Schreiber András
Buddha, Jung és Tolkien. Fliegauf Benedek új filmje, a Tündérkör munkacímet viselő fantasy forgatókönyvét írja.
– A Rengeteg és a Dealer nyomasztó világától gyökeresen eltérő műfajjal, a fantasyvel kísérletezel. Mi izgat ebben a műfajban?
– Valójában eddig is csak fantasyt csináltam: a Rengeteg helytől, kortól független, erősen imaginatív film, a Dealernek is erős spiritualitás vonatkozása van. A Tündérkör ötlete részben a Dealerhez köthető, az utómunkálatok során egymás után vágtuk azt a két rettenetes jelenetet, amikor a dealer lemegy az apjával a pocsolyához, és az édesanya tragikus haláláról beszélgetnek, illetve amikor az Öreg találkozik a dealerrel, és elmesél neki egy hindu történetet a királyról és a kertészéről, ami voltaképp a determináció iskolapéldázata. Azaz arról szól, hogy az ember nem kerülheti el – és nem választhatja meg – a sorsát. Amikor ez a két jelenet egymás mögé került, akkor fedeztem fel, hogy tulajdonképpen az, amit az Öreg elmond abban a történetben – vagyis hogy a sorsunkon nem tudunk változtatni –, az sokkal jobban megfoszt a saját szabadságunktól, sokkal jobban elidegenít önmagunktól, mint az, amit előtte láttunk. Mégis sokkal inkább néznénk, mint azt a jelenetet, ami az apával játszódik, és személyes tragédiát mutat be. Az ugyanis sokkal jobban fojtogatja a nézőt, attól a résztől kicsit visszahőköl, míg a másik, ami valójában filozófiailag, pszichológiailag, spirituálisan, minden értelemben sokkal durvább és megrázóbb, mégis van bennünk egy vágy, hogy továbbnézzük. Igazából a Dealer vágásakor jöttem rá, hogy nekem csinálnom kell egy mesefilmet, mert ráébredtem, hogy a történet meseszerűsége adta azt, hogy azt a jelenetet ott az Öreggel mindenki értette, az mindenkihez szólt, mindenkihez eljutott, miközben talán filozófiai mélysége is volt.
– Vagyis a mese segít megértetni a lényeget.
– Így van. Ha egy melodrámát nézünk, a műfajnak megfelelõ közegből rengeteg couleur local kerül át, mindenféle íz és illat, és nagyon sokszor épp ezektől nem látjuk a lényeget. A mese ezzel szemben lehetővé teszi, hogy teljesen tisztán jeleníthessük meg az egyes archetípusokat – megszabadulva a modern társadalmi közegtől. A mesékben – amellett, hogy segítenek megérteni egy történetet – az is izgat, hogy mit jelentenek a gyerekeknek. Gyerekkoromban édesapám sokszor olvasott nekünk mesét. A bátyámmal mindig azt akartuk, hogy a leghosszabbat olvassa fel. Emögött – mai fejjel végiggondolva – ott húzódott az úgynevezett szeparációs félelem, illetve a vágy annak kiküszöbölésére. Vagyis nem csupán az volt fontos, hogy ha hosszú a mese, hosszan ringatózhatunk a történet képzelt világában, hanem az is, hogy mindaddig ott volt velünk az apánk, nem ment ki, és nem oltotta el a lámpát. Amíg velem van, nincs sötét.
– Amitől a legtöbb gyerek fél.
– Így van. Csak mostanában tudtam meg, hogy Buddhát is egyfajta szeparációs félelem vitte rá az elsõ meditációra: az, amikor a szülei még gyerekkorában magára hagyták. A más tudatállapotba menekülés, vagy az a döntés, hogy más tudatállapotba helyezem magam, ha úgy vesszük, a szeparációs félelem egyfajta kiküszöbölése.
– Foglalkoztat a buddhizmus?
– Mostanában igen.
– Beépül ebből valami a most készülő filmedbe?
– A buddhizmus tanaiból nem annyira. A történet alapja tulajdonképp egy jungiánus játék, egyfajta szabadasszociációs lánc. Ennek a játéknak a lényege, hogy relaxáció közben az analitikus megkér, képzelj el valamit, például egy erdõt, mesélj róla, írd le, hogyan néz ki. Az erdőben látsz egy öregasszonyt, őt is le kell írnod és így tovább. Tulajdonképpen a Tündérkör történetét, a saját mesémet ebből a szabadasszociációs játékból ragadom ki. Nekem amúgy sem volt soha kedvenc mesém. Nagyon szeretem az Andersen- és Grimm-meséket, de egyet sem tudnék kiemelni közülük, ami igazán mélyen megérintett volna. Thurzó Barbar, akivel együtt nőttem fel, és a filmjeimben is játszik, megszállott meserajongó – kiskorunkban mindig mutatta, hogy amit éppen olvas, mennyire izgalmas, és hogy nekem is el kell olvasnom, de igazából egyik sem tetszett, illogikus volt, nem értettem a mondandóját. Innen is a konklúzió: meg kell írnom a saját mesémet.
