursusi munkásmegmozdulások után a bebörtönzött munkások kiszabadítására Munkásvédelmi Bizottság (KOR) alakult, vette kezdetét a föld alatti a lengyel civil társadalom kiépítése. Az ezekben az években bemutatott alkotásokban – Krzysztof Zanussi Védőszínek, Andrzej Wajda Érzéstelenítés nélkül, Agnieszka Holland Vidéki színészek, Kie¶lowski Az amatőr – minden esetben a hatalom korrupt birtoklója és a társadalom tisztának maradni vágyó tagja között következik be a konfliktus. Ezeket a filmeket meglepő nagy érdeklődés fogadta. Az 1977 januárjában bemutatott Védőszíneket rövid idő alatt két millió ember nézte meg. A hatalom képviselőinek korruptságában a rendszer eredendően erkölcstelen voltát látta a közönség. A korszak filmjeivel foglalkozó Maria Kornatowska találóan jegyezte meg, hogy „a kommunizmus korszaka iránti bizalmatlanságot kifejező filmek általában pozitivista szocreál optikával pásztázva egyszerűsítették le a világ ábrázolását, s ügyesen megkerülték a bonyolult problémákat és eseteket. Nem törekedtek arra, hogy koruk kétértelmű és szövevényes mélyébe hatoljanak”… Hőseik a hetvenes években fekete-fehér jellemek voltak; „az idős, tisztességes pártmunkás, másrészt a fiatal cinikus pártaktivista, a megalkuvó karrierista, a kozmopolita kispolgár, az idegbajos, lehetetlen, állandóan vereséget szenvedő értelmiségi”, s a tömegkommunikáció kivétel nélkül romlott képviselői.
A jellemek fentebbi séma szerinti kialakítása bizonyos fokig érvényes a Márványemberre is, amely ennek az irányzatnak iránymutató filmje lett. Az, hogy Wajda kényszerűen tizennégy évet várt A márványember elkészítésének engedélyére, javára vált a filmnek. Így ugyanis a megváltoztatott forgatókönyv –amelyet a rendező a lengyel filmtörténet legjobb forgatókönyvének tart – negyedszázad históriáját öleli fel és elemzi. A varsói filmfőiskolán 1976-ban diplomamunkáját készítő Agnieszka egy 1952-es történetről akar dokumentumfilmet készíteni. Munkájához a Krakkó melletti szocialista iparváros, Nowa Huta – a lengyel Sztálinváros – születéséről készült valóságos híradós tekercseket is felhasznál, mi több, azok kimaradt részeihez is hozzájut.
Nem véletlen a helyszín: a háborút épségben túlélő „retrográd, polgári Krakkót” kell ellensúlyozni a szocializmus bástyájául emelt Nowa Hutával. Az épülő várost elárasztják az ígért szép jövőben bízó falusi tömegek. Ennek a hirtelen talaj-vesztett rétegnek a képviselője Mateusz Birkut, akit kiemelnek: sztahanovista kőműves lesz, a hatalom kedvence. Egy ideig tetszik neki a privilegizált helyzet, de aztán fellázítja a közösségéből magával hozott erkölcsi érzéke, ítélőképessége az osztályos társai rovására neki kiosztott szerep ellen. Meg nem alkuvó jelleme és rendíthetetlen bátorsága végül börtönbe juttatja. A munkáshatalom nem tűri a munkáslázadást. Birkutot az 1956 poznani munkáslázadásának politikai következményei rehabilitálják. Hogy végül mi lesz a sorsa, azt a film utolsó jeleneteinek egyike érzékeli: a kamera azt a helyet pásztázza, ahol 1970. december 16-án a gdyniai hajógyári munkások tucatjai lelték halálukat. Ahogy a képsor sugallja, valószínűleg közöttük lehetett Mateusz Birkut, az egykori börtönviselt sztahanovista kőműves is.
Amikor a filmet 1977 februárjában, jó hat évvel a tragikus tengerparti események után bemutatták, Lengyelországban mindenki tisztában volt azzal, mire emlékeztetnek az utca macskaköveit megelevenítő képsorok.
