Filmvilág

Kritika

Erosz

Erotikus mintakollekció

Valakit szélütés ér, aminek következtében részben megbénul. Mivel beszélni, sőt írni sem tud, föl kell hagynia szakmájának gyakorlásával. Szomorú eset, de nem ritka. Mindenesetre méltó az együttérzésünkre, még akkor is, ha tudjuk, hogy nem valamilyen reményteljes kezdőről van szó, hanem egy több mint hetven éves mesterről, akit régóta az adott szakma legnagyobb alakjai között tartanak számon.

Tíz esztendővel később a beteg még életben van. Állapota nem lett lényegesen jobb, egy pályatársának segítségével mégis újra munkához láthat. A pályatárs negyvenéves. Wim Wendersnek hívják. Az idősebbiknek, Michelangelo Antonioninak, sok egyéb mellett abban is szerencséje van, hogy még betegsége előtt közreadott egy kötetre való prózát. Novellákat, vázlatokat lehetséges filmekhez. (Egy sosemvolt szerelem krónikája. Európa, 1990.) Ezekből dolgozhat ő is, Wenders is. Hogyan rendez, aki beszéd- és írásképtelen? Nem tudom. Mindenesetre Antonioni állítólag még így is szilárdan kézben tartja a produkciót, és nem hagyja, hogy a közös mű inkább Wendersé legyen, mint az övé. Minden bizonnyal a közreműködő színészek és az egész stáb számára érzékelhető a figyelem, egy bizonyos kizárólag Antonionira jellemző figyelem, és az határozza meg munkájukat.

Jóllehet a produkció nem tekinthető sem az öreg, sem a fiatal mester főművének, gesztusként – ó, a tisztelet!; ó, a szakmai szolidaritás! ó, az európai film!; – emlékezetes.

Újabb évek telnek el, a huszadik század véget ér, és az 1912-es születésű Michelangelo Antonioni még mindig életben van. Hűséges producere arra gondol, hogy újra elő lehetne állni egy Antonioni-filmmel. A mester azt írta korábban, hogy élni számára annyi, mint filmet készíteni. Nyersanyagként még mindig használható a prózakötet. Persze a producer nem ellensége önmagának, a kockázatot a lehető legnagyobb mértékben csökkenteni akarja, ezért nem önálló, egész estét betöltő filmben gondolkozik, hanem „antológiában”. Fölkér két ifjabb, de máris nagynevű rendezőt, hogy Antonioni iránti nagyrabecsülésüket kifejezésre juttatva készítsenek egy-egy körülbelül félórás filmet. Így sem attól nem kell tartania, hogy idős pártfogoltja esetleg nem képes egy nagy szerkezetet létrehozni és működtetni, sem attól, hogy szükségképpen csökkenő nimbusza miatt nem váltanak majd elég sokan jegyet az elkészült alkotásra.

Úgyis éppen divatba jöttek megint a különböző rendezők egyazon témára készített szkeccseiből összerakott produkciók. Gondoljunk csak bele, mekkora terhet jelent a forgatókönyvíróknak és a rendezőknek egy „rendes” hosszúságú filmet életben tartani történettel, működőképes, de lehetőleg újszerű narrációval, fordulatokkal! Ilyesmit se tizenegy perces, se félórás műveken nem kérnek számon; a közönség a jelek szerint hajlamos meghatódni a sztárok önfeledt és áhítatos „örömzenélésének” láttán.

A felkérésre végül egy amerikai és egy hongkongi filmes, Steven Soderbergh és Wong Kar Wai száll be a közös munkába.

És talán csakugyan az aggastyán fejében születik meg a döntés, hogy hármuk közös témája az érzékiség legyen. Eszembe jut egy hasonló korú magyar író, aki naplójában számol be róla, hogy mindabból, ami oly sok éven át hevítette, mi maradt meg számára fontosnak. Irodalom, haza, barátok, Isten – mindezekre legyint akkor már. Csak egyvalamire, az erotikára nem. Pusztán az marad érvényes annyi minden után, az örök Semmi érzékelhető közelségében is.

