Fáber András
Pintilie új filmje, a Felejthetetlen nyár Besszarábiában játszódik, 1925-ben, mesterségesen szított etnikai konfliktusok idején.
Lucian Pintilie román színházi és filmrendező. 1933-ban született Besszarábiában. Politikai botrányok és betiltások után 1970-ben külföldre kell utaznia. Főként Franciaországban és az Egyesült Államokban rendez, nagy sikerrel. 1990-ben tér haza. 1992-ben A tölgy című filmje nagy feltűnést kelt. Legújabb alkotása a Felejthetetlen nyár. A Filmvilág 1993. februári, 1994. januári és októberi, illetve 1995. januári számában is foglalkozott munkásságával.
*
– Andrzej Wajda Danton filmjének híres jelenete, amikor a falon keresztül „lehallgatják” a vitatkozó forradalmárokat. Közép-Kelet-Európában szinte meghitt, otthonos érzést kelt a nézőben, ha a hatalom működéséhek efféle intim megnyilvánulásait látja. Nyilatkozataiból tudjuk, hogy az Ön életében is jelentős szerepet játszott a lehallgatás. Mennyire határozta meg ez a körülmény a pályáját?
– Az esetet, amelyre utal, életem egyik vígjátéki epizódjaként tartom számon. Három, három és fél éves lehettem, amikor lakásunkban a fűtőtest mögött „poloskát”, vagyis lehallgató-készüléket fedeztem fel. A történet külön pikantériája, hogy az ügy „a családban maradt”, hiszen a készülék elhelyezése nagyanyám férjének műve volt: ő volt ugyanis akkoriban a csendőrség parancsnoka. Nyilván van, aki ebből azt a következtetést vonja le, hogy vigyáznia kell a nyelvére, én azonban olyan alkat vagyok, hogy úgyis hiába igyekeznék vigyázni a nyelvemre. Életünk nagy részét végigkísérték a lehallgatókészülékek, de remélem, történelmünknek ez a szakasza végleg lezárult. Bár... ki tudja? Akárhogy is, a lehallgatók alapjában véve nagyon fantáziátlan emberek, sokkal fantáziátlanabbak azoknál, akiket lehallgatnak. Számomra egyébként az a tény, hogy lehallgathatják, amit mondok, mindig is inkább misztikus, semmint félelmetes élmény volt. De semmiképp sem meghatározó jellegű.
– Rendezései szerte a világon izgalmat váltanak ki. Mekkora szerepet játszik ebben az a tény, hogy a színház – és különösen a film – meglehetősen nemzetközi világában mindmáig megőrizte kötődését szülőföldjéhez?
– Kötődésem letagadhatatlan s egyszersmind félreérthetetlen mindazok számára, akik akár csak egy színházi rendezésemet, egyetlen filmemet látták. Több mint hatvan évvel ezelőtt olyan határvidéken születtem, amely annak idején még valóságos földi paradicsomnak számított. Besszarábia emléke mindmáig elevenen él bennem. Sok nemzetiség megfért ott békében egymással. A helybéliek tíz különböző nyelven beszéltek, mégis teljes volt köztük az összhang. Talán ezért is vagyok fokozottan érzékeny arra a jelenségre, amit korunk legnagyobb veszélyének tartok: az etnikai szempontok eluralkodására a régió politikájában.
– Régiónkban a földrajzi és az etnikai határok szétválaszthatatlanul össze vannak gabalyodva. A legrosszabb mégis az, amikor ezek a határok a lelkekben húzódnak. Amíg Szarajevóban még készültek játékfilmek, több ottani rendező választotta témájául az etnikai gyűlölködést. De egy másik „etnikai érzékenységű” rendező, Angelopoulos is ezt feszegeti Gólyaállásban című filmjében. Az etnikai keveredésre jó példa a Felejthetetlen nyár főszereplőnője, Marie-Thérése von Debretzy. Az Osztrák-Magyar Monarchia egykori londoni követének lánya félig román, félig magyar származék, aki gyermekeivel angolul beszél. A soknemzetiségű határvidéken, ahová román katonatiszt férjével kerül, már javában működik a „boszniai modell”: a hatalom szármára minden bolgár földműves potenciális komitácsi, s magasba csap az etnikai gyűlölködés lángja.