Andrzej Wajda A márványember 1976-os forgását befejezve se zárta le a történetet. Az utolsó képek is ezt sugallják: Agnieszka és Maciej Tomczyk egymás kezét szorítva mind határozottabb léptekkel közelednek a kamerához, hogy annak objektívén át a jövőbe lépjenek. Persze, a rendező aligha tudhatta, hogy A márványemberben, amelyet a hetvenes években több mint 3 millió ember nézett meg, a négy esztendővel később „kitört” Szolidaritás előtörténetét örökíti meg.
*
A közellátás és az életszínvonal romlása, a politikai tekintetben magát Moszkva akaratának alávető, s a növekvő korrupcióktól visszhangos párt- és államvezetés ellen tiltakozó lengyel munkások 1980 júliusában több tucat kelet- és közép-lengyelországi üzemben beszüntették a munkát. A nemzetközi figyelmet az lobbantotta fel a lengyelországi események iránt, amikor a gdański hajógyárban augusztus elején kirobbant sztrájknak is híre ment. A tengerparti város üzemei csatlakoztak e munkabeszüntetéshez, amely lassan az egész Tengermelléket és végül a sziléziai bányákat és kohóműveket is magával ragadta. Az állami és pártvezetés ezúttal a fegyveres erők mozgósításán kívül legmagasabb szintű tárgyaló delegációkat küldött Szczecinbe, Gdańskba és a sziléziai Jastrzębiébe. A világ figyelme egyszeriben Gdańskra irányult, ahol egy villanyszerelő, Lech Walesa állt a munkások élére. A gdański Lenin Hajógyár munkások által szigorúan őrzött területén a külhoni tudósítókon, szakszervezeti küldöttségeken kívül a lengyel értelmiség legkiemelkedőbb képviselői is megjelentek, köztük a világhírű író Ryszard Kapu¶ciński és filmrendező Andrzej Wajda.
Augusztusa 30. és szeptember 1. között három helyszínen született megállapodás, amely összefoglaló néven „gdański egyezmény” néven lett ismert. Győzött a Szolidaritás. A munkások nemcsak a független önigazgatási szakszervezet alapításának engedélyét harcolták ki, hanem a politikai meggyőződésükért bebörtönzött foglyok szabadon bocsátását, a munkahelyükről kirúgott munkások és az egyetemről, főiskolákról eltávolított diákok visszavételét is. A követelés pontjai egy demokratikus berendezkedésű állam alapjait vetették meg
A Szolidaritás históriája voltaképpen 1956 júniusában gyökerezik, abban a poznani munkásfelkelésben, amelynek résztvevői, akárcsak szczecini, gdyniai, gdański sorstársaik negyedszázaddal később, nem csupán kenyérért és jobb munkakörülményekért, hanem a mindenkit megillető emberi méltóságért is utcára vonultak.
Törvényszerű, hogy Wajda ott folytatta A márványembert, ahol az utolsó kockákkal abbahagyta a történetet. „A filmnek szükségszerűen létre kellett jönnie” – vallotta a rendező, s hozzátette: „Megrendelésre született. Egy fehér-piros karszalagos fiatal munkás rendelte meg, aki a kaputól addig az épületig kísért, ahol a sztrájkoló tengerparti üzemek képviselői tanácskoztak. Egyszerűen azt mondta: mikor készíti el A vasember című filmet? Azt, amelyik majd rólunk szól? Látjátok megcsináltam a filmet, mi több olyan címet adtam neki, amilyent a fiatal munkás kívánt. Ez életem első és egyetlen filmje, amely megrendelésre készült.”
