Győrffy Iván
A természetfilmeknek dramaturgiai szempontból három alaptípusa van: az egyik körülírja, a másik bemutatja, a harmadik pedig eljátszatja az élőlények meglesett „titkait”. A Pingvinek vándorlása az utóbbi kettőt ötvözi, azaz képekkel és dialógusokkal igyekszik a nézők elé varázsolni (az eredeti címnek megfelelően) a császárpingvinek menetelését a tengertől messze az Antarktisz belsejéig, megszokott költőhelyükig és vissza. Nem mintha a film alkotói nem lennének felvértezve a szükséges etológiai-biológiai ismeretanyaggal, csak épp ezt nem kötik az orrunkra: bár a rendező Luc Jacquet Antarktisz-kutatóból lett dokumentumfilmessé, sem a Déli-sark élővilágáról, sem a császárpingvinek jellegzetességeiről nem tudunk meg sokat. A stábot – és a természetfilmnél egyébként szokatlanul tömegben világszerte a mozikba tóduló közönséget – itt nem a rekordok érdeklik. Lényegtelenné válik, hogy a legnagyobb pingvinfajról van szó, amelyik a leghosszabb időre tud a tenger mélyére merülni, hogy egyedülállóan sűrű tollazata miatt mínusz 60 fokos hideget is kibír, hogy a hím speciális hasi bőrlebenyt növeszt az általa hónapokig keltetett tojások védelmére, amelyek egyébként a pingvin méretéhez képest egészen kicsik. Fogalmunk sem lesz, hány tucat kilométert gyalogol oda-vissza többször is az életadó tenger és a költőhely között a kiválasztott pingvinkolónia, meddig élnek, pontosan hogyan táplálkoznak, és milyen hatással van rájuk a globális felmelegedés, amely megfosztja őket egyes élelemforrásaiktól, és – az elmozduló jéghegyek révén – az elmúlt években már pingvinek ezreit vágta el költőhelyükről, vagy éppenséggel elpusztított egy teljes császárpingvin-keltetőt.
Pedig így kiderülne, hogy a dezodorhasználó emberiségnek jóval több köze van a pingvinek életéhez és halálához, mint gondolná. A Pingvinek vándorlása más utat jár: a következmények helyett a hasonlóságokkal játszik el, emberszabású uszonyosokat szerepeltet. Amatőr „színészei” emberi vonásokat mutatnak a viszontagságos menetelés, a tragédiákkal kövezett utódnevelés során, érzelmeiknek és életerejüknek megannyi jelét adják, ezért nem csoda, ha emberi hangon is „szólnak” hozzánk. Költői szépségű és a naivitás határát súroló párbeszédekből bontakozik ki az élővilág egyik legcsodálatosabb, és egyben legrejtőzködőbb története. Ha a káprázatos természetfotóktól eltekintünk, a szívszorító és mulatságos jeleneteket, meg a távoli felvételeken még szembetűnőbb antropomorfizmust látva azt hihetnénk, hamisítatlan drámajáték részesei vagyunk. Ebben az érzésünkben csak megerősíthet a francia popcsillag, Emilie Simon elsősorban játékfilmekben érvényesülő különleges elektroakusztikus zenéje.
A film készítői 13 hónapot és 120 óra filmet szántak rá, hogy kifürkésszék a megismerhetetlent – a pingvinek belső világát. Aki követi őket az Antarktiszra, eldöntheti, sikerült-e nekik.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/11 59-60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8432 |