– Kézenfekvőek a történelmi analógiák, bár a történelem sosem ismétli meg pontosan önmagát. Annyi kétségtelen, hogy most is egy birodalom összeomlása utáni időket élünk, akárcsak az első világháború után. A Felejthetetlen nyár 1925-ben játszódik. Akárcsak napjainkban, akkor is egy legitimációs válság körülményei között kezdték el mesterségesen – kívülről – szítani az etnikai ellenségeskedést. Hiszen a kommunista rendszerek egyik napról a másikra megbuktak, s most az a nagy kérdés, ki és miféle legitimitással tud új helyzetet teremteni. Veszedelmes és véres események játszódnak le naponta a tőszomszédságunkban, s mi nem tudunk mást tenni, mint hogy szégyenkezünk.
– Ha ezt „üzeni” filmjével, nem bizonyos, hogy népszerű lesz vele odahaza. Nem tart attól, hogy annyi betiltás és viszontagság után, mely pályáját Romániában kísérte, ezt a filmjét is betiltják?
– Tisztában vagyok azzal, hogy ez a filmem, ha bemutatják Romániában, elégedetlenséget fog kiváltani, bár olyan emberek fogják a legjobban támadni, akiket mindig is mélységesen megvetettem. De betiltástól nem tartok. Nem olyan időket élünk. A magam részéről fütyülök arra, hogyan fogadják majd filmemet a nacionalisták. A múltban sem igen izgatott, mit szóltak a hithű vagy magukat hithűnek mutató kommunisták ahhoz, amit „elkövettem” a színpadon vagy a filmvásznon. A művészet más dimenzióban igaz – vagy éppen hamis –, mint a politika. Tudom; hogy több szempontból is szentségtörést követek el ezzel a filmemmel, de nem tehetek másként. Először is erőteljes kritikával ábrázolom a saját népemet, amely jobban szereti, ha türelmesnek tartják etnikai szempontból. Másodszor pedig egy olyan kort; egy olyan rendszert idézek fel, az egykori polgári Romániát, amellyel sokkal jobban tudok ugyan azonosulni, mint valaha is tudtam a kommunista rezsimmel, mégsem idealizálom.
– Ön gyakorlott szentségtörő. Annyiban is, hogy bár elutasítja az erőszakot, filmjei mégis tele vannak az erőszak vizuális vagy verbális megnyilvánulásaival. „Ha a gyerekem normálisnak születik, megfojtom” – mondja A tölgy című filmje végén, pisztollyal kezében, a főszereplőnő.
– Tisztázzunk valamit. Filmjeim hősei – hősnői – a legritkább esetben erőszakosak, inkább lázadnak az őket körülvevő erőszakos világ ellen. A tölgyben két olyan fiatalt ábrázoltam – egy férfit és egy nőt –, akik nem képesek elviselni a normális lét borzalmát, a normalitás terrorját. A hétköznapok apokalipszise elviselhetetlen a számukra, mint ahogyan az én számomra is. Ennek a filmnek a háttere a változást közvetlenül megelőző idők mozdulatlansága. Ne felejtsük el: az úgynevezett „rendkívüli” eseményekben viszonylag kevés ember vesz részt. Amikor a forradalom zajlott, amikor Ceauşescu „pere” és kivégzése folyt, az emberek kilencvenöt százaléka bezárkózott a lakásába. A „normális” emberek a legsúlyosabb történelmi pillanatokban is „normálisan” viselkednek. Szinte mindannyian hajlamosak vagyunk hozzászokni ahhoz a szörnyűséges és reménytelen helyzethez, hogy a pokol egyik köréből egyszerűen átkerülünk a pokol egy másik körébe. Közkeletű kifejezéssel ezt szoktuk „normális életnek” nevezni. Pedig amiben benne élünk, az maga a pokol, csak közben igyekszünk úgy tenni, mintha egy bárban üldögélnénk, ahol jobbnál jobb whiskyket szolgálnak fel.
– A Felejthetetlen nyár történetének színhelye, Dél-Dobrudzsa századunk húszas éveiben természetesen sok tekintetben különbözött a régió más területeitől, filmje képsorai mégis eltéveszthetetlenül magukon hordozzák az Osztrák-Magyar Monarchia végnapjait és felbomlását követő, kissé abszurd világ fekete humorának stílusjegyeit, azt a sajátos légkört, amelyet például Miroslav Krleza színdarabjaiból vagy akár Dusan Makavejev filmjeiből ismerhetünk. Ilyen a bordélyházi nyitó jelenet a Kun Béla Budapestjéről ideszármazott, mosdatlan szájú magyar örömlánnyal, de ilyenek a bál groteszk humorú képsorai is. És némi szorongás fogja el a nézőt, amikor a film hősnője az átelleni dombra azt mondja: „Szebb, mint a Fuzsijama.”
