Láttuk még

Dogora – Ázsia arcai

Hámori Dániel

Van úgy, hogy az ember beülve a moziba, inkább vágyik elmerülni hangulatokban, képekben, zenében, mint feszes dramaturgiai szerkezetek mentén bravúros filmeket nézni, fékezett habzású sztárokkal. Mintha a film kezdeti, dokumentarista lénye újra betörne a moziba. Patrice Leconte filmje, a Dogora egyszerre dokumentumfilm és személyes vallomás. Étienne Perruchon azonos című, száztagú gyermekkórust megszólaltató szimfonikus szvitje, és egy Kambodzsába tett látogatás kiváltotta érzések mozgóképi naplója. Útifilm, szociodoku, művészfilm, videóklip. Bizonyára sokan fogják a Barakához, vagy Godfrey Reggio Qatsi-trilógiájához hasonlítani. A forgatókönyv, a dialógusok vagy a színészek hiánya mindenképpen rokonítja őket, azonban amíg az utóbbiakat „világfilmnek” tekinthetjük, a Dogora inkább intim, impresszionista látomás. A zene magával ragadó, a Carmina Burana burjánzó, archaikus hangulatát idézi. Leconte lelkes rácsodálkozással, és még több kíváncsisággal kalauzolja nézőjét a kambodzsai kultúra hétköznapjaiban, hogy egyedül a ritmusra és vágásra támaszkodva teremtsen érzéki, életszeretettől teljes moziélményt.