Farkas László
Miután a kezdetben független zenei csatornák menedzsmentje ráébredt, hogy a nagy pénzt a kommersz popzene hozza, a radikális ipari zene hamar lekerült a képernyőről.
A boldog békebeli ’90-es években a Music Television kódolatlanul sugárzott 120 perc és Post Modern műsoraival egész Európára szórta vasárnap esténként independent művészek industrial („ipari”) videóit. Úgy tűnik azonban, mára profitéhségükben szemtelenül elkurvult kereskedelmi és zenei csatornák által már egyáltalán nem vállalható, hogy bizonyos underground szubkultúrák vizuális igényét alkalomadtán kielégítsék vagy szolgálják.
A Média kikapcsolta az indusztriált. Az elektronikus csatornák számára a jelek szerint ma már csupán a populáris tánczene létezik, amivel együtt márkás színes ruhadarabokat, drága parfümöket, energiaitalokat és topDJ-k keverményeit lehet elsózni és reklámozni.
A electro-industrial zenei műfaj, szeparálódva az évek során elburjánzott kommersz vadhajtásaitól, a techno, a trance, house, goa, futurepop, gothic terméseitől, afféle földalatti mozgalomként a hálózaton történő fájlcserélős szabadkereskedelem segítségével maradt fönt a 2000-es évek műfajdömpingjében. Nem lett belőle győztes divat, kis csoportokba verődött közösségekhez jutott el, akár a kísérleti filmek és animációk, fenntartva a szabadság és függetlenség jelszavait. Performansz művészek, videoDJ-k fellépéseiken a színpad hátterére vetített rövidfilmekkel támasztották alá zenei produkciójukat, vagy éppenséggel kimondottan televíziós sugárzásra szánt, különféle helyszíneken forgatott, majd szoftverekkel apró darabokra összevágott és eltorzított klipeket készítettek, amelyek azután kis szerencsével az bóbiskoló adásszerkesztők figyelmét elkerülve, hétvégén éjfél után esetleg adásba is kerülhettek. Többnyire azonban csak az Internetről csorogtak le ezek a digitalizált videók a rajongók merevlemezeire.
Az indusztriális zenével és videóművészetével korunk médiája nem tud mit kezdeni. Az egyszerű tömeg számára a sötét tónusú, depresszív és roppant gyors vágású ipari-zenei videók, melyek köszönőviszonyban sincsenek a hagyományosan csillogó reklámfilmezéssel vagy az eladást katalizáló, populáris videókkal, erőszakosnak és gonosznak lettek kikiáltva, és a beküldött kazetták rendszerint a műsorszerkesztők szemétkosarában landoltak. A média az „industrial video” előtt már több mint egy évtizede teljesen bezárta kapuit.
Hogy mi az oka ennek az igazságtalan megkülönböztetésnek? Az indusztriális videók szívesebben választanak forgatási helyszínül elhagyatott gyárnegyedeket, roncstelepeket, bizarr és futurista architektúrákat, hogy aztán ipari megfigyelő kamerák objektívjein keresztül erősen pixellált képekkel láttassák a már jó ideje rothadásnak indult, de még mindig szánalmasan egy darabban agonizáló környezetünket. A bomlás misztikusságának és retardáltságának ábrázolása az ipari videók elmaradhatatlan vizuális adaléka. E szubkultúra posztindusztriális életérzésének gerincét adó gépiesített és uniformizált világkép szándékosan zajosított montázsaival, igen sűrű, tizedmásodperces vágásaival és klausztrofóbiásan szűk snittjeivel, a néhol felbukkanó és epileptikus rohamokat imitáló, bizarr öltözékekben megjelenő zenészeivel a mosolyárus reklám-médiára bizonyára elrettentő erővel hathat.
Körülbelül ilyen képkockák pereghetnek le egy halálos üzemi balesetet elszenvedett gyári munkás életének utolsó perceiben: gyors vágásokkal teli, másodpercekre jutó sűrített és fémes zajjal brutalizált képek sora.
Az indusztriál még hírből sem ismeri a minimalizmust, nincsenek letisztult, gondosan megkomponált képei, a kameramozgás idegesen kapkodó: objektumok, figurák, tárgyak képeire ugrál, bármi jó neki, ami elé kerül. Nincs idő elidőzni, bármit alaposabban megfigyelni – akárcsak a hétköznapok gépies, robotszerű valóságában. Állatnak, rovarnak vagy hüllőnek kell ahhoz lenni, hogy néha szigorúan alsó perspektívából lássunk meg valamit, ami pillanatokon belül úgyis ránk omlik. A vér fétis, a zaj létszükséglet, a monotonitás pedig esszencia.