Figyeljük meg, miként teremt kapcsolatot a projekt napjaink és az antik világ, fiatalok és idősek, valamint Európa, Amerika és Ázsia között! (Sőt, az ausztrál operatőr, Christopher Doyle révén az ötödik kontinens is beszáll.)

Il filo pericoloso delle cose – „A dolgok veszedelmes szála”, talán nem is kell teljesen tisztában lenni vele, mit jelent, de ez az Antonioni által készített epizód címe. Már 2001-ben nekiláttak. Hat héten át forgattak Toszkánában, a Buranói-tó partján. A főszereplő negyvenes férfi (Christopher Buchholz), aki feleségével (Regina Nemni) egy középkori lakótoronyban él. A nő csaknem meztelenül élvezi kertjében az őszi napsütést, és amikor fölkerekednek, hogy megebédeljenek egy közeli vendéglőben, csupán áttetsző blúzt ölt magára. A férfi ritka szép autót vezet. Minden kellék, az egész környezet rendkívüli gazdagságot mutat. A pár mégse boldog. Persze ettől még élvezhetnék egymás testét, csakhogy valami megszakadt a testek, vagy ki tudja, talán a lelkek között – az a bizonyos szál, alighanem.

Rövid autókázás után érintetlen szépségű tóhoz érnek. Akárha valamilyen színes naptár lapja lenne. De sem a tó sarkában csillogó kis vízesés, sem a benne fürdőző és éneklő meztelen lányok nem képesek megtörni a pár melankóliáját. Kicsivel később egy fiatal lovas hölgy – a szomszéd torony lakója – mégiscsak fölébreszti az érzékeket legalább a pár egyik tagjában. Tanúi lehetünk nemcsak a gátlások nélküli odaadásnak, hanem az Antonionira olyannyira jellemző bizonytalanságnak is: lehet, hogy – már a filmidőn kívül – a két telivér nőstény, a feleség és a lovas lány is csinál egymással valamit.

Soderbergh etűdjében, mely pontosan olyan szellemesen könnyedre sikeredett, hogy a lehető legjobban ívelhessen át az antológia kezdő- és záródarabja között, egy az ötvenes években és az Amerikai Egyesült Államokban játszódó kis történet bontakozik ki. Középkorú, tapasztaltnak és igen elmésnek mutatkozó lélekgyógyász (Alan Arkin) egy munkahelyi stressztől valamint erotikus álmoktól gyötört reklámszakembert (Robert Downey Jr) fogad, miközben figyelmének egy részét egészen más köti le. Valaki a szemközti felhőkarcolóban – bizonyára vonzó, fiatal nő –, akit a néző egy pillanatra sem láthat. Mire a páciens pszichéjének kínzó feszültsége elviselhető szintre csökken, a terapeuta vonzalma is közelebb jut a beteljesüléshez.

Wong Kar Wai egy luxuskurva (Gong Li) és egy szabó (Chang Chen) sok éven át bonyolódó történetét meséli el A kéz című filmjében. Mikor a szabóinast először küldik a nagy becsben tartott kuncsafthoz, a fiú a pálya elején, a nő a tetőpontján tart. Egész idő alatt nem látunk mást, csak a két szereplő munkahelyét: a szűk, zsúfolt és rosszul világított szabóműhelyt, melyben a finom ruhadarabok készülnek, és a nő lakását illetve annak előterét. Mikor pedig a luxuskurva lecsúszik, és közönséges kurvává lesz, egy panzióba megy utána a szabó és a kamera. Wong Kar Wai és Christopher Doyle olyan tereket képes teremteni, amelyek erősen redukáltak ugyan, de végtelenül gazdagnak is mutatkoznak, és amelyeknek minden látható részlete mesél valamiről. Ahogy a tárgyi világot, úgy a színészeket sem akarják egyszerűen szépnek és vonzónak vagy csúnyának és taszítónak mutatni. Ritka eleven, mindvégig tökéletesen hiteles a szereplők jelenléte.