– Mi ennek a Fliegauf-mesének a lényege?
– Az észak-európai tündérmesék szimbólumaira kitaláltam egy eléggé archetipikus történetet – egy kisfiú felnőtté válásáról szól. A forgatókönyvírás meglehetősen furcsán, szakaszokban zajlik. Talán mert az életemben valami lezárult: felnõttem. Ez a bennem zajló változás azt is eredményezte, hogy mostanra már a Tündérkör forgatókönyvének negyedik változatánál tartok. A Dealer utómunkálatai alatt írtam az első verziót, de ennek már alig van köze ahhoz a változathoz, amelyen éppen dolgozom. A kerettörténetben vannak ugyan állandó motívumok, mégis folyton változik az egész. És nem azért, mintha elégedetlen volnék a leírtakkal, hanem mert visszaolvasva az előző változatokat, azt látom, hogy amit ott írtam, az rám már nem igaz. A sok átírástól egy kicsit meg is ijedtem, nemrégiben épp azt beszéltük a producerekkel, hogy ez, amin most dolgozom, legyen már végre a végleges változat.
– A fantasyre és napjaink meséire egyfajta multikulturális káosz jellemző, innen-onnan összecsipegetett mesedarabkákból egybeszerkesztett történetekkel találkozunk. Multikulturális vállalkozás a Tündérkör is?
– Minden kultúrkörnek van egy jól körülhatárolható szimbólumrendszere, amivel az ott élő emberek élete remekül leírható és magyarázható. Ha jó mesét akarunk, akkor muszáj egy adott kultúrkörre szűkíteni a történet keretét, különben az egész inkább a kultúrák sokszínűségérõl fog szólni, mintsem egy adott kultúra mélyéről. A mesevilág pregnáns határai és éles kontúrjai között egy történet sokkal tisztább és jóval átélhetõbb, mint egy multikulturális egyvelegben. A Tündérkör például az észak-európai kultúrkör mondavilágán alapul, a kelta-brit, illetve germán-skandináv mondák és mesék egyvelegén, rengeteg átfedéssel.
– Az általad említett egyveleget már jóval előtted kikeverték, félig az észak-európai mondavilágból, félig a saját fantáziából. Tolkienre és A Gyűrűk Urára gondolok.
– A Gyűrűk Ura fantasztikus, rajongok érte. A regény keletkezése egybeesik a második világháború éveivel. Lenyűgözőnek tartom, hogy Tolkien épp akkor írt a hatalom megszerzéséről és az arról való lemondásról, amikor milliók pusztultak el a hatalom bűvöletében élő mániákusok miatt. Azaz nem öncélúan csapong a képzelet epizódról epizódra, hanem úgy, hogy közben sokak számára érthetővé tesz valami nagyon fontosat. A Gyűrűk Ura – a kor bestsellereként – filozófiailag megalapozta a hatvannyolcas eszméket: milliók számára befogadhatóvá tette a pacifizmus eszméjét. Ráadásul Tolkien egyúttal műfajt is teremtett: a fantasy-irodalom A Gyűrűk Ura után kezdett kibontakozni. A Gyűrűk Ura-filmeket jegyző Peter Jacksont pedig – bár vannak hibái a filmnek – azért tisztelem, mert nagyon hűen és jól működően tudta visszaadni a regény atmoszféráját. Amúgy is sokat köszönhetek A Gyűrűk urának, mert a Tündérkörrel kapcsolatos támogatások megszerzésekor lehet és lehetett rá hivatkozni, mondván, lám mekkora nézettséget ért el, és hogy tessék, a fantasyre hatalmas az igény, nem csupán a kicsik, de a nagyok körében is.
– Nem lehetséges, hogy a mese, amely valóban minden gyereket, kamaszt megmozgat, a legtöbb felnőttet már nem is érinti meg igazán, mivel már nyakig merült a mindennapokba, és csakis a valóságoshoz ragaszkodik?
– Szerintem a mese kortalan. Persze igaz, egy zárt tudatállapotban élő felnőtt aligha ül be egy mesére, illetve egy felnőtteknek készült mesében lehetnek olyan részek, amelyek túl felkavaróak a gyerekeknek. A Tündérkör például felnőttmese, többrétegű történet, amelyiknek az egyik rétegét valószínűleg csak a felnőttek értik meg. Egy másik szinten azonban mindenkihez eljut. Tulajdonképpen az a jó a mesében, hogy – amint korábban említettem – például a Dealerben elhangzó filozofikus történetet egyként megérti egy 16 éves gyerek és egy 80 éves öregember. Lehet, hogy másra figyel, mást vesz ki belőle, de érti. Szerintem ez az egyik legnehezebb feladat: mindenki számára érthetővé tenni egy történetet. Ilyenkor persze megnő a rendező felelőssége, és az izgalom: megtalálni azt a történetet, amit nem csak el lehet, hanem érdemes is elmesélni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/12 14-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8442 |