Napjainkban már hónapok óta – (és még majd bő egy éven át) – erre emlékeznek Lengyelországban: a Szolidaritás létrejöttére és működésére. 1980. augusztus 31-én, a szabad szakszervezetek engedélyezését rögzítő egyezmény megkötésének napjától számítva a szabadság közel tizenhat hónapja köszöntött a szovjet blokk egyik államára, s ez fontos előkészítője lett a térségben végbemenő rendszerváltozásnak, sőt a Szovjetunió felbomlásának is. Gorbacsov vallotta azt, hogy gondolkodásában kopernikuszi fordulatot hozott a Szolidaritás, mint az első történelemformáló hiteles munkásmozgalom, amelynek eszméit, céljait – mint Andrzej Wajda A vasember forgatása idején vallotta – „a lengyel művészet csak részben alakította, azok az emberek formálták ugyanis elsősorban, akik magukat e munkásmozgalomnak elkötelezték, és a mindenek fölötti igazmondásra törekedtek.” „Augusztus az a pillanat, amely mindnyájunknak fölébe nőtt – folytatja ő, aki a gdański hajógyárban volt a sorsdöntő történelmi napokban. – Az előző korszakban sokat vártunk, reménykedve néztünk a jövő elé, mert nehéz remény nélkül élni, nehéz dolgozni, különösen politikai filmet készíteni ama bizonyosság híján, hogy leforgatható-e végig vagy bemutatható-e a végén. De ami augusztusban történt, az összehasonlíthatatlanul több volt. Augusztus mindnyájunk fölé nőtt. Először is megdöbbentett a munkások fegyelme, majd megdöbbentett a munkások öntudata, és az, ahogy kiálltak értünk, értelmiségiekért, akik oly keveset tettünk azért, hogy kiálljanak értünk! Végül pedig megdöbbentett bennünket, hogy győzni tudtak.”
Mi sem természetesebb hát; Andrzej Wajda büszke arra, hogy életének 1940 és 1945 közötti időszakát felidézve munkásnak mondhatja magát: „Voltam zsákhordó, dolgoztam lakatosként, kovácsként majd műszaki rajzolóként. (…) Sohasem gondoltam, hogy a szellemi és a fizikai munka két különböző terület. Ellenkezőleg – amikor mint lakatos vagy kovács dolgoztam, megértettem, hogy a fizikai munka mit jelent annak az embernek, aki az életben valóban tenni akar valamit.
Ezen kívül filmrendezőként is iparos vagyok, a munkám ugyanis csak részben művészi, másrészt – ki tudja, nem nagyobb részben-e – iparosság. (…) az irodám nem művészi munkával, hanem a produkció szervezésével foglalkozik, amelynek nyersanyagokra, matériákra van szüksége, amelyeket feldolgoz, s belőlük készül egyetlen példányban az eredeti film-produktum. A hajógyári munkások is az elemek sokaságából építik fel az egyetlen hajót, amely bonyolult, eredeti és nemegyszer egyetlen példányú konstrukció.”
Maga A vasember dokumentumfilm-szerű alkotás. Agnieszka és Maciej Tomczyk kapcsolatának 1976 utáni történetében Wajda azt mutatja meg, ami Lengyelországban 1968 márciusa és 1980 augusztusa között történt. Az értelmiség cserbenhagyottságát 1968-ban a munkásság részéről, a munkásság cserbenhagyását 1970 decemberében az értelmiség részéből, háttérben azokkal a drámai eseményekkel, amelyek az említett decemberben a tengerparti városokban végbementek: a szabad szakszervezet alakításának illegális kezdeményezését és a földalatti civil társadalom megszervezésének kísérletét és sikerét. A vasember mindezek mozgókép- illusztrálása.
A vasembert a lengyel kritika egy része már az 1981 júliusi bemutató után az egekig emelte. Akadtak azonban lengyel kritikusok, akik a rendező legrosszabb filmjének tartották. Abban, hogy végül is a cannes-i filmfesztiválon 1981 májusában elnyerte az Arany Pálmát, nyilván esztétikai szempontokon túli meggondolások is szerepet játszottak. Kétségtelen, egyedülálló bravúr, hogy a viharos történelmi eseményekkel egyidejűleg készült, s része lett a Szolidaritás tizenhat hónapos históriájának. Akadtak francia kritikusok, akik a saját valóságos szerepét játszó Lech Wałęsának akarták adni a legjobb férfi szerepért járó díjat. Ma már elmondható, hogy esztétikai szempontból A vasember valóban nem tartozik Wajda legsikeresebb filmjei közé. Azt, hogy minden idők legnagyobb visszhangot kiváltó lengyel filmje lett, az 1980-as augusztusi tengerparti csodának köszönhette.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/12 39-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8450 |