– Filmem egy magatartás kudarcát is példázza. A főszereplőnő az utópia légkörét képviseli az őt körülvevő barbárság közepette: azt szeretné, ha a külvilág idomulna az álmaihoz, az ábrándképeihez. Állandóan meg akarja szépíteni a világot, márpedig aki szépít, bármilyen tiszteletreméltó okból tesz is így, diktátorrá válik a saját környezetében. De van e magatartásnak egy másik tanulsága is. A hősnő a film végére megfeledkezik jobbító szándékáról. Hűvös „európai” magatartást vesz fel, hideggé és közönyössé válik az egész felfordulás iránt, ami körülötte – és nélküle – zajlik, eltaszítja magától a Balkán szerencsétleneit, a kocsija nyomába szegődő nyomorúságos árnyakat, hasonlóan napjaink Európájához, amely három napig forró könnyeket hullajtott értünk a román forradalom idején, s most szárazon újra önmagába zárkózik, hogy egyszer s mindenkorra megvetéssel tekintsen le ránk.
S ez éppúgy nem rendjén való dolog, mint ahogyan nemrég a fegyverropogás iránt mutatott csalóka lelkesedés sem volt az. A nyugatiak semmit nem értettek meg abból a tragikomédiából, amit „európai” nyelveken román forradalomnak szokás nevezni.
– De hogy ezt valaki felfogja és kifejezze, ahhoz az átlagos „régió-belinél” jobban kellett ismernie a nyugati világot. A film alapjául szolgáló novella, a Saláta írója, Petru Dumitriu is hosszú évtizedek óta él Nyugat-Európában. A közép-kelet-európai diktatúrák természetrajzáról főként a Nyugatra menekült vagy toloncolt írók adtak a legérzékletesebb módon hírt a nyugatiak számára: az orosz Szolzsenyicin és Zinovjev, a román Paul Goma, a magyar Konrád György…
– Nagy kibúvó a diktatúra ténye, kézenfekvő hivatkozási alap az önfelmentésre. Könnyű úgy mentséget találni gyávaságainkra, gyengeségeinkre, hogy a fő akadályt meg tudjuk nevezni egy külső tényezőben, a diktátor személyében. Ezért a Felejthetetlen nyár pesszimistább film, mint volt A tölgy. Abban még elég volt arra utalni, hogy „ha vége lesz a diktatúrának, újra normális életet élhetünk”... Az ember még optimista is lehet, ha pisztoly van a kezében, szemben pedig ott ágál a diktátor. Ám az optimizmust a fegyver egyetlen dörrenése kioltja, mert amikor ráébredünk, mit ér valójában a szabadság, akkor elkezdünk félni önmagunktól. Diktatúrák jönnek és mennek, mindig is léteztek, működési törvényeik között meghitt otthonossággal mozgunk. De amikor az ember egyszemélyben felelős mindenért, ami vele történik, s mégsem képes teljes felelősségérzettől áthatva cselekedni, amikor már nincs kire áthárítani a bűnösség ódiumát, akkor válik igazán borzalmassá a helyzetünk. Az egymásnak uszított nemzetiségek lángba boríthatják a kontinenst. Aljas szándékkal tüzelik őket egymás ellen sanda politikai mészárosok, saját hatalmuk megtartása érdekében. Ez ma a ránk leselkedő legnagyobb veszély.
– Mit tehet ez ellen a művészet? Új filmjében mintha Ön is szkeptikus volna a művészet világjobbító hatalmát illetően. Egy erős képsor világít rá erre a „kétélű” szerepre a legjobban: az a jelenet, amikor katonák cipelik le a kompról a főszereplőnő csembalóját, amelyen Mozartot szokott játszani. A nap rásüt a hangszerre, amelyről csalóka fénypászmák verődnek vissza a földre, a növényzetre.
– Régiónk valósága kétségkívül meglehetősen különbözik a mozarti szépségeszménytől. Jobb, ha ezt tudomásul vesszük, s nem próbáljuk meg a világot arra kényszeríteni, hogy saját utópiáink szerint működjön. Óvakodom attól, hogy ítélkezzem. Nem akarom azt mondani, hogy „a pokol: a többiek” – ennek az állításnak a mi térségünkben kínosan agresszív felhangja van. Nem feladatom hibáztatni a magyarokat vagy a bolgárokat. Nekem mint románnak az a dolgom, hogy a magam portája előtt söpörjek. Ha a különböző nemzetek legalább abban összefognak, legalább abban szót tudnak érteni egymással, hogy mindenki először a saját portája előtt söpörjön, akkor valamivel jobb lesz a helyzet. Talán. De ehhez – hangsúlyozom – először is az kell, hogy tudomásul vegyük a minket körülvevő valóságot.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/04 50-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=844 |