Ritkán szerepelnek zenekari tagok ezekben a videókban, ha mégis, akkor igen minimális cselekménnyel, csupán apró gegekkel statisztaként, vagy épp tömény pózolással, hogy a „munkázós” zenében feszülő nyers erőt demonstrálják. Erre legjellemzőbbek a szlovén „kultúrállamosító” Laibach zenekar filmjei, melyekben a tagok menetelései mögött elsunnyad a táj vagy a vetített környezet. Kedveltek a különféle militarista öltözékek, a sötét öltözködési etikett, a cyberware inplantok, a sötét védőszemüvegek és egyéb eszközök fejre, testre aggatása. A görcsösen merev beállások, az esetenkénti eksztatikusan szaggatott táncok és elmebeteg gesztusok Marilyn Manson képi fegyvertárából egyben gúnyos tükörképét is nyújtják mindennapi torzultságainknak.
A kliprendezők szívesen kotorásznak a film noir, a horror, a thriller és a sci-fi szerszámosládájában. A kanadai industrial egyik fő pionírja, a Front Line Assembly Mindphaser című számához a japán Gunhead sci-fiből ollóztatott össze magának egy videót. A meglepő kreativitással átgyúrt alkotás 1992-ben az MTV-n „Az év independent videója” díjat nyerte el. Az eredeti film tartalmával (mely film 2038-ban, a számítógépvezérelt valóság korában, egy robotizált világban játszódik), hangulatával és képi világával szinte megegyező képsorokat forgattak le, csak ebben a zenekar tagjai szerepelnek, azután ezeket a jeleneteket vágták össze a film egyes részeivel. Szinte észrevétlen a két anyag közti különbség, ahogy a zenészek a filmbeli kulisszák között egy titkos misszió során behatolnak a Cybortech Corporation objektumába, hogy robotokat hatástalanítsanak vagy pusztítsanak el. A futurisztikus atmoszférában lassan előreosonó, fölfegyverzett kiborgokra rákopírozott decens számítógépes grafikák, a mélykékben és neonzöldben világító szűrt fényű gépi feliratok villogása teszi a videót még inkább feszültséggel és izgalommal telítetté.
A holland fotó- és videóművész, Anton Corbijn (aki számos zenekar, köztük a Depeche Mode több klipjét és színpadterveit, háttérvetítéseit is tervezte) a belga FRONT242 számára 1988-ban a Headhunter (Fejvadász)-számhoz forgatott klipje az egyik nagy kedvence az independent zenei tábornak. A videó központi szereplője egy radírfejszerű figura, aki egy óriási méretű tojást cipel végig az interpoláris zajjal elöntött Brüsszel jellegzetesen posztmodern városrészein, lépcsőin, megalomán épületei, szobrai és terei között, absztrakt fetisiszta-militarista szemszögből mutatva a fejvadászt és ideális zsákmányát (tojás).
Az indusztriál videókban a rotáció hangsúlyos mozgásforma. Különféle jelek, gépalkatrészek, fogaskerekek, elektronikus graffitik járják vad és szédítő körtáncukat a gépies zene ritmusára. A kinetikus mázban mátrixszerű kódsorok potyognak át a képen, forráskódok pörögnek, gépi üzenetek villannak fel, vadászpilóták fölcsatolt headup-display-képei komputerizált létünk, az ember-kiborgok, a brainware és a hálózatok összemosódásátt hangsúlyozzák. Amit a japán Ghost In The Shell filmek és a GITS Stand Alone Complex anime-sorozat részeiben láthatunk, az történetesen a dark-electro, ebm és industrial zenei videókon végzett tekintélyes komputergrafikai munkák bruttó eredménye.
Egy széthulló, kaotikus világ létbizonytalansága vagy a másik oldalról: egy szűk réteg nyers ipari megszállottsága és technologizált erőfölénye. Fölösleges egy elborult médiamágnás eljövetelére várni, aki majd ilyen felvételeket csempész be a köztudatba és az otthonülő átlagpolgár képernyőire. Ebben nincs biznisz, ennek a zenei és vizuális stílusnak a tömege alvilági és láthatatlan. Az általános közízlést sosem lesz képes áttörni, az átlagnéző retináját nem fogja bombázni egyetlen J-Bone sem – hacsak nem egy Jones nevű átdrótozott delfin csapkod nekünk valahol egy eldugott medencében. Igencsak magára utalt ez a képi szubkultúra. De bizonyára így van jól.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/11 48-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8423 |
