Takács Ferenc
Altman elsőként forgatott portrét Jimmy Deanről, nemcsak dokumentálta, de hitelesítette és formálta is a mítoszt.
Kamaszfiú korában one-speed Dean-nek, „egysebességes Dean”-nek nevezték odahaza az Indiana állam-beli Fairmountban James Deant, a későbbi ikont és legendát. A becenév-gúnynév nem csupán szokatlan motorozási metódusát jellemezte találóan, hanem valamiképp egész életét és életvezetését is. James Dean mindenben ilyen volt: felvette a kezdősebességet, amit azután számítás és meggondolás nélkül, ésszerűen energiatakarékos sebességváltások mellőzésével fokozott az önpusztító végsebességig. (Legalábbis ilyennek látjuk az ikon és a legenda tükrében.)
A becenévre Robert Altman filmrendező, a későbbi élő klasszikus 1957-es dokumentumfilmjében emlékezik a kisváros motorkerékpár-boltjának tulajdonosa – tőle vette első motorkerékpárját a tizenöt éves James Dean. A film egyik vissza-visszatérő motívuma is ehhez kapcsolódik: a motorizált sebesség, az el- és újraindulás, az út, a mozgás és a rohanás (nem úticél híján, de végül is a semmibe).
Nyilván nem véletlenül. Ezt a régi-régi dokumentumfilmet nézve szinte önként adódik a felismerés: a rendező filmes pályájához éppen ez a tragikus végsebesség – és következménye: James Dean halála és kultikus feltámadása – adta meg a kezdősebességet. 1957 volt ugyanis az 1951 óta egy Kansas-beli iparvállalatnál oktató- és ismeretterjesztő filmeket gyártó Altman annus mirabilis-e, a kiugrás éve. A Dean-dokumentumfilm mellett ekkor készítette el első játékfilmjét, a The Delinquents-et (a duhajkodó, bulizó, bűnözésbe sodródó „delikvensekről” szóló munkát valamiért Áldozatok címen emlegetik nálunk), s ugyanebben az évben figyelt fel rá Alfred Hitchcock, s hívta meg rangos tv-sorozatába epizódot rendezni, hogy evvel elinduljon Altman televíziós pályafutása, amelyet aztán az 1968-as Visszaszámlálástól (Countdown), immár végsebességben, a korszakos játékfilmes életmű követett.
James Deant, akire Az Édentől keletre (East of Eden, 1955, Elia Kazan) és a Haragban a világgal (Rebel without a Cause, 1955, Nicholas Ray) fiatal főszereplő-sztárjaként figyelt fel a közvélemény, tragikus halála – 1955. szeptember 20-án autóbaleset végzett vele – egy csapásra kultikus ikonná tette, egy vallási hevületű „delírium” (ahogy a korabeli amerikai sajtó emlegette a dolgot) szentjévé és mártírjává magasztosította fel. Utolsó filmjének, a Dean halála után bemutatott The Giantnak (Az óriás) a fogadtatása valóságos apoteózis volt. (A kultuszok antropológus-kutatói előtt nem ismeretlen ez a jelenség, a tragikus halál mint a kultusz instant katalizátora: nálunk József Attilával és Latinovits Zoltánnal történt ugyanez.)
Altman dokumentumfilmje ehhez a kultuszhoz kétféleképpen járul hozzá. Egyrészt rögzíti, ami Dean életéről és haláláról tudható, azaz meditációs anyaggal szolgál a hívők számára. Másrészt – és ez az igazán érdekes – Altman maga is hívő. A film angol címe a The James Dean Story volt, míg magyarul A James Dean-legenda címen került forgalomba. A film valójában mindkettő: „sztori” és „legenda”, dokumentarista oknyomozás és tényfeltárás, de mitizálás is, a Szent és a Hős jelképi megalkotása. (A The Delinquents-ben is ez történt: a játékfilm főszereplője Dean fizikai megjelenését és öltözékét idéző színész, a film a kamasz-lázadás és beilleszkedés-zavar témáját variálja, s ebben valahová Marlon Brando 1954-es Vadja és az 1955-ös Palatábla dzsungel közé lövi be magát.)
A film mindkét minőségében érdekes. „Saját jogán”, dokumentumfilmként is: interjúk a rokonokkal, barátokkal és ismerősökkel, fényképek, Dean-filmek részletei, az élet helyszíneinek bemutatása, amatőr magnetofonfelvételek, Az Édentől keletre egyik kimaradt részlete, egy közlekedésbiztonsági oktatófilm interjúalany szerepében a gyorshajtás veszélyeire figyelmeztető (!) James Deannel – a film a legkülönfélébb dokumentumanyagok eredeti és fölényesen profi módon való egybeszerkesztése.
De teremtő munka, már-már szerzői film is: a dokumentáris és kvázi-dokumentáris anyagnak mítoszi történetté rendezése, a Hős pszicho-históriájának a megkomponálása, életének jelképes sorssá, sőt végzetté történő átköltése; beszámoló a születő mítoszról, egyben a mítosz megszül(et)ése. Az utóbbi minőségében különös lírai mű. Szimbolikus motívumok, a magányos fa, a diadalmasan magasba szárnyaló, majd holtan a földre hulló madár, az örökkön hullámzó végtelen tenger és a képen kívüli narrátor pátoszos szövege, megilletődött hangja – mindez időnként naiv rátétnek hat, de a dolgát végül is elvégzi, a „sztorit” sikerrel szublimálja „legendává”.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/12 23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8445 |