Évek telnek el a cselekmény során. A szabó életében nincsen más lényeges szereplő és helyszín, csak aki és amely a kamera elé kerül. Mert ez egy egyenlőtlen kapcsolat. A nő nagyon ért a férfiakhoz – a születetten zseniális kurva nem először feldolgozott esete –, és mindjárt első alkalommal örökre magához köti a férfit, akinek nem volt dolga még nővel. És tán nem is lesz. „Örökre” – ez nem keveset jelent. De el lehet hinni nekik: a forgatókönyvíró-rendezőnek, a színészeknek, az operatőrnek – és bizony ez is elég sokat jelent.

Hogy pontosan miket is művelnek egymással a filmben, azt nem beszélem ki. Ahogy a krimikről szóló recenziókban is ildomos bizonyos dolgokat elhallgatni, az érzéki tárgyú művek esetében se árt, ha néhány mozzanat ugyanolyan váratlanul éri a nézőt, mint magukat a hősöket.

Följebb már utaltam rá, hogy a szkeccs-filmektől általában nem várják el, hogy egy történetet korrektül végigvigyenek, elmeséljenek. Ám ha lennének ilyen elvárások, A kéz ezeknek is eleget tenne. Ráadásul ritka mértéktartással. A testekből például alig valamit mutat meg Wong Kar-wai – de ez valószínűleg így a leghelyesebb egy olyan filmben, amely az imádott nő számára ruhákat készítő szabóról szól. Ahogy pornográfra, úgy könnyfacsaróra is simán lehetett volna venni a filmet; bizony azt még nem is mondtam, hogy a hősnőt nem kerüli el a betegség. Wong Kar-wai elkerüli az érzelgősséget, amiért a magam részéről hálás vagyok neki. És bár komikus lehetőségek is nyílnak, nem muszáj hahotázni. Úgy érzem, egészestés filmre ez a viszony, ez a történet kevés lett volna, ebben a terjedelemben és ebben a környezetben viszont remek.

Ha Erosz összefoglaló címmel különböző etűdöket tárnak elénk, az fölfogható úgy is, mint az érzékiségnek vagy az érzékiség ábrázolásának lehetséges változatait fölvonultató mintakollekció. Számomra a visszafogott változat volt a legmegragadóbb, a szabó szemével láttam és vele együtt kívántam a nőt, sóvárogtam a beteljesülésre. Láttam a nő szemével is a fickót, élveztem a zavarát, csodáltam, amikor a legénykéből igazi férfivá érett. Ám a szemérmetes erotika dicsérete szigorúan csak erre az esetre vonatkozik. Aki azt állítja, hogy a ruhába bújtatott test mindig izgalmasabb, mint a mezítelen, hogy a „visszafogott” érzékiség az igazi, azzal nem tudok egyetérteni.

Az amerikai epizód van annyira szórakoztató, hogy az ember utóbb ne sajnálja a megnézésére fordított időt. A legerősebbnek számomra mindenképpen az antológia hongkongi darabja tűnt. Viszont ha nem valamiféle kultikus alkotásként nézzük az olasz epizódot, azt nemcsak halványnak, hanem némileg mulatságosnak is láthatjuk – a szó kedvezőtlen értelmében. Persze nehéz elkerülni, hogy A dolgok veszedelmes szálát mégsem egyszerű olasz epizódként, hanem kései Antonioni-filmként, ahhoz illő gyengéd tisztelettel szemléljük. És ugyan miért is ne osztoznánk egy idős férfinak a fiatal testek, a testi gyengédség iránti vágyakozásában, valamint a fiatal pályatársaknak a nagy öreg iránti tiszteletében?

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2005/11 54-55. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8426